Ifjúmunkás, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-03 / 1. szám
Moldovai barangolás A Brassót Kézdivásárhellyel és Focşaninal összekötő modern országútról kaptatón át makadámot visz Vríncioalába. Tipikus hegyi falu, keskeny utcáival, masszív házaival. A község polgármesterét arról faggatom, milyen érzés az epicentrum közelében, éppenséggel felette élni és dolgozni. Kincs ebben semmi különös. Nehogy valaki is azt higgye, hogy a vrincipaiaiak állandó rettegésben élnek, elvágyódnak szülőhelyükről, szó sincs erről. A község jólmenő gazdaságai, állandó bővülő iskolahálózata, élénk kulturális élete ellentmond az ilyen föltevésnek. Tapasztalatból tudják, hogy ezidáig sohasem a földrengési részek környéke bizonyult a legerősebben megrázott területnek, hanem az ettől jóval távolabb eső helységek, mint például Panciu városa, amely 1940-ben szinte teljesen rombadőlt, vagy mint Bukarest, Zimnicea 77-ben. A polgármester szavai kíváncsivá tettek, mivel magyarázható ez a jelenség. Pár perc múlva már a földrengésjelző állomáson voltunk. Piciny házikó, semmivel sem nagyobb, mint a gyergyóalfalui időjárásfigyelő állomás épülete. Ott a legértékesebb műszer a barométer, itt a szeizmográf. Az állomás vezetője Iuga Simon. — Ezeket a rugalmas rezgéshullámokat — magyarázta — a könnyebb megértés kedvéért leginkább a tenger hullámaihoz hasonlíthatjuk. Mint ahogyan ezek is a parthoz közeledve felerősítik egymást s egyre nagyobbakká válnak, úgy a földrengések fészkéből kiinduló és ettől távolodó rengéshullámok is mind nagyobbakká válnak, romboló erejük megsokszorozódik. Ezalatt a fészek környékén mindössze kis vagy közepes méretű, gyakran csak egyszeri lökést észlelünk. — Mi történt az állomáson 1977. március 4-én este? — A fiammal felváltva teljesítünk szolgálatot, én épp aznap voltam a soros. Néhány mikroszeizmikus mozgáson kívül más nem történt. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ezeknek, hiszen ilyen parányi rengések óránként előfordulnak. De egyszeresak morajlani, majd üvölteni kezdett alattam a föld. A szeizmográf tűje megugrott, a további fejleményeket nem mutatta. Ekkor a migurelei szeizmológiai laboratórium jelentkezett és közölte, hogy a rengés 7,2 fokos volt. Az elromlott szeizmográfomon a meghúzott utolsó vonal 7 foknál nagyobb erősségű lökést jelzett. Azóta ultramodern berendezésekkel szerelték fel az állomást. Ezek a legparányibb rengést is jelzik, ugyanakkor magnószalagra rögzítik a rengésekkel együtt járó hangokat. Hangerősítővel vannak ellátva, amely azonnal sípolni kezd, amint a rengés bekövetkezik. — Sokan azt állítják, hogy Földünkön az utóbbi években gyakoribbá váltak a földrengések. Valóban így van? / ■— Nem hiszem.. Mert ha bármelyik földrengési katalógust átlapozzuk, meggyőződhetünk arról, hogy Földünk szeizmicitása többé-kevésbé egyenletes szintű, így hát semmi alapja sincs a híreszteléseknek. Ez az a híres Vrancea-föld, a Ţara Vrancei, ahol most járok, Moldova egyik legfestőibb szépségű tája. Ide három folyó völgye torkollik: délről a Milcov, északról a Şuşiţa, nyugatról pedig a Futna. Aki pedig a Putna-völgyében megfordul, annak előbb-utóbb fülébe jut a vidék másik nevezetessége: itt van a román népköltészet talán legszebb gyöngyszemének, a Miori-fa balladának is a bölcsőhelye. Ez alig egy ugrásnyira van Vrâncioarától, mégpedig a Scaune hegy túloldalán, erről nemrég azt olvastam, hogy a néphagyomány szerint, itt találkozott Ștefan cel Mare Tudora Vrîncioaia asszonnyal, aki hét legény fiát küldte 1476. júliusában a razboieni-i csatába. A győztes sereggel hazafelé tartó fejedelem itt tartott pihenőt, és azzal viszonozta a hét testvér segítségét, hogy mindeniknek egy dombot adott ajándékba. Ezek lábainál egy-egy falut alapítottak a legények, mégpedig Pavel: Păuleşti-et, Spinea: Spineşti-et, Spulber: