Ifjúmunkás, 1989 (33. évfolyam, 1-51. szám)
1989-10-14 / 41. szám
Futóhomok Costinestien (Folytatás előző számunkból) Július 30. reggel. Az elemzett film (helyszűke és a közönség érdeklődése miatt csak a játékfilmet említeném): Jégvirágok. Az első kérdést Anda Onesa színésznőnek „szegezik": igaz-e, hogy nem profi színész? A válasz nem késik: Igen, filozófiát tanít egy fővárosi középiskolában, szereti a mesterségét és esze ágában sincs feladni. De azért vonzza a színészet, és szeretné, ha újabb filmszerepeket kapna. Miközben válaszol, a mellette ülő Anghel Móra sem tétlenkedik, szorgalmasan kanalazgatja Anda fagylaltját. A közönség mulat. A rendező abba kell hogy hagyja a „rablást", ő következik, valódi viharban filmezett-e, kérdezi valaki. Nem, egy 11 000 lóerős légturbinasüvített,nem túl sikeresen, a szemfüles Nicolae Ulieru kritikus észrevette, hogy hóvihar ugyan volt bőven, viszont a fenyők egy milliméternyit sem mozdultak). Este Con-Secventa osztás. Iszonyatos tolongás nem Gica körül, aki legalább annyira nélkülözhetetlen figurája a Gálának, mint Sorin Stanciu. Fontoskodó, szigorú, ritkán mosolygó arca sehogy sem illik apró termetéhez, rikácsoló hangjához, strandsapkájához, rövidnadrágjához, így aztán senki sem veszi komolyan vérszomjas fenyegetőzéseit, még ő maga sem. Épp hogy elül a zajongás és már itt is van Sorin Stanciu & dr. Andrei Blaiert, a játékfilm rendezőjét leszámítva. Felettünk felhők tornyosulnak vésztjóslóan. A film megkezdődik, drukkolunk, hogy ne essen. Már-már azt hisszük, hogy megúsztuk, mikor a sci-fi rajzfilm, a Csillagok fia kellős közepében megered. Csakhogy az elszánt drukkereket nem olyan fából faragták. Behúzódunk a zsűri megürült asztala alá, lábunk azért ázik, de rá se rántunk. Bízunk benne, hogy Dan legyőzi a gonosz Van Kleefet és hogy az eső eláll. Éjfél előtt tíz perccel boldogan távozunk. Kívánságunk teljesült Másnap reggel Mircea Toda, a rajzfilm rendezője, indítja a beszélgetést: „Rajzfilmünk története eléggé kalandos. Eredetileg sorozatnak képzeltük el, aztán rengeteg munka után mégis úgy döntöttünk, jobb, ha csak egyetlen film lesz belőle. A Csillagok fia két év alatt 40 000 rajz felhasználásával készült el, nyolc grafikus jóvoltából". Nagyot nyelek a számok hallatára, de azért izgatottan várom a véleményeket a Nagyvakációról. Nem sokáig kell várnom: Blaier filmje eltávolodott a valóságtól, másrészt pedig lehetett volna rövidebb is. Megkeseredik a szám íze, nekirontok a mikrofonnak (szerencsére Sorin Stanciu keményen tartja, s elmondom, szerintem a film rendkívül elgondolkoztató képet ad önzésünkről, rohanásunkról, mulasztásainkról... Tovább: Cristina Corciovescu filmkritikust felelősségre vonják, amiért a Costineşti-i Gála nem szerepel az újonnan megjelent Secolul cinematografului c. filmlexikonban... és a Con-Secvenţából kiderül, hogy a Disco-Ring lemezlovasát Eugen Barbunak hívják. Vicc nélkül. Este még azt is megtudjuk, hogy Eusebiu Ştefănescu percekig tud németül és japánul beszélni, garantáltan helyesen, anélkül, hogy tudná, mit is mond. Hiába, ha a szerep így kívánja... Következik: Mária és a tenger. Augusztus elsején reggel, Eusebiu Ştefănescu folytatja eszmefuttatását a színészről: „Mindenkiben fellelhető mindenféle tulajdonság A színész feladata az, hogy a tulajdonságok valamelyikét felnagyítsa magában — a szereptől függően". Ez csak amolyan bevezető. Keresztkérdés következik Mircea Ancahoz: „Most, a film után, Alber helyében kit választana: Máriát vagy a tengert? Kis gondolkodás után Mircea feltalálja magát: „Hát benne van a címben: Mária és a tenger!