Irodalmi Ujság, 1958 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1958-03-15 / 6. szám
1958 március 15 I 9 Ongamira, Cordoba tartomány, Argentina, 1953 július 2-án délben. Húsz napja kaptam kézhez Georges van Helz kéziratát. Egyik barátom hozta Ongamirába, aki ismeri gyengémet a napló- és életrajz-kéziratok iránt. Georges van Helz írását is lefordítottam. Csak úgy, egy falusi tanító vidéki módján, aki szabad idejét egy százhúsz kötetes könyvtár és kéziratok között osztja meg. Brügge, 1948 október. Rámvirradt belga állampolgárságom utolsó napja. A hadbíróság halálra ítélt. Brüggében születtem, s szinte mosolyognom kell, hogy az igazság nemcsak vak, de sokszor téved is. Az örökkévalóságban mégis jut majd számomra hely. Egy évszázad múlva hősként fognak emlegetni! Most azonban menekülnöm kell. A kelleténél jobban bízotam Brugge tornyainak tökéletes kőcsipkéiben és túlontúl hittem saját igazamat. Néha úgy érzem, hogy hős vagyok. Pedig sohasem majmoltam a félisteneket, de sosem voltam hűtlen önmagamhoz sem és nincs okom, hogy szemrehányást tegyek magamnak. Bátor voltam, s ezt senki se cáfolhatja meg. Régen, a huszonhét éveseknek ritkán volt ,,történetük”. Én azonban már hőstettekben gazdag múltra tekinthetek vissza. A saját múltamra. Már élhetnék emlékeimből is. Egyetlen huszonhét esztendős honfitársamnak sincs annyi emléke, mint nekem! Keveset gondolkoztam, alig ismerem tulajdon gondolataimat és elveimet. Néha átvillan agyamon, hogy a legtöbb ember nem is gondolkodik igazán. Én sem. Életem az egymást követő napok és éjszakák laza láncolata. Talán ezért látom pontosabban a múltat. Ez az egyetlen lényeges felismerés: semmi sem rohant el nyomtalanul fölöttem. Minden tovább él emlékezetemben, tetszés szerint szedhetem fel, a jelen események kitaposott mesgyéje mentén. Mégis, homlokom mögött — e mögött a domború vonal mögött ■— van valami, amit úgy hívnak: én. Nem vagyok se több, se más, mint Georges van Helz. Ez egyet jelent múltammal, de a jelenben épp csak egy nevet. És mi a jövő? Talán a múlt keresése, mely makacsul tovább kíván élni a jelenben. Néha olyan, mint egy sűrű háló földre vetett reszkető árnyéka. A múlt minden napja és minden éjszakája megfelel a háló egy-egy sötét vonalának, vagy világos lyukának. Ha netán valami nevezetes történt volna, a világosság és sötétség hirtelen egybeolvad és nem marad más, csak a sötét, vagy csak a világos. A nappal és az éjszaka szinte nem is jelentkezik már másképp emléktudatomban, mint a fény és az árnyék hálószövevénye képében. Nem helyeslem a bíróság ítéletét és meglep honfitársaim felháborodása. Ha valaki igazán megért egy embert és felfogja azt a fenségesen kicsinyest, amit egy emberélet e földön jelent, alig vihetné rá a lélek, hogy bárkit halálra ítéljen. Azt kell hinnem, képtelenek felfogni cselekedeteim indítékát, mint ahogy sosem döbbentek rá arra sem, mit jelent hősként élni. Következik ebből, hogy ellenszenvük mondvacsinált, bár így is ellenszenv marad. Holnap titkon átlépem a határt és hajóra szállok a déli félteke felé. Nehéz lesz elfelednem a brüggei égbolt csillagait. Ez a város szürkében és aranyszínben játszik. Most is ilyennek látom