Ifjúsági Magazin, 1972 (8. évfolyam, 1-12. szám)
1972-07-01 / 7. szám
mint reklámpropagandista, mert napi nyolc órai munka után ezt a melót nem lehet bírni, egyébként is kijön a napi százasból, amit Zoránéktól kap. A klub Zorán vállalkozása, a tízforintos beugró kétharmada az övé, miként a szerelés meg a lemezek is, a Metró zenekarral pedig gyakran eljön ide házigazdaként a gyerekek közé egy kis fesztelen csevegésre. Az étterem sem jár rosszul az üzlettel, a 8,50-es jaffa, a 6 forintos kávé meg a konyak 24-ért, még engem is mellbe vág. Tamás szerint a tizenéveseket még inkább, nem is járnak le, csak hétvégeken, pedig ez a hely és Herskovits Tamás stílusa rájuk van hangszerelve. — Az a klassz ezeken a helyeken, hogy feldobják az embert, még ha rossz kedvvel jött is be — nyilatkozza Szabó Ilona, másodikos ipari tanuló, és erre a gimnazista Kugyela Gyula is rábólint. Pár asztallal odébb a 19 éves Réger János morfondírozik. — Ha lenne egy ötösöm a lottón, házat vennék és a pincéjében saját, ingyenes lemezklubot rendeznék be. — János egyébként partnerével, Kovács Idával együtt törzsvendég, ismernek minden disc jockey helyet, mozin kívül csak ide járnak. — Nem elég a jó szám, az a magnómon is megvan — az kell, hogy közben szórakoztassanak is — mondja Réger János. — Na ez az — magyarázza Tamás —, nem fontos itt a szép beszéd, a zenei ízlésnevelés, meg a többi sóder; itt jó, vad, humoros szöveg kell, hogy élvezzék, az sem baj, ha semmi értelme .. . Diplomával a Pincében Tegnap a Víg Matrózban futottunk össze, ma itt, a Belvárosi Kávéház lemezklubjában. Most megszólítom. Kuruc Lászlónak hívják, 16 éves és az utolsó két év Angliában töltötte. — Mintha egy kinti klubban ülnék — mondja —, a magyarok nagyon jól átvették a stílust. Majdnem minden nap ilyen helyekre járok, itt elmegy az idő és közben a legmodernebb nyugati számokat tálalják. Gerliczki János disc jockey egy éve döntött úgy, hogy a csepeli Szerszámgépgyár helyett a kávéház vörös-félhomályos pincehelyiségében értékesíti gépészmérnöki tudását, kitűnő beszédkészségét, zenei ismereteit és tájékozottságát a beat-világban. — A lemezeim srácoktól meg külföldi ismerősöktől származnak, a tájékozottságom külföldi magazinokból. Három angol lapot fizetek elő évi háromezerhétszázért, a felszerelés is saját, szóval van hová tennem a fizetésemet. — Stílusában nyoma sincs Tamás eksztázisának, csak a számokat konferálja be, néha egy-egy érdekes sztorival megtűzdelve. Az asztalok mellett szőke pár gyúrja a shake-et. A számok között Jánost figyelik odaadóan, egymásra a világért sem néznének. Azután szünet következik, ők leülnek, a jaffájukat nyalogatják, a fejüket tekergetik és szemmel láthatóan fogalmuk sincs, mit kezdjenek egymással. Szerencsére János hamarosan újra beszélni kezd, és megmenti őket szorult helyzetükből. A neve fogalom a szakmában — Cintula a legrégibb és állítólag ma a legjobb disc jockey. A Sarokház eszpreszszó pincére megnyugtat, itt kell lennie, a kocsija kint áll, talán csak átszaladt vacsorázni. Aztán még fél órát késik, de érthető, egyik klubból a másikba kell rohannia, az evésre is alig szakíthat időt, a vendégek pedig nem bánják, örülnek, amikor végre közöttük van a majd kétméteres, Krisztusarcú fiatalember, Keresztes Tibor, alias Cintula. Azt csinál közönségével, amit akar. Bársonyos baritonjától elandalodnak, ha tapsol, vele tapsolnak, röptében kapják el a poénjait, és megőrülnek a számokért, amelyeket szeret. — Bánni kell tudni az emberekkel — ereszkedik le az emelvényről — és megszerettetni velük az új, jó zenét. Nem a tapsra, elképesztésre utazom, a nóta a lényeg itt, én csak a házigazda vagyok. Persze érteni kell a módját, hogy figyeljenek rám és elfogadják, amit mondok. Megmondom én, mire kell a lemezkalauz. A zenekarok előnye, látni lehet, hogyan játszanak, viszont be vannak zárva a stílusuk meg a repertoárjuk szűk körébe. Én a világ összes futó számát az asztalomon tartom, a látványt pedig magam pótolom szöveggel, humorral, egyéniséggel. És mindig olyan nótát teszek fel, amilyet az adott pillanat hangulata követel. Az orra előtt két lány könyököl egy asztalon és áhítattal figyelik. Bács Anna harmadikos ipari tanuló, Sóti Éva negyedikes gimnazista — zsebpénzük nagy részét Cintulára költik. — Mert olyan meleg, szívhez szóló hangja van — rajonganak — és annyi mindent tud ... A keresetéről nem szívesen nyilatkozik, azt mondja, félrevezetné a fiatalokat. Nem kevés persze, de a jó lemezkalauznak ehhez még hozzá is kell tennie hogy elegendő lemeze, újságja, felszerelése legyen. — Egyébként sem fenékig tejfel az életünk — húzza el a száját. A hivatalos szervek nem állnak egyértelműen mellettünk. Nagy az ellenpropaganda. A legtöbb klubnak még működési engedélye sincs ... Mindegy, ez most már az én ügyem, nem mondok le róla. Be fogom bizonyítani, hogy szükség van ránk.