Irodalmi Ujság, 1966 (17. évfolyam, 1-19. szám)

1966-11-01 / 16. szám

19­16. november 1. AUER PÁL BÉCSBEN október­­második hetében ünnepelték meg a Pán­európai Unió első kongresszusá­nak 40. évfordulóját. Az első kong­resszus 1926. október 3-án nyílt meg a bécsi Konzerthausban, kö­rülbelül 2.000 résztvevővel. Ez volt földrészünk történetében az első eset, amikor azért gyűltek össze az emberek, hogy az európai né­pek együttműködését, egy állam­­szövetségben való egyesülését sür­gessék. Államférfiak, gondolkodók, mint Sully herceg, (1556-1641), William Penn (1644-1718), Abbé de Saint-Pierre (1658-1743) és má­sok ugyan már korábban foglal­koztak az európai államok egye­sülésének tervével, de arra, hogy ennek a célnek elérése érdekében a tömegeket mozgósítsák, 40 év előtt került először sor. A Bécsben megindult szervezkedés kétségtele­nül Gróf Coudenhove-Kalergi Richard nagy érdeme. Egyébként egyidejűleg alakult meg a Ma­gyarországi Páneurópai Unió, amely a szervező munkában te­vékeny részt vett. Az elmúlt 40 év folyamán sok sikeres és sikertelen kísérlet tör­tént Európa egységes megszerve­zésére. 1929. szeptemberében Aris­tide Briand, Franciaország akkori külügyminisztere, a Nemzetek Szövetségének genfi közgyűlésén felszólította Európa népeit az eu­rópai egység megteremtésére és kevéssel utóbb eljuttatta a Fran­cia Kormány Európa-tervét tartal­mazó jegyzékét a többi európai kormányhoz. Egyúttal tárgyaláso­kat folytatott Stresemann-nal a francia és német nép kibékülése érdekében. Sajnos, az első világ­háborút befejező békeszerződések hatására a legtöbb európai állam­ban erős nacionalista politika ér­vényesült. Ez és az 1929. évvel kezdődő gazdasági válságok soro­zata sehogy sem kedvezett Briand kezdeményezésének. Négy évvel később, 1933-ban, már Hitler volt az úr Németországban , tíz év­vel Briand híres genfi beszédének elhangzása után pedig kitört a második világháború. A HÁBORÚ BEFEJEZÉSE után Winston Churchill javasolta az Európa Mozgalom elindítását. A mozgalomhoz a kontinens legki­válóbb államférfiai, Robert Schu­­man, Jean Monnet, Konrad Ade­nauer, de Gasperi, Paul Henri Spaak, Pierre Pflimlin, René Mayer és Maurice Faure csatla­koztak. Azzal, hogy az Európa Mozgalom élén különböző orszá­gok vezető államférfiai álltak és állnak ma is, ez a szervezet a po­litikai megoldások, a konstruktív munka szempontjából nagyobb je­lentőségű, mint a Páneurópai Unió, amely az egyébként kitűnő tollú és nagy érdemű Coudenhove- Kalergi e­lnöklete alatt a legutób­bi évekig távol állt a politikai kö­röktől, míg most teljesen és fenn­tartás nélkül a Francia Kormány Európa-politikáját, az ’’Europe des patries”­elgondolást tette ma­gáévá. Az Európa Mozgalom ered­ményes munkájának köszönhető, hogy a Strasbourgban székelő Eu­rópa Tanács létrejött. Megnyitó ülésén 1949. augusztus 10-én, az elnöklő Edouard Herriot mondot­ta, hogy ennek az új intézmény­nek az a legfőbb hivatása, hogy az emberi civilizáció két legna­gyobb vívmányát, a szabadságot és az emberi jogokat védelmezze. Az Európa Tanács az európai közvélemény kialakítására alkal­mas szervezetnek bizonyult. Az emberi jogok igen sikerült európai konvenciója is — amely nem té­vesztendő össze az Egyesült Nem­zeteknek az emberi jogokra vo­natkozó deklarációjával — az Eu­rópa Tanács kezdeményezésére jött létre, de azért azt a hivatást, amelyet Herriot szánt neki, alig­ha fogja betölteni. Főképp azért nem, mert az úgynevezett tanács­adó közgyűlés határozatai nem kötelezőek, a miniszterek tanácsá­nak határozatai pedig csak akkor érvényesek, ha egyhangúan szavaz­zák meg azokat s így minden mi­niszternek vétójoga van. 1951. ÁPRILIS 18-ÁN írták alá Franciaország, a Német Szövet­ségi Köztársaság, Olaszország és a Benelux államok képviselői a szén­ás acélközösséget létesítő szerző­dést, amely már szupranacionális rendelkezéseket is tartalmaz. 