ablakomból. Messzibbről ideviláglik a Saint Sauveur templom rőt toronyfala, mint néhány ecsetvonásnyi őszi hangulat. Mindig szívszorongva gondolok majd erre a városra, melyet sosem árultam el igazán. Épp ezért bánt, hogy nem tudom könnyedén elfeledni. Talán a Dél Keresztjét sem szemlélhetem majd zavartalanul, mert a brüggei ég mindig közém és a másik mennybolt közé tolakodik. Mindmáig sohasem éreztem magamat egyedül és nem hittem, hogy valóban van magány. Talán, mert sosem veszek tudomást a jelenről. Lehetséges, hogy a magányt csak a költők és rajongók találták ki. Én csak egyfajta ábrándot ismerek: a tettekét! Ez mindenhová elkísér. Ezért nem vagyok sohasem egyedül: múltam annyira valóság és annyira hősi múlt, hogy az egyetlen, amitől félnem kellene, hogy valamit netán elfelejtek. Mert hős maradok továbbra is: az évszázad legvitézebb belgája! Amit én szabadságnak nevezek, csakis cselekvésben ölthet testet: hogy felke MARTA MOSQUERA: lek, hogy járok, s főképp abban, hogy emlékezem. Alig serkenek reggelente, máris önmagamra gondolok. Ez számomra a szabadság. Az időmúlás számomra éppoly közönyös, mint ama bizonyos háló árnyéka a földön. A félénken reszkető, s mégis örökkévaló árnyék. Mindig mosolygok, ha megpillantom és a világos hálóközök rostáján át önmagamban gyönyörködöm. Mosolygok, mert élek, s mert tudom, hogy boldogságom lényege, hogy folyton megmenekülök, bár minden a vesztemre tör. S most, múltam fölé hajolván észreveszem, hogy a fény és árnyék örök játékában egynéhány fényfolt nagyobbra szabatott a többinél. Talán egy-egy olyan napot jeleznek, amely többet adott, ahol szemtől szemben álltam a halállal. Ezeket nevezném dicső napoknak. Óvatosan szedegetem össze a múlt képeit. A talmiaknak menten nyoma vész: a közönyöst könnyű elfeledni. A nagyobb fényfoltok azonban követelődznek. Ők burkolják a Titkot: hogy miért is élek? Kényszerítenek, hogy visszagondoljak arra a Georges van Helzre, aki mint gyermek, Brügge ódon utcáin kergetődzött, a Saint Sauveur templom vörhenyes támfalai alatt. El akartam bújni Jef elől, aki mindig üldözőbe vett és akit én sosem tudtam megkergetni. Jef rabszolgája voltam. Pedig csak játszottunk. Reggelente azzal a gondolattal ébredtem: ma én leszek az, aki utána ered! De valahogy sohasem sikerült. Egyre elviselhetetlenebbé vált, hogy mindig csak fel kerget, én meg folyton csak menekülök. Mind keserűbben adtam fel a játszmát, amikor a rőt templomfalhoz értem. Mert napról napra láttam, miként élvezi fel az örökösen megújuló győzelmet. Egyszer hajnaltájt riadtam fel, s hirtelen úgy éreztem, hogy nem fog többé legyőzni. Nem tudom, honnan eredt ez a nagy elhatározás, de talán valami hétköznapi ok rejlett csak a dolgok mélyén. A szemembe tűző hajnali napfény keltett fel, holott feltett szándékom volt, hogy tovább alszom. De hogy-hogy nem, előző este nyitva maradt az ablakredőny. Álomittasan tápászkodtam fel, hogy bezárjam. A redőny azonban ellenállt erőlködésemnek. Nekifeszültem és összeszorított foggal sziszegtem, csak azért is! S íme, a makacs redőny egyszeriben engedett. Midőn ismét elszenderültem, folytatódott a felébredés pillanatában abbamaradt álom: azt álmodtam, hogy hős vagyok. Jef