“. Pillanatnyi szélcsend a „társalgóban", aztán elszabadul a pokol. Mircea Mureşan filmjét a legkülönbözőbb jelzőkkel illetik: gyönyörű, együgyű, őszinte, erőltetett, de az ajtót egy leendő orvosnő teszi be: unalmas, vontatott, nincs semmi mondanivalója, mintha nem is létezne (? !) Megkértem Rodica Sbrobetet, a népszerű fiatal színésznőt, akit legutóbb az Egy nyár Marával c. filmben láthattunk viszont, mondja el, milyennek tartja a Mária és a tengert. „Nagyon felháborított az a vélemény. Az ember nem értheti, nem érezheti át Mária gyötrelmét addig, míg hasonló helyzetbe nem kerül. De ez még nem jelenti azt, hogy ilyen lelkiállapot nem létezik! Itt van végre egy film, amely az emberi, szép érzéseket valódi mivoltukban, igaz módon mutatja be, s akkor így viszonyulunk hozzá. Igaz, voltak, akik megértették és szerették a filmet, de mégis úgy vélem, hogy manapság az érzékenység, az érzelem árfolyama hanyatlóban van. És ez elkeserít. Vannak érzések, amelyek után vágyódsz s mégis visszafogod őket. Ez történt Máriával, amikor Ion Jianu obszervatóriumában látni akarta Saturnus gyűrűit, hogy legalább így hozza magához közelebb Albert. Ezért kell nekünk, embereknek, megértéssel és türelemmel közelednünk egymáshoz“. Meglepetten vettem tudomásul, hogy Rodica mindössze húszéves. Ki gondolná róla, a Mara... beli szerepe után ítélve...? Két egymást követő este Stefan Iordache volt a bemutatott filmek filmszereplője. Ezért is vonnám össze a filmekhez fűzött megjegyzéseket. Stefan Iordache játéka mindkét műben lenyűgöző, így magától értetődik, hogy a kérdések, dicséretek nagyrészt neki szóltak. Éspedig: „Milyen hercegi szerepeket tartogatnak még számára?" Válasz: „Megelégszem Laiéval". (Mármint a November, utolsó bál főszerepével). A második filmről két véleményt idéznék: „vannak filmek, amelyekről egy ideig nem tudsz semmit mondani; idő kell hozzá, hogy megemészthesd. Ilyen film szerintem az Akik az életükkel fizetnek". „Eddig ez a legjobb film. A történetet mindannyian ismerjük, de itt Camil Petrescu életművének szintézisét kapjuk." A gála utolsó játékfilmje: Egy stúdió sztárt keres, Nicolae Corjos rendezésében. A főszereplő, Mihaela Telea, szenzációt kelt. Még a film bemutatása előtt az ifjú hölgyet virágok özönével borítják el rajongói-barátai. Valóságos kommandó. Meg is érdemli: fantasztikus energia, őszinteség, életöröm árad belőle, tekintete, mozgása kiforrott egyéniségre vall és nagy tehetséget sejtet. Hogyan lett ,„sztár"? Egyszerűen és mégsem, felelt ő másnap reggel. „Megláttam az újságban a hirdetést, hogy ilyen és ilyen lányt keresünk... és jelentkeztem. Nicolae Corjos szörnyen meggyötört a próbákon, aztán azt mondta, hogy várjak. Én meg vártam. És egy szép napon... csengett a telefon. Felszólítottak, hogy jelentkezzem ... ennyi." Ennyi. Vasárnap, augusztus hatodikán befejeződött a Costineşti-i filmgálának még egy felvonása, a 12. De ha hiszünk Nicolae Corjos kijelentésének — márpedig hinnünk kell —, miszerint „a film futóhomok“, akkor a jövőben tanúi leszünk, ki(ke)t nyelt el milyen — újabb — kincse(ke)t vet ki magából... Barabás Balázs Ifjúmunkás 5 • •Üvegfigurák - Első, egész estét betöltő drámája, az Angyalok csatája megbukott (ennek későbbi átdolgozott változatát, az Orpheus alászállt címűt viszont pályafutása jelentős állomásaként emlegetik),, második darabja, az Üvegfigurák már állítólag osztatlan sikert aratott majd fél évszázaddal ezelőtt. Társulataink közül is játszotta néhány, az évek során. Persze, igazán sikerszériákat Tennessee Williams más művei (A vágy villamosa, Macska a forró bádogtetőn, Az ifjúság édes madara, Az iguana éjszakája stb.) értek meg. Az Üvegfigurákat némileg az is futtatta, hogy mindössze négyszereplős darab, könnyen színpadra állítható és utaztatható is. Úgy tűnik különben, hogy Williams divatja — mert volt divatja! — múlófélben van, műveit rostálja már az idő. Egyesek éppen azért hullanak ki ezen a rostán, mert kimondottan adott korhoz, helyhez, nézőhöz szóltak, még ha látszólag örök emberi húrokon játszottak is. Az Üvegfigurák még szembeszegül az elmúlás fenyegetettségével, noha a mai néző a