Igaz Szó, 1965. január-június (13. évfolyam, 1-6. szám)
1965-04-01 / 4. szám
TAMÁS MÁRIA: ŐSZTŐL — ŐSZIG pálinkáspoharat kértem tőle, s míg szalonnát vágott és tojást ütött rá, kérdezősködött: — Gyerek is van? — Igen. Kettő. — válaszoltuk egymás szavába vágva, de háttal állt és zavarunkat nem vette észre. — Mekkorák? — Az egyik kislány — 16, a másik fiú — 13 éves. — Milyen fiatal! — és ahogy rám nézett az asszony, szemében inkább kétkedés volt, mint elismerés. — Nekem is van egy tizenhat éves lányom — mondta a tűzhely mellől, a tejeslábast elkapva. — Melyik évben született? Gyorsan kiszámítottam és mondtam az évszámot. Béla hallgatott. — Éppen, mint az enyém. És melyik hónap — szorított tovább nyakörvként a kérdés. Október elseje — mondtam, ez is csak úgy jutott eszembe, hogy akkor kezdődik az egyetem, és ezen a napon kezdődött minden: az én tanársegédi pályafutásom, a dolgozatomhoz kapcsolódó munkák, s ez a furcsa és mindmáig ki nem mondott szerelem. Fölrezzentem emlékezéseimből, s attól való félelmemben, hogy most az én életkoromról fognak érdeklődni, és akkor kiderül hogy nem lehetek a gyermekek anyja, az asztal alatt keresni kezdtem a Béla lábát és segélykérőn tapostam, mint a zongoralábítót. Mosolyából megértettem, hogy tudja, de nem érti a félelem okát, így hát lassacskán megnyugodtam. — Na, akkor igyunk. Egészségünkre — szólt a házigazda. Koccintottunk. — Van valami borunk is. Hozd fel a pincéből. Ne igyanak pálinkára tejet. Az asszony kilépett a sötét udvarra. Kisvártatva visszatért, letette a kancsót az asztalra és megállt a kemence mellett, mint aki újabb parancsra vár. Béla a gazdától a közeli falvak felől érdeklődött, a földekről, az állatállományról, még egy-két ember nevét is említette. — Honnan ismeri ennyire az elvtárs ezt a vidéket? — kérdezte az ember. Béla elmondta, hogy két télen is itt töltött tíz-tíz napot, amikor a kollektivizálás zajlott. Borozgatás közben helyi szokásokról, leányszöktetésről beszélgettek. Későre járt, mire nyugodni tértünk. Az asszony még velünk jött be a szobába. A magas ágyat szétvetette, sorra paskolta a párnákat, és jó éjt kívánt. — Beengedett, jónéhány keresztkérdés után a kísérleti állomásra a bürokrata kapus — mondtam tréfásan, de szívemben félelem is lapult. — Értelmes parasztok — bökött a kihúnyó fényű konyha felé. — Hol alszunk, Béla? Meglepte ez a megszólítás. Még bele is pirult. Zavartan oltotta el a lámpát.