álmomban is üldözött, de a vörhenyes templomfal eltűnt és semmi akadály nem állta utamat. Semmi sem kényszerített, hogy megadjam magam. Ekkor értettem meg, milyen mámorító érzés legyőzhetetlennek lenni. Eleddig én voltam a mindenkori vesztes. Azon a napon értettem meg, hogy ez a megadás sem lehet örökké tartó. Véget kell vetni az efajta játéknak. Futás közben ébredtem tudatára, hogy nincs többé megállás. Amikor a templomfal szokott helyéhez értem, nem torpantam meg, hanem gyors léptekkel besiettem a székesegyházba. Jefet meglepte a váratlan fordulat. Látszott, úgy érzi, mintha becsaptam volna. Először fordult elő, hogy túltettem magam a hallgatólagos játékszabályon. Bemenekültem a katedrálisba. Magasan ölelkeztek a szürke boltívek és hatalmasan tornyosult az orgona. Szapora léptem furcsa visszhangot vert az üres templomhajó pillérei között. A haranglábhoz értem. Ha megállok, ismét Jel lesz a győztes. Habozás nélkül nekivágtam a toronynak. A kőbevájt csigalépcső dohos szagot árasztott. Tengelye körül ott himbálódzott a harangkötél. Jef kétszer is utánam kiáltott: mindjárt megvagy! Fogcsikorgatva fokoztam az iramot. Már a harangház magasában jártam. Enyém a torony. Jef kis híján utolért. Ha elkapom a harangkötelet és átlendülök a túlsó peremre, megmenekülhetek. Erre gondoltam, miközben méltóságteljesen kondult a harang és lassan lóbálódzni kezdett a kötél. Ha Jef követni akar és ő is átlendülne, rántok egyet a kötélen és Jef leesik. Jef hiszékeny fiú, álmában sem gondolna ilyesmire. Hiszen csak játszunk. Minden úgy történt, ahogy elképzeltem. Jef valóban azt hitte, játszunk, s nem gondolta, hogy a játékba beleszólhat a Halál. Vagy azt hitte, valami végzetes tévedés történt, hogy elvesztettem a fejemet a nagy harangzúgás közepette. Én már odafenn álltam. Jef a himbálódzó kötél után nyúlt. Aztán hulló teste eltűnt a sötét toronymélyen. Nem ismertem többé Jefet. Csak most fogtam fel, hogy legyőztem és elpusztítottam. Amikor lesiettem és fölébe hajoltam, még annyit tudott mondani: De hiszen csak játszottunk... Ezt ismételgettem én is konokul, amikor a szerencsétlenség oka felől faggattak: De hiszen csak játszottunk... Ettől kezdve mindig csak győztem. Semmi sem tartott vissza, semmitől sem féltem, sohasem torpantam meg. Hősiességem mámorában éltem és csak nagynéha gondoltam a környező világra. Akkoriban Carollal dolgoztam a repülőgépgyárban. Miközben terveinket cirkalmaztuk, Carol lelkesen fel-felkiáltott: Újfajta gépeket akarok! Saját repülőmből szeretném látni ezt az áldott Brüggét! Nyolc évig dolgoztunk a terven, mely a második világháború előestjén öltött végre testet. Munkakedvünket Carol apja serkentette, a tizennégyes háború hadirokkantja. Carol valamennyi testvére meghalt. Apja úgy élt, mint a hajótörött. A bosszúvágy tartotta benne a lelket: hitt a légierőkben. Carol is vakon bízott a gépben, melyet terveztünk. Apja a bosszúban hitt csak, én meg a hősiességben. Carol és én egyfajta ábrándot kergettünk. Úgy éreztük, barátok vagyunk. Néha azt hittem, egyesült erővel majd olyasmit alkotunk, hogy még nagyobb hőssé leszek. Álmatlan éjszakákon tervezgettük, miként lenne még tökéletesebb a gép