déjá vu érzésével inkább kívülről követi Laura, Tim, Jim és Amanda küzdelmét a léttel az önmegvalósítás kicsikarásáért vagy egyszerűen a vegetálás, a magába zárkózás jogáért. Az amerikai Délről elszármazott férj és apa nélkül maradt három Wingfield és a véletlenszerűen, de nem véletlenül melléjük csapódó Jim O' Connor életébe nyújt betekintést az író, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a harmincas évek végi USA elesett, félresikerült egzisztenciájú vergődő kisembereit lélekközelből láttassa a nézőkkel. Nosztalgiázó, múltjából erőt merítő, családjáért aggódó, a jót nem mindig jól akaró anya, az üvegmenazséria világába menekülő, kisebbrendűségis érzéstől károsult sánta vénlány és egy inkább hőzöngő, mint lázadó fiú együvé zártsága, egymásrautaltsága teremti meg a fojtogató levegőjű mikrovilágot, amelyet a látogatóba hívott demagóg- tisztelettudóan célratörő Jim sem tud (nem tudhat és nem is akar) megnyitni a tágabb világ felé. Elmond pár közhely-igazságot és sietve távozik. Tom is útra kel, hogy az életkalandokat ne csak mozivászonról láthassa, maga élje meg. Mind a négy hős tragikomikus alak. A diákköri sikerek bűvöletéből még magához nem tért Jim éppúgy, mint a kudarcra ítéltetést eleve elfogadó Laura, a kék hegyek romantikáját viszszasóvárgó anya szintúgy, mint Tom fia, aki ugyan eljut helyzete tarthatatlanságának felismeréséig, de nem lát kiutat belőle. Illúziókba menekülnek, azokat kergetve álomvilágban élnek valamennyien. Az Északi Színház (Satu Mare) magyar tagozatának előadása egészében a színmű hűséges tolmácsolása. A produkció azonban több is, kevesebb is ennél. Parászka Miklós rendező így fogalmazza meg az előadás célját: „A humánum racionális védelme lenne az utolsó lehetséges variáció. Ennek sejtetése-igenlése lenne a színmű katarzis-alapja. Az előadás építése során idáig szeretnénk eljutni." Hát... aránylag könnyű ezt a „sejtetést-igenlést" kihüvelyezni, benne van ugyanis a darabban. Ezért jobban érdekelt az, ami csak lehetőség a darabban, szöveg mögötti terület, az, amit egy fiatal rendező autonóm olvasata tükröz. Ilyesmiben azonban csak alig részesülünk. Hacsak azt nem tekintjük egyéni olvasatnak, hogy a komikus elemek kapnak nagyobb hangsúlyt, gyakran éppen a szöveg ellenében. Vagy azt, hogy színészvezetése nagyon demokratikus: a figurát mindenki így vagy úgy hozza, de valahogy háttérbe szorul az együttjátszás, a team-szellem. Görgényi Gabriella díszletei biztosítják a játékteret, ám a három Wingfield világába nemigen segítik a betekintést Laura gyerekszobája pedig melléfogás. A lány nem infantilis, inkább koraérett, korán megkeseredett ember, az üvegfigurák gyűjtése ugyanis egyszerűen pótcselekvés nála, menekülés a valóságból. Az anya (Amanda) szerepében Bokor Ildikó Szicília tűző napja keményítette, temperamentumos, hangerős signorát alakít, aszinkronban a hősnő emelkedett, választékos szövegével. Egy USA-beli Délről származó nő elesettségében is tartásosabb, jobban megrendül, ha méltóságában sértik, ha az élet nyersességébe ütközik. Papp Éva (Laura) visszafogott játéka motivált, szerephű. Gyanakvása, hitetlensége ugyancsak az. Mégha ez utóbbi szerzőileg sem eléggé indokolt. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor találkozása első és egyetlen titkos szerelmével nagyobb megrendülést, megrázóbb katarzist kellett volna, hogy kiváltson belőle. Tom figurája a legösszetettebb. És nem azért, mert narrátor is egyszemélyben. Koncz István elemében van, lát,hatóan fekszik neki ez az amerikai majdnem dühöngő fiatal szerepe. Lendületességében azonban túl is játssza: sokat bíz a külsődleges eszközökre, miközben pátosztól nem mentes szöveget mond. Kilyén László (Jim) az amerikai jövő emberét állítja elénk: magabiztosan szögletes, mindenre válaszolni tudó chief-jelölt típust, aki még „jótéteményre" is képes. A színész magabiztossága