1954. augusztus 30-a az euró­pai egységtörekvések gyásznapja volt : a francia nemzetgyűlés megtagadta az európai védelmi közösségre vonatkozó szerződés ratifikálását. Két hónappal később, egy mentőakció révén létrejött a Nyugateurópai Unió, 1957. már­cius 25-én pedig aláírták Rómá­ban az európai gazdasági közös­séget — köznyelven a Közös Pia­cot — létesítő szerződést, valamint az európai atomközösséget, ame­lyet EURATOM-nak neveztek el. 1965. nyarán új válság tört ki. A Francia Kormány elzárkózott a szupranacionális megoldások, a kötelező többségi döntések elfoga­dása elől. A válság múlt év de­cemberében, legalább átmeneti­leg, elsimult. Franciaország vissza­tért Luxembourgba, bár elég súlyos fenntartásokkal élve. Ezt követte a közös agrárpolitika fi­nanszírozására vonatkozó brüsz­­szeli megállapodás. EZUTÁN a megoldásra váró legfontosabb problémák a követ­kezők : megegyezés a szuprana­­cionalitás kérdésében és az európai politikai közösség létrejötte : a három létező európai közösség (szén- és acélközösség, Közös Piac és Euratom) egyesülése, to­vábbá oly európai államok csat­lakozása a közöségekhez, amelyek azoknak ez idő szerint nem tag­ai.Az európai egyesülés szempont­jából a­ ’’szupranacionalitás”, a nemzetekfölöttiség problémájának kellő megoldása a legfontosabb. Oly elvről van szó, amelynek ér­vényesülésétől nemcsak az európai együttműködés jövője függ, hanem amely az emberiség békés együtt­működésének is előfeltétele. A ró­mai szerződés aláírói úgyszólván egy európai kormány alakítását határozták el, amikor annak a bi­zottságnak a szerepét szabályozták, amelyet ez idő szerint elnöke után ’’Hallstein Bizottság”-nak szoktak nevezni, s amely nem kérhet és nem is fogadhat el a tagállamok kormányaitól utasításokat és nem az egyidejűleg létesült miniszterek bizottságának végrehajtó szerve , sőt hivatva van kezdményezőként fellépni, a miniszterek tanácsa elé javaslatokat terjeszteni. A ”Hall­­stein Bizottság” bizonyos mérték­ben ’’denacionált”, nemcsak állam­közi, hanem államok felett álló szerv. Éppen ezért kívánta a Francia Kormány a Bizottság sze­repét, hatáskörét csökkenteni. Ugyanakkor folyvást azt halljuk, azt olvassuk, hogy az atomkor­szakban, amelyben élünk, egy új világháború az emberiség öngyil­kosságát jelentheti. Viszont ha a viszályokat előidéző nemzetközi problémákat békés úton akarjuk elintézni és ez tárgyalások útján nem sikerül, a háborúnak nincs más alternatívája, mint egy nem­zetközi intézmény szótöbbséggel létrejött döntése, amelynek végre­hajtásáról, ha kell, nemzetközi rendőrség (ENSZ-hadsereg ?) gon­doskodik. Ez ma még, sajnos, a jövő zenéje, de tisztában kell len­nünk azzal, hogy addig, míg az összes államok nem vetik magu­kat alá valamely általuk közösen létesített intézmény kötelező több­ségi határozatának, s annak nem tudnak érvényt szerezni, a konflik­tusok békés elintézése nincs biz­tosítva. Ha pedig még az a hat nyugat-európai nép, amely ugyan­azon civilizációhoz tartozik, a kul­túrának ugyanazon fokát érte el, sem hajlandó magát oly többségi határozatnak alávetni, amelynek megvitatásán és amely felett való szavazáson képviselője útján részt vett és amely határozat gazdasági és nem politikai természetű, akkor bizony még nagyon de nagyon messze vagyunk attól az eszményi kortól, amelyben világparlament és világkormány fog nemzetközi kér­désekben dönteni. Wilson angol miniszterelnök néhány hét előtt mondotta az Alsóházban, hogy a Munkáspárt mindig ezeknek a nemzetközi szerveknek megterem­téséért küzdött és pártjának ma is ez a programja. Ha az emberisé­get fenyegető veszélyek ellenére ma még képtelenek vagyunk ezeknek a szerveknek létrehozásá­ra, nem kellene-e egyelőre leg­alább a szabad európai népek bé­kés együtt­élését biztosítanunk és példát mutatnunk Ázsia és Afri­ka népeinek ? A szupranacionali­tás problémájának megoldásától függ nyilván az európai politikai közösség létrejötte is. A MÁSIK nagyfontosságú kér­dés az, hogy miképpen, mily mér­tékben szélesíthető ki a jelenlegi európai közösségi keret ? Nagy- Britannia csatlakozása a meglévő közösségekhez