Spulbert-et, Negrea: Negrileşti-et, Nistor: Nistoreşti-et, Bodea: Bodeşti-et, Bîrsea, pedig Birseşti-et. A lakosság számát tekintve ez az utóbbi a legnagyobb, így hát ez is a községközpont. Itt Girleanu Maria tanárnőt kerestem fel, az ismert helytörténészt, folklórgyűjtőt. — A mi vidékünkön a gyermekek már jóval iskoláskor előtt tudomást szereznek a Mioritáról — mesélte. — És ez nagyon is természetes, hiszen a ballada még ma is élő szájhagyományként terjed, nincs olyan ház, ahol valaki, de főleg az idősebbek, ne tudnák elénekelni egyik-másik változatát. Ezek között nagyon sok a hasonlóság. Én azonban egy olyan változatára bukkantam, amit ma már ritkán hallani. Amikor pár évvel ezelőtt Negrileşti-en tanítottam, sorra jártam a falu idős embereit, és az akkor 99 esztendős Toader apótól egy olyan változatnak a töredékét jegyeztem fel, amilyent még addig nem hallottam. Ő sajnos, csak az elejére emlékezett. Évek teltek el, amíg rábukkantam arra, aki még ismerte ezt a változatot. Ebben az erdélyi pásztor fiú helyett munténiai szerepel, és vele szövetkezik a vrancsai, hogy a moldvait elveszejtsék. Ezt Ştefannak hívják ebben a változatban. Ennyit mondtam el a 82 esztendős Nicu Hîrşu bácsinak, akinek felcsillant a szeme és tovább mondta a történetet, ami a fia keresésére induló, botjára nehezedő, gyapjúkötényes idős édesanya monológjával folytatódik. Az esztenához érve az anya hiába érdeklődik fiáról, a másik kettő hallgat, mint a sír. Végül aztán a bárányka megszánja az anyát, és tudtára adja, hogy a fia feleségül vette Lenufát, ezt a világszépét, és most tartják a lakodalmukat. Az egyszerű lány szerepeltetése megint egy új motívum, hiszen a legtöbb változatban tündérkirálylány szerepel. Nem tudnám megmondani a ballada-változatok számát. Annyi azonban biztos, hogy Girleanu tanárnő gyűjtésével eggyel több lett. Mirk László Kakas Zoltán fotója MAGNÓRUMA Beszélgetéseink részvevőit egy-egy líceum tanárai jelölik ki, de az ily módon egy helyre gyűjtött diákok maguk választanak témát s annak megfogalmazásáig senki, még a riporter se lehet jelen. A sorozatcím elítél, sőt megítél, de ez nem mindig azokra vonatkozik, akik megszólalnak. R. Mindössze négyen ülik körül mikrofonunkat a Margittai Ipari Líceumból s a megoszlás se tökéletes: hiányoznak a vénzősök. Tizedikes viszont kettő van: Balla Erzsébet és Szilágyi Sándor. Zsembinszki Anna a kilencedik, Kovács Ildikó a tizenegyedik osztály nevében fog véleményt mondani, ha ilyesmiről szó lehet, hiszen nem volt alkalmuk osztálytársaikkal megbeszélni a témát. Talán ezért vitatkoztak negyvenöt percet, bár a környezet sietségre ösztökél: Alig két hónapja költöztek ebbe az új iskolába, ahol még sok mindent kéne tenni, hogy otthonosabban érezzék magukat. T. I. Mi mégis büszkék vagyunk az iskolára, hiszen nem egy téglát mi magunk tettünk benne a helyére ... R. Ezek szerint választott témájuk az új iskolahoz kötődik? Zs. A. Kötődik? Igen is, meg nem is Ugyanis választott témánk a kulturális élet. T. I. És iskolai kulturális életről még nemigen lehet beszélni, hiszen szeptember 14-én fejeztük be a költözést. R. És kulturális hagyományaikat a régi épületben feledték ... Λ. I. Nem tudtuk teljes egészében áthozni. Például ebben az iskolában még könyvtárunk sincs... Máskülönben nem is nagyon lett volna mit áthozni. Kulturális élet nem nagyon volt ott se ... R. Mit értenek kulturális életen? Szeretném, ha mind a négyen válaszolnának, mégpedig olyanformán, hogy nem szorítkoznak csak az iskolai életre. Kezdje az egyetlen, körünkben üldögélő fiú, Sanyi. Sz. S. Színház, mozi — mondhatnám kapásból. De ez kevés, még gondolkodnom kell... talán addig adjuk tovább a kérdést... B. E. Szerintem a kulturális élet alatt, nemcsak a szórakozást kell érteni. Például egy irodalmi kör is ide tartozna ... Sz. A. És a hagyományaink ismerete ... R. I. Műveltség, amit magam szerzek meg ... Sz. S. Az iskolában és azon kívül. Vagy talán — főleg azon kívül. R. Vagy még inkább: mindez együtt. És a hangsúly magunk, sorsközösségünk ismeretén van, s azon, hogy ne feledjük tovább vinni hagyományainkat. Zs. A. Sok tanuló kulturális életen csak szórakozást, legfeljebb hasznos szórakozást ért. Amit szabad idejében megtehet... R. Magának pedig gunyoros volt a hangja, amikor a szórakozás szót kiejtette. Mintha félne tőle, pedig jó jelzővel látta el amikor azt mondta: hasznos szórakozás... R. I. Igen, mert végső soron a műveltség megszerzése, ezen belül hagyományaink megismerése nem mindig jelenti magát az unalmat. Ha rosszul végzik — unalmas. Ha jól — érdekes, izgalmas. Zs. A. Dehát tudjuk mi azt, hogy milyen például egy igazi irodalmi kör? Az irodalmi versenyekről még van valami fogalmunk: magyartanáraink szerveztek ilyeneket, azok érdekesek is voltak, de egy egész tanév alatt csak néhányszor s ennek is most már vége, ez új iskola, nincs ki csinálja ... E. Igen, mindannyian szeretnénk elmenni egy-egy érdekes előadásra, vagy egy irodalmi körre, ahol szívesen várnak bennünket... Sz. S. Pedig nagy iskola a miénk: csupán tizedik osztályból nyolc van s kilencedik is ugyanannyi. R. Tehát van tanuló elég, érdeklődő sincs kevés... R. I. Csak szervező nincs. Még indítványozónk sincs. R. Miért nem lehetne például maga a kezdeményező? K. I. Na, mondjuk, én most elkezdem hirdetni az iskolában, hogy szervezni kéne például egy irodalmi kört. Aztán rögtön jönnek a problémák: hol legyen az, milyen időpontban, hogy ne ütközzön a tanulással. És egyebek. Szóval nehéz lenne megszervezni. Aztán szükségünk lenne valakinek a segítségére... ................... ■................... R. És olyan nem akadna... V. -.. I. Azt hiszem, a segítséget megkapnánk ... R. Ha akarnák. De nem akarják. Pedig hiányérzetük van, máskülönben miért választották volna éppen ezt a témát. Ezek szerint mindent elmondtunk a kulturális életükről, zárhatjuk is a beszélgetést és végszónak jó a „hiányérzet". .. I. Hát az nem éppen így van, mert... mert például baráti körben elég gyakran összejövünk, aztán megtárgyalunk egy-egy könyvet, vagy zenét hallgatunk. Ez is kulturális élet, ezzel is kulturálódunk. .. E. És ezt is meg lehet unni. Kivéve az olvasást, azt nem lehet megunni. Ha lenne elég könyv, jó könyvtár... Sz. A. Népitáncot is szívesen tanulnánk. És nemcsak az iskolaünnepségekre, az év végén, hanem folyamatosan, mondjuk minden héten ha nem is éppen táncházban ... R. Nem értem. Olyan hangsúllyal mondta, mintha valami elérhetetlen vágyásomról beszélne. Sz. A. Szóval, azt sincs ki szervezze. .. E. És hadd fűzzem hozzá, bár nem magamról beszélek, illetve nem csak magamról, hogy szeretnénk olyan előadásokat is hallani, ahol tudósokról, művészekről, akár tájaink hírességeiről is megtudhatnánk valamit... Sz. S. Például egy önképzőkörben. Dehát azt is szervezni kéne ... R. S azt sincs ki szervezze. S maguk négyen, akik e beszélgetés témáját kiválasztották? R. I. Hát azt hiszem, nemcsak mi négyen kell rájöjjün a nyers igazságra. Eddig még időnk se volt elgondolkozásak mind háborogtunk, hogy ez sincs, meg az sincs, aztán senki se tett semmit, hogy legyen valami. De azért azt se mondhatom, hogy nincs kulturális életünk... ez se lenne a teljes igazság. Mert nem mondhatom, hogy a magunk módján nem kulturálódtunk, nem törődtünk hagyományainkkal, nem akartuk megismerni, hogy mifélék vagyunk, kik vagyunk... R. Szóval ott zárhatjuk a beszélgetést, ahonnan elindultunk, igen is, meg nem is. .. I. Szóval kulturális életünk van, csak szervezetlen és nem azon a szinten, amelyiken bár a lehetőségeinkhez képest lehetne. P. Lengyel József Családlátogatáson Szép, nagy falusi udvarház (nem merem egyszerű „ház“ elnevezéssel lefokozni) kövezett udvarára lépek be. Mindenfelé rend, tisztaság. Felkészülök, hogy eredeti népi varrottatok, bokályok, faragott, festett bútorok meghitt otthona fogad. Csalódom, de nem csodálkozom. A megszokott bútorok, művirágok, nippek sorakoznak szinte ijesztően katonás rendben. Már-már feltűnően néztem körül, mégsem tudtam felfedezni egy fia könyvet. — Mondja — kérdem a háziasszonyt —, milyen jövőt szeretnének biztosítani az általános iskolát végző leányuknak? Az ajtóban állingáló édesapa hamarabb válaszol. — Neki se fog lehullni a gyűrű az ujjáról, ha megfogja a kapa nyelit. — Ne hallgasson rá kisasszony, mert részeg , mentegetőzik az asszony. — Menj már el innen, s ne beszélj itt össze-vissza — szól rá az urára. — Tudja — fordul felém —, mi azt szeretnék, ha a lányunk nagcságos asszony lenne. A kislány dacosan, szégyenkezve hallgat, de látszik rajta, hogy megszokta az ilyesmit. — S hogy képzeli el, kik a nagyságos asszonyok? — Azok ... városi dámák. — De milyenek azok? — Olyan, na, olyan urak. Mások, mint mi. — Maga mit gondol, hogyan lehetne a lányukból nagyságos asszony? — ? — Azok is csak olyan emberek, mint maguk. Adják iskolába, ,végezze el a líceumot. — De hátha hiába küldjük? Ha jól menne férjhez, ugyanott lenne. ★ Bekopognék a szomszédhoz is, de nincs kapu. Istállóféle épület, apró ablakokkal. Émelyítő, tisztátalanságból fakadó szag és lámpafény fogad. — Elvették a villanyt? — Ide nincs bevezetve. — De hisz ez egy elég modern falu, még tömbház is van! — Mit kérdez tőlem ilyeneket? Én honnét tudjam? — morogja az asszony. Hellyel sem kínál, s közben nagy dérrel-durral kavarja hol a moslékot, hol a kályhán az ételt. A szobában mindenfelé bazár, sehol egy tiszta sarok. Valószínű, meg vannak elégedve magukkal, mert évek hosszú során nem voltak képesek változtatni a helyezetükön. — A lányáról szeretnék elbeszélgetni. — Mit? Mi van megint? Nekem hiába jön ide. Megmondtam a tanároknak is, hogy ha itthon dolog van, nem engedem az iskolába. Én nem is tudok írni, s látja, azért tudtam gyereket szülni, s fel is nőttek mind. — Mégis... — Hagyjon békén, nem látja, hogy dolgom van! Férjhez megy a nyáron, s kész. ★ Zsúp a házunk teteje, teteje, Rászállott a cinege, cinege. Hess el róla cinege, cinege, Beszakad a teteje, teteje. Ennek a háznak nem zsúp a teteje, de ha az oldalát megérinti annak a bizonyos cinegének a szárnya, semmi sem oltalmazná meg a bedűléstől. — Hol van a házigazda? — Valahol részegen fetreng. — S a gyerekek? — Ki tudja, hol kóricálnak. Nem gondoltam, hogy valaha is látok nyomortanyát. A kisebbik gyerek, most ötödikes, intelligens, okos. De az évharmad első felében bebiztosította magát jó jegyekkel, a második felében pedig nem tanult semmit. — Annyit tanulok, hogy ne bukjak meg. Apám úgyse ad tovább iskolába, de úgyse mennék. Nem hiz’ én! Az édesanyjuk meghalt. A részeges apát hiába kapacitálták, hogy adja a gyerekeit állami gondozásba, hallani sem akart ilyesmiről. Meghitt családi otthonba lépek. A kisiskolás lány tanul. — Reddit nagyon szeret tanulni, állandóan olvas. A tavaly az irodalmi olimpia megyei szakaszán harmadik díjat nyert — mondja nem kis büszkeséggel az édesanya. — Először nem is akartuk elengedni. Féltünk, nehogy szégyent valljon a városiak előtt. Mi minden lehetőséget megteremtünk neki. Az ő feladata csak az, hogy tanuljon. — Tanulok is, ne féljen, nekem nem kell mondani. Annyi érdekes dolgot ismerek meg minden nap — villan rám Judit öntudatos tekintete —, hogy nem is tudnám elképzelni az életemet olvasás, tanulás nélkül. — Esténként hangosan szokott olvasni, hogy halljuk mi is. A többit elmeséli. De mondja, lesz ennek valami értelme? Érdemes? — tör ki az édesapából az örök paraszti kétely, bizalmatlanság. — Már hogyne lennél — húzza össze a homlokát Judit. — Hogy kérdezhet ilyeneket édesapa? Guther M. Ilona ★ Ifjúmunkás 4