azonban a színpadon megmegbicsaklik, olyankor főleg, amikor kifogy a Williams-hős propaganda szövegéből, és magára marad. Ilyenkor emberként esetlenebb ugyan, de művészként meggyőzőbb. Varázslat nem történik, az előadás valahogy mégis áll a lábán. Talán azért, mert maga a színház nem szűnik meg varázslat lenni. Lázár László ! Törékeny Hajdanán az embert, amikor első nélkülözhetetlen edényeit „gyártotta", nem az esztétikum, hanem a célszerűség vezérelte. Később már díszítette is például agyagtányérjait,korsóit, s a legsikerültebbeket csak kivételes alkalmakkor, illetve dísztárgyakként használta. A példa nem véletlen. A főváros központjában, a Lipscani utca szomszédságában, az úgynevezett Üvegesek udvarában (Curtea sticlarilor) rejtőzik egy kiállítás, amely a porcelánból és üvegből készült használati tárgyak hazai „fejlődéstörténetét" követi nyomon, az első agyagedény-leletektől a festett dísztányérokon át a huszadik századi kristálypoharakig. • Az első edények tehát az ókorban készültek, „közönséges" agyagból: tároló- és ivóedényeit, tálak, kanalak — többségük szemmel láthatólag restaurálva, hellyel-közzel még a díszítőelemek is kivehetők. S a sok kerámia között egy zöld üvegcseh gyógyszereket tárolhattak benne. Olyan, mintha csak most vonta volna ki a forgalomból a gyógyszerész, a kiállítás kedvéért. Ezt a benyomást csak megerősíti egy XVI. századi fehér porcelánmozsár, amit nemcsak a mai patikus, hanem a hagyományőrző háziasszony is örömmel elfogadna és használna. Ebből az időszakból már gazdagon díszített porcelántálak is fennmaradtak, főúri porták „hagyatékai". Az egyiken a fák között sötét árnyalakok imbolyognak az amúgy is sötét alapon, ami különben nem jellemző a kiállított porcelánokra. Annál inkább a fehér és a rózsaszín alaptónus, az aranydíszítés, és a világszerte máig használt motívumok: virág, levél, madár stb. A XVIII—XIX. századi porcelánfestők egy része azonban nem elégedett meg ennyivel, festményt „varázsolt“ a tálakra, tányérokra. A reprodukciók benyomását keltő porcelánokon a pasztellszínek dominálnak. Témájuk — a mitológia —, kivitelezésük, motívumrendszerük a reneszánsz festményekre emlékeztetnek, ezért is tűnnek ismerősnek. Mai szemmel nézve kicsit talán zsúfoltnak hatnak, de egy kiállításon mindenképpen szépeit. Mellettük szinte eltörpülnek a kidomborodó díszítésű rokokó csészék, csészealjak, törékenyek, kicsik, túldíszítettek. Egyszerűbb, de legalább olyan gonddal megmunkált az a rózsaszín fehér tányérokból, tálakból és csészékből álló készlet, melyeken alig van díszítés: egy kiállítás két virág, és középen az Egyesülést jelképező, miniatűrökre emlékeztető díszítő motívum, aminek tökéletes rajzát bármelyik középkori iniciáléfestő megirigyelhetné. A legszembeszökőbb az aranyosan tündöklő csésze, de ez sem hivalkodó. A készlet akár egy modern lakás dísztárgya is lehetne, mint ahogy feltehetőleg annak idején sem ezzel terítettek. Annál többet használhatták viszont a kiállított XIX—XX. századi üveg- és kristálypoharakat, gyümölcsöstálakat, kancsókat. Szépek, praktikusok, de a laikus látogató semmi különlegeset nem fedez fel rajtuk, talán mert korban, közelebb állnak hozzá. Ámde ne legyünk igazságtalanok: a tartósabbnak tűnő metszett boros- és pezsgőspoharak mellett leheletfinomságúak is vannak, díszítésük azonban nem nagyon látszik, mert megóvásuk érdekében (is) filigrán ezüstbe foglalták őket, így elsősorban a pompás ötvösmunka köti le a látogató figyelmét A látogatóét, aki a szó szoros értelmében betéved a két kicsi teremből álló kiállításra, amelyet sem plakát, sem műsorfüzet nem „reklámoz", s ahol a korszakokat feltüntető címkéken kívül elkelt volna még néhány eligazító felirat: a művész neve, esetenként a tárgyak pontos neve stb. S bár a kiállítás anyaga hiányos — évszázadok, stílusok maradnak ki — érdemes ide betérni... Baróti B. Judit