egyensúlya, biztonsága. Végre, valahára elkészült a nagy mű: álmaink gépmadara. Szinte hihetetlennek tűnt. A magasból fogunk végigpillantani Brüggén! Győzelemittasan, tekinthetek le a Saint Sauveur kőcsipkés tornyára. A legboldogabb azonban Carol apja volt. Amikor kikísért a repülőtérre, így búcsúzott: végre sikerült bosszút állnom! Vidáman szálltunk fel. Carol vezetett. Én csak nyakszirtjét láttam. Hosszasan lebámultunk a városra, ahol születtünk. Nem beszélhettünk, mert a légcsavar úgy zúgott-zengett, mint a kongó nagyharang. A Saint Sauveur vörhenyes felkiáltójelre emlékeztető tornya egyszeriben közel került. Carol felém nyújtotta kezét. Láng csapott ki a motorból és megértettem, hogy Carol segítséget kér. Kigyulladt a gép. A lángok már combját nyaldosták. Ha odanyújtom a kezemet és segítek, nem lesz időm, hogy kiugorjak. Gyorsan kellett cselekednem, habozás nélkül. Életem az enyém, nem segíthetek Carolon. Ez volt az első gondolatom. Éppoly hirtelenül hasított agyamba, mint ahogy a lángok harapództak Carol felé. Tudtam, segítséget kér, de kényszerítettem magam és el is hittem. Carol azért int, hogy ugorjam. * Kivetettem magam a gépből. Miközben sátorrá bomlott fejem fölött az ejtőernyő, Carolt elnyelték a lángok. Ugyanúgy kiáltott, mint annak idején Jef. Süketítően fémes hangon dübörgött a légcsavar. Mint egy nagyharang, amely közvetlenül az ember füle mellett kondul. Megmenekültem. Későbben értem földet, mint Carol. Az ejtőernyő lassan himbálódzott. Nyugodtan szemügyre vehettem a Saint Sauveur tornyát. Most már valóban hős voltam. Mondták is, megfontolt vagyok, kiegyensúlyozott és tökéletes a felelősségérzetem. Azután kérdezősködtek ügyetlen barátom, Carol felől, így válaszoltam: Carol mindig kissé felelőtlen volt és valamelyest ábrándos, mindenesetre gyenge, nem mert kiugrani a gépből... ★ Harmadik emlékem az árnyék rácsozatának fényfoltjai között újabb bizonysága annak, hogy mindig én élem túl a többieket. Negyvenedmagammal sodort háborúba a kalandvágy. Repülők voltunk és bajtársak. Szerettük egymást, mert mindig azonos feladatok előtt állottunk. Úgyszólván mindenünk közös volt. Csak egy valamiben különböztünk: nem vélekedtünk egyformán az ellenségről. Erre olyankor jöttünk rá, ha elemeztük felfogásunkat, ami egyébként ritkán fordult elő. Vígan indultam bevetésre a Német Birodalom bombázóival. Az egyetlen belga voltam negyven önkéntes között. Sportnak tekintettem, hogy gépbe ülök, s hogy a bombakioldó lágy mozdulatával tönkresilányítok egy-egy várost. Minden légitámadás után úgy éreztem, ura vagyok annak a városnak, amelyet eltörlünk a föld színéről, így lettem öt város ismeretlen fejedelme. Úgy fogtam fel a harcot, mint a testgyakorlást. Nem rombolni akartam, hanem győzni. Mi sem természetesebb, mint hogy hősnek tekintettem magamat. Minden újabb siker ismét győztessé tett anélkül, hogy tudtam volna — vagy akárcsak érdekelt volna is —, ki a legyőzött? Így éltem német barátaimmal a második világháború idején. Én voltam a légió legjobb külföldi pilótája. Hovatovább szokássá vált, hogy bajtársaim bevetés előtt sorra megöleljenek. Változatosság nélkül peregtek az események, egészen addig, amikor parancsot kaptunk, hogy a sztálingrádi offenzívát támogassuk. Egy szomszédos helység légi megszállása volt a feladatunk. Emlékszem, azon a napon mindnyájan féltünk. Tudtuk, hogy minden második bajtársunk ottmarad. Én csak nevettem, mert nem ismertem, sem a város nevét, amelyet el kell pusztítanunk, sem pedig a lakóit. Ugyanazzal a simogató tekintettel nézegettem kezemet, mint az elhivatottságuk tudatában élő művészek. Boldog voltam, mert tudtam, hogy hős vagyok. Hogy ezúttal is győzök és hiába les reám a Halál. Valami parázna öröm töltött el, hogy mindezt olyan nép oldalán viszem véghez, amelyet minden honfitársam határtalanul gyűlöl. A tiltott élvezet méginkább serkentett. Mind a negyvenen felszálltunk. A világ leghidegebb mennyboltját hasítottuk. Az égnek nem volt számomra titka. Carol tanítgatott annak idején, ha hidegben kell kiugornunk, addig nem szabad ejtőernyőt nyitni, amíg a testhőmérsékletnek megfelelő légrétegbe nem jutunk. A hősiesség ilyenkor abban áll, hogy az ember ezer métereket zuhanjon a semmibe, anélkül, hogy ösztönösen ki ne nyissa az ernyőt. Mindnyájan ismertük ezt a mesterségbeli titkot. Egynémelyik bajtársamnak mégis harmatos volt a tekintete. Mások bíztak vidámságomban, s belőlem igyekeztek erőt meríteni. Pedig, mikor reájuk mosolyogtam, csak megvetettem őket, mert előre láttam, hogy gyávák lesznek. És valóban ismét én voltam a hős. Szédítő gyorsasággal hullottam a megfelelő jégrétegbe és onnan néztem a magasból szállingózó bajtársak felé. A többiek lassan szállongtak lefelé, már láttam, mindnyájan megfagytak. Egyikmásiknak a halálban is nyitva maradt a szeme. De mind, mind megfagyott a jéghideg égbolt végtelenjén. Én szépen földet értem és végrehajtottam a parancsot. Egyedül, a magam nevében, Georges van Helz, a rettenthetetlen hős nevében. Repülőtér, Cordoba tartomány, 1952. Szökevénnyé lettem, mert nem voltam hajlandó elfogadni egy tévedést. Hittem elhivatottságomban és élni akartam. Miközben átkeltünk az Atlanti-óceánon, észrevettem, hogy legtöbb sorstársam azért készül az Újvilágba, hogy felejtsen. Én azért jöttem, mert emlékezni akarok. Azért tértem volt vissza Brüggébe, hogy honfitársaim megöleljenek. De senki sem állott szóba velem. Megpróbáltam felfrissíteni emlékezetüket. Akkor sem ölelt meg senki. Tulajdon testvéreim sem akartak befogadni. Pedig én csak tudom, hogy Georges van Helz mit sem változott. Arcom is a régi, miként minden tükör, kirakatüveg, vagy fekete márványlap bizonyítja. Az újvilági város egyre közeledett. Az almazöldben és rózsaszínben játszó égbolton felragyogott a Dél Keresztje. Új, ismeretlen tornyok meredeztek felfelé. Ekkor döbbentem rá, hogy még mindig Brügge emléke él bennem. E perctől kezdve felkészültem az újabb hódításra. Úgy éreztem, nincsen számomra elérhetetlen. A hajó lassan hasítja az éjszakát. Nekem pedig legfőbb feladatom, hogy ismét hódítsak. Végzetem fokról fokra testet öltött. Azon az éjszakán én voltam az első és egyetlen partraszálló. A többi utas bevárta a reggelt. Én azonban kiszálltam és ezüstösen nedves léptekkel mértem fel az éjszakát. Nekivágtam a városnak. Hátam mögött a horgonyt vetett hajó beleveszett az élhomályba. Elhagytam a partot. Tudtam, pár