Ifjúsági Magazin, 1973 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1973-07-01 / 7. szám
SZENDREI LŐRINC W Mm NECV w mm A füstöt az orrán eregette, szeme csak e fátylon fénylett át. Az ablakon sorozatban koppantak az esőszemek. Csönd páncélozta körül a tanyát. Bekapcsolta a rádiót. Sípolva, recsegve áradt ki a zene a készülékből. Hirtelen elnémult. Sokáig babrált az elemmel. Bütykös ujjai ügyetlenül mozogtak, majd ismét beleharsogott a csöndbe. „... deres már a határ .. Messze, benn a faluban, kicsapódott egy földszintes ház ablaka, fiatal lány hajolt ki rajta piros pongyolában. A szél vitázott a zsalukkal. A kocsma előtt megállt egy autóbusz, és a fáradtan villanó szemű emberek egyenesen a sör-, bor-, pálinkabarlangba tartottak. Valahol leesett egy gólyafészek a kéményről, a templomban éppen akkor koppangatták el a gyertyákat, egy tehén megellette borját, egy asszony megvetette az ágyat, egy gyereket pofon vágott az apja, egy fa lehullatta utolsó levelét, gilisztát bekapott egy tyúk. Hideg szél fújt a tanyán. Megrezegtette a fákat, az istállók tetejét, a kötélen felejtett, csonttá keményedett inget, az ablakokat, az esőcseppeket. Az öreg Balázs komótos mozdulattal tömögette pipáját. Mérges volt. Mérges az egész világra, de ezt még az asszonynak, Rózának sem mutatta. Körülnézett. A kakukkos óra éppen a nyolc órai jelzéshez készülődött, az ajtó felett enyhén libegett a matyóhímzéses dísz a tűzhelyről felszálló melegtől. Róza vörös bort tett az asztalra. — Holnapután jön? — kérdezte lesütött szemmel, de érezhetően izgatottan. — Hát nem tudod?! — mordult rá az öreg, és sercintett egyet, mielőtt fölhajtotta volna borát. Éjfélkor töltötte ki az utolsó pohár bort, éjfélkor sercintette az utolsót, és elbóbiskolt a széken. Messze, benn a faluban, lehúzták a kocsma redőnyét, a tehén már lenyalta újszülött borját, egy másik fa is lehullatta utolsó levelét, az a feleség éppen akkor fordult másik oldalára kielégült férje mellett. Reggel az öregasszony sötét alakja araszolgatott felfelé a domboldalon. Batyujából liba gágogott ki. A templomban harangoztak. Isten tudja, hányadszor fogja eldarálni a pap az esketési szöveget. Különben az volt a szokása, hogy bal kezével morzsolgatja a Bibliát, miközben kenetteljes hangon beszél. Róza néni emlékezett a pap apjára is. Neki is ez volt a szokása. Nehezen emelgette a lábát, lerogyni vágyott, leborulni és sírni. Sírni örömében. Hazajön Zoltán! Hazajön végre! Lelkén átsuhant egy rezdülés — úgy érezte, megújhodott az élete —, s közben szaporábban rakosgatta lábait egymás elé. Ráfonódtak a földből kipárolgó illatok, ráfonódtak a torkára, és gyöngéden szorongatták, mint egy meleg kéz. Felsőteste meggörnyedt a libától nehéz kosár alatt. Minduntalan kilendült egyensúlyából. Szoknyája lötyögött cingár ülepén, de ment. Minden lépéssel belekapaszkodott a domboldalba, a földbe, és végül felért a tetőre. Onnan már könnyű volt. Esteledett, mire visszaérkezett a tanyára. A növényvédő állomás repülőgépe szétröppentette a galambokat. Izzadság födte sápadt homlokát. A ház ablakain pislákolt a petróleumlámpa fénye, kigyúló, kialvó szentjánosbogarak. Róza néni arca kiünnepélyesedett. Amikor belépett, férjét látta meg először. Ült gyér bajuszú fia mellett. Zoltán éppen akkor emelte jobb kezével töltésre a táncos üveget. Alig sóhajtott kettőt, s már Zoltán szorításában érezte magát. Fia úgy tartotta karjaiban, mint egy pergamenlapot, amely a tűz melegétől kicsit megkunkorodik. Nagy-nagy örömmel csókolta az ezer ránctól kicsire sorvadt arcot. Harmadnapra ropogó hó telepedett a tanyára. A vadak, félelmüket vesztve, körülállták a szénakazlat. A varjak hangosabban károgtak. Benn a faluban szánkón húzták a gyerekeket iskolába, naponként két órát késett a kenyérszállító kocsi. Délutánonként megállt a kocsma előtt az autóbusz és