feltétlenül kívána­tos. Nem is szólva arról, hogy ez a csatlakozás növelné a közössé­gek erejét, súlyát, Európa világpo­litikai jelentőségét, kétségkívül elejét venné hegemóniára való törekvések érvényesülésének is és biztosítaná az európai egyensúly helyzetét. Emellett, hála Anglia parlamentáris tradícióinak, bizto­sítaná az európai közösségen belül a demokrácia elveinek érvényesü­lését. És tekintve azokat a szála­kat, amelyek Nagy-Britanniát az Egyesült Államokhoz fűzik, a kö­zösségekben való jelenléte meg­könnyítené Európa és Amerika együttműködését. Nagy-Britannia csatlakozását az európai szabadkereskedelmi cso­port államai egy részének csatla­kozása követné, ami véget vetne Nyugat-Európa két gazdasági tömbre való megosztásának és egy­úttal megnövelné Európa politikai súlyát. A kommunista rendszerű álla­mok csatlakozását a jelenlegi gaz­dasági és politikai struktúrájuk lehetetlenné teszi, legfeljebb bila­terális szerződéseket köthetnének a gazdasági közösséggel. Míg azonban az Oroszországtól nyu­gatra eső közép- és kelet-európai, ez idő szerint kommunista orszá­gok demokratizálódásuk és függet­lenségük visszaszerzése után bi­zonyára tagjaivá válhatnak az európai közösségeknek, Oroszor­szág csatlakozása még rendszervál­tozás esetén sem képzelhető el. Az Atlanti-óceántól az Uralig terjedő európai közösség azért nem kívá­natos még Oroszország demokrati­zálódása esetén sem, mert a je­lenlegi orosz birodalom népessége számosabb, mint Franciaországé, Németországé és Nagy-Britanniáé együttvéve. Oroszországnak az Egyesült Európához való csatla­kozása tehát kétségkívül orosz he­gemóniát jelentene Európában. Nagyon is elképzelhető azonban orosz rendszerváltozás esetén, in­tegráció helyett az európai közös­ség asszociációja az orosz biroda­lommal, feltéve, hogy ugyanakkor, vagy már előzőleg megvalósul a Kennedy által javasolt ’’partner­ship” Európa és az Egyesült Álla­mok között. Az ilyen megoldás lényegesen hozzájárulna a világ békéjének és egyensúlyának fenn­tartásához. PÁN­TÁNEURÓPA Irodalmi Újság ­ Új könyvek a magyar forradalomról A MAGYAR FORRADALOM eseményei, jellege és tanulsága tíz év után is foglalkoztatják korunk történészeit és politikusait. A tize­dik évforduló alkalmából egész sor új könyv jelent meg a ma­gyar októberről, bizonyságául, hogy az érdeklődés egy évtized el­teltével is nagy a forradalom ese­ményeivel kapcsolatban. Álljon itt néhány könyvészeti adat a legújabban megjelent munkákról. Christian Bernadac, a Francia Televízió fiatal riportere első mű­vét szentelte a magyar forradalom­nak : ’’L’Exécution de Budapest” — Kivégzés Budapesten (Editions France-Empire, 1966, — 270 oldal). Bár az eseményekben nem vett részt, a riport formát választotta ; a filmhíradókra emlékeztető tech­nikával vezeti olvasóit egyik hely­színről a másikra. Célja a teljes objektivitás, az esemény lehető leghívebb rekonstruálása — sze­mélyes kommentár nélkül. Épp ezért kissé háttérbe szorítja 1956 ideológiai vonatkozásait, például a magyar írók szerepét. Mindent egybevetve igen megrázó munka , dokumentum-dráma alapját képez­hetné. A szintén francia Vincent Bru­­yére-Trélat, diplomaták és katonák leszármazottja, a Luxembourgi Rá­dió és Televízió Társaság veze­tője "Budapest” című művében (Editions ”La Table Ronde”, 1966, 362 oldal) már korábban megje­lent munkák alapján ismerteti a forradalom előzményeit és lefolyá­sát s egyebek közt arra a kérdésre keres választ: miért hagyta cserben a szabad világ a magyar felkelést. Fejtő Ferenc, a kommunista kérdés egyik legismertebb francia­­országi szakértője, tíz év távlatá­ból elsősorban az események ta­nulságait igyekszik levonni, ala­posan elemzi azokat a hibákat, amelyek 56-hoz vezettek. Művé­ben, ’’Budapest 1956”, (Collection Archives, Editions Julliard 1966, — 287 oldal + képmellékletek), a szerző kidomborítja 56 antitotali­­tárius jellegét. A magyar esemé­nyek, szerinte, mindenben új típu­sú fejlődés lehetőségét vetették fel. Ötvenhatot olyan