perc múlva ismeretlen kapuk, ismeretlen emberek és ismeretlen utcák vesznek majd körül. Néhány lépésnyit egy folyó mentén haladtam. A sötétség leple alatt, mintha közelebb érezném magamat az irdatlan, ismeretlen városhoz. A párhuzamos falak szinte súrolták vállamat. Egyenruhás altiszt nyomott pecsétet útlevelembe. Tisztán láttam az 1948 november 2-i dátumot. Valószínűtlenül fiatalos hangon megkondult néhány estharang. Kilenc órát ütött. A friss kongáson szinte érezhető volt, hogy újvilági városban vagyunk. Ám ettől kezdve, mintha ólomlábakon vánszorgott volna az idő. Mintha egyre közelítene a múlt. Távolodtam a rakparttól. Már alig láttam a ködfoszlányok és a fekete égbolt között horgonyzó hajót. Minden egyszeriben olyan lomha lett és olyan távoli. Mintha mindent előre elrendeztek volna ehhez a különös színjátékhoz. Az utcák lassan fogytak lépteim nyomán. Az eddigelé fehér falak, amelyek párhuzamosan, hidegen nyúltak az ég felé, lassacskán kopottas rózsaszínre fakultak. Az utcák szinte eltörpültek, hogy egyben meg is sokasodjanak. Elhagyott terecskén vágtam át. Balkézről földszag szállt fel és elvegyült a jázminok nehéz illatával. Hatalmas, sötét mangóliafa választott el egy temetőkertet az éjszakától. Balra fordultam. Ekkor már földúton jártam, mely kissé kiszélesedett. A sarkon tábla hirdette nevét: Chavango. Minden olyan távolinak tűnt. A csönd egyre sűrűbb és a fák is sokasodnak. Az út töltésre futott és egy klastrom felé vezetett. A töltésen kerékcsapásra lettem figyelmes. Nehéz szekerek ormótlan nyoma hálózta a süppedős földutat. Emlékszem, ez a felfedezés kissé megzavart, mert annyira hozzáillett az általános lomhasághoz, mely már jóideje nyomasztott. Minden végtelenül lassan cammogott. A csillagok visszfénye volt az egyetlen világosság a töltésmenti tocsogó vízén. Képtelen voltam a jövőre gondolni, de nem éreztem magam a jelenben sem. A fonák hangulat valahogy megakadályozta, hogy az a Georges van Helz legyek, aki vagyok, vagy akár csak az a Georges van Helz is, akit a jövő számára tervezteik. Valami új, földön túli létezés kísértett: mintha mindaz, ami most történni fog, egyszer már megtörtént volna. A kertes házikók sövénye mentén akácfák sötét lombfeje bólogatott. Ágboguk egybevegyült a paradicsom-fenyőkkel. A másik oldalt gubancos fügefák, szomorúfűzek és babércserjék bontogatták ágaikat az éjszakában. Hosszú ideig gyalogoltam az elveszett utcákon. Semmiféle elképzelésem nem volt Buenos Airesről. Mindig örültem, ha saját erőmből fedeztem fel egy-egy város megannyi titkát. A kaprifólium illata az útmenti sárból párolgó földszaggal elegyült. A keresztutaknál néha egy-egy remegő mécsű gázlámpás. Jól emlékszem, két további sarkon olvastam még a Chavango nevet. Az egyik tábla eléggé viharvert volt, így hívták hát az első utcát, amelyet Buenos Airesban megismertem. Tudtam, egyedül vagyok és a végtelen rónaságra gondoltam. És arra, hogy amit a talpam alatt érzek, már valahogy a pampa kezdete. . A falak mentén hosszan feketéllett a paradicsom-fenyők árnyéka, amelyre csak a tocsogó csillagvisszfénye vetett néhány fény-sziporkát. Két embert láttam közeledni, léptük zaját elnyelte az út . Irodalmi Újság