Igen, 2000 (12. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
Tartalma minősíti „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom, ha azonban a kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom” — írja Augustinus az időről. A Szentírás egyik szerzője, a bölcs mondások összegyűjtője másként látja. Mintha kicsit mihozzánk alkalmazkodna, amikor az emberi életet az idők tartalma szerinti sémában rendezi. Azt írja, hogy van idő, ami a sírásé, és van, ami a nevetésé, van, ami a háborúé és van, ami a békéé (Préd 3). Ilyen az élet ábrázata. Az időt a Prédikátor szerint a tartalma minősíti, az ember pedig egyik idő és egyetlen alkalom fölött sem rendelkezik. Egyikhez sem tartozik egyértelműen: sem a romboláshoz, sem az építéshez, sem a nevetéshez, sem a síráshoz. Az embernek nincs semmije, és amije van, az is veszendőbe megy, hiszen minden hiábavalóság, eltűnő lehelet, fuvallat, írja a bölcs öreg (Préd 1). Minden semmivé lesz. Hová meneküljünk? Mi adja meg az idők értelmét? Jézus hegyoldalon elmondott beszédével folytatva a Prédikátorét, az ember végső soron boldognak lesz mondható, hiszen ez a sok hiábavalóság nem elzár bennünket az Istentől, hanem éppen Őhozzá kapcsol. Csorna Áron AZ IDŐ RÖVIDSÉGE ...miatt nem bonyolódhatunk részletes nyelvészeti fejtegetésekbe, sem hosszabb elmélkedésbe afölött a gondolatébresztő egybeesés fölött, amely mai „idő” szavunk és az ősi magyar „id” gyök között felsejlik — mely utóbbi szótő például „egyház” szavunkban is megbúvik („id-ház”, ahol az „id” a szentségre utal.) Ugyancsak nem járhatjuk körül bővebben a „pillanat” kifejezés mély értelmét, mely egy elemi cselekvéssel, vagy ha úgy tetszik, mozzanattal (az emberi szem pillantása) próbál lehatárolni és rögzíteni valamit a megfoghatatlanból — rögtön hozzákapcsolva az időt a látáshoz, mint a legalapvetőbb, folyamatos emberi érzékelésformához is. Nem, mindezt nem tehetjük, mert itt az idő — most, e cikk írásakor épp leadásának határideje, olvasásakor az ezredforduló, és így tovább —, s nekünk igazodnunk kell hozzá... Lám, hányféle önmagában is izgalmas, sűrített és sűrítő kifejezéssel próbáljuk „magunk alá gyűrni”, megszelídíteni az időt, mely pedig olyan ártatlannak mutatkozik, mesterkedéseink nélkül nem is látható. Ha mi meg nem éljük, olyan, mintha nem is lenne. Ugyanakkor olyan hatalmas, hogy állandóan engedelmeskednünk kell neki. S minden megfogalmazással egyben le is szűkítjük, megsértjük teljességét. Naptárral, órával, számolással, szavakkal és mindenféle hozzárendeléssel folyton térhez, anyaghoz, cselekvésekhez és egyéb részleges valóságokhoz kényszerítjük hasonlítani. Miközben az idő talán semmihez sem hasonlít. Amihez még a legtöbb köze van, az éppen az, ami tagadásának, ellentétének is felfogható: az örökkévalóság. Az örökkévaló Teremtő az időnek is teremtője — ezt ne feledjük. Mi hát az a legfontosabb, legigazabb, amit Ő akar mondani róla? Hogyan jelöli meg Ő az időt, mit emel ki számunkra belőle? — A megjelöltséget, a szentséget, a nekünk címzettséget. Hiszen a Megtestesülésben időbeliséget, korát, korlátainkat vállaló Mindenható e szavakkal lép közénk: „ITT AZ IDŐ! Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Nobilis Mária 3