kísérletnek minősíti, amely arra irányul, ’’hogy egy rendszeren belül meg­valósítsa az ipari szocializmus, a mezőgazdasági és szellemi libera­lizmus, a parlamentáris demokrá­cia és az imperialistaellenes nem­zeti érzés együtt­élését.” A szerzők nevének ábécé­ sze­rinti sorrendjét követve, az első magyar nyelvű munka Feketekuty László : ”1956. október”. (Magyar Ház kiadása 1966, Rue de l’Arbre Bénit 123, Brüsszel, 5, — 122 ol­dal), mint alcíme mutatja, ”a ma­gyar forradalom történelmi kiérté­kelésére” törekszik. Tézisekbe fog­lalja a magyar forradalom okait, tanulságait, káros és örvendetes kö­vetkezményeit , egy központi feje­zetben összehasonlítva ötvenhatot 1848-cal. Dr. Gosztonyi Péter, a berni Keleteurópai Könyvtár vezetője, abban a különös helyzetben van, hogy a történész alaposságával, anyagismeretével és szigorúan tu­dományos módszereivel dolgozza fel az eseményeket, amelyekben 24 éves hadnagyként maga is közvet­len részt vett. Könyve : ’’Der Un­garische Volksaufstand in Augen­zeugen berichten” (Karl Rauch Verlag, Düsseldorf 1966,­­ 461 oldal), melyet dr. Walther Hofer professzor látott el előszóval, rend­kívül világos anyag kezelésével tű­nik ki, időrendi táblázatok, gondos névmutatók segítik az olvasót, hogy az eseményekben minél könnyebben tájékozódhassék. Méray Tibor ’’Budapest” című könyve a párizsi Robert Laffont kiadó ”Ce jour-lá” nevű sorozatá­ban jelent meg. Ez a sorozat az újabbkori történelem legfontosabb, legdrámaibb napjait ismerteti, itt látott napvilágot egyebek közt a normandiai partraszálllásról szóló, ”A leghosszabb nap” című, híres riportkönyv, vagy az éppen most megfilmesített ”Ég-e Párizs?” Az a tény, hogy a francia kiadó a ma­gyar forradalom kitörésének napját is századunk sorsdöntő napjai közé sorolja, magában véve is em­lítésre érdemes hitvallás. Méray a sorozat hagyományainak megfele­lően a könyv nagy részét 1956. ok­tóber 23-ának a legapróbb részle­tekbe menő leírásának, az egyes események freskószerű ábrázolásá­nak szenteli, megelevenítve az egyes szereplőket, a mozgásban lé­vő tömegeket, s elemezve a forra­dalom okait, az események alaku­lásának indítékait. A könyv utolsó fejezetei a november 4-éig terjedő időszakról, a szovjet beavatkozás­ról, Nagy Imréék kivégzéséről és a jelenlegi magyarországi helyzetről adnak számot. Marcel-Edmond Naegelen : ”La Révolution assassinée” — Hongrie en oct.-nov. 1956 (Editions Berger- Levrault, 1966, 254 oldal). A mű példázza, hogy 56 gyógyíthatatlan sebet hagyott a nyugati ember lel­kiismeretén. Naegelent, a volt szo­cialista minisztert nagy politikai múltja segíti abban, hogy meg­lássa az események összefüggéseit. Konklúziójában kijelenti : a ma­gyar forradalom nem véletlen mű­ve volt. Úgy kell tekintenünk, mint­­az igazság, a szabadság, a nem­zeti érzés természetes robbanását a dogmák, a totalitarizmus, az idegen elnyomás ellen”. A Gloria Victis 1956 című könyv (megjelent Münchenben a ’’Nemzetőr” kiadásában, szerkesz­tő : Tollas Tibor) a maga nemé­ben egyedülálló , olyan antológia, amely 56 költői visszhangját tol­mácsolja. A 422 oldalas gyűjte­mény 47 ország majd száznegyven költőjétől közöl verseket, — ere­detiben és magyar fordításban —, amelyek mind ötvenhat hatására vagy közvetlen emlékére íródtak. Az igen szép kiállítású könyvet, többek között, Cocteau és Ko­koschka rajzai díszítik. Az alkal­mi költészetnek megvannak a ter­mészetes korlátai és veszélyei. Az az olvasó és író, aki az ötvenes éveket Magyarországon töltötte, hajlamos arra, hogy csak a ve­szélyeket lássa. De a Gloria Victis azok számára is értékes perceket tartogat, akik — nagyon helyesen — nemzeti kegyeletérzés ürügyén sem hajlandók esztétikai igényeiket csökkenteni. Arnulf Overland, Nils Lindström, Gertrud von Le Fort, Paul Chaulot, Supervielle, Pierre Emmanuel, Pierre Seghers, Alain Bosquet, Salvador de Madariaga, Juliana de Ibarborou, Ernesto Pinto, Kat­eb Yacine, Gabriel Okara, Aimé Césaire — a lista tá­volról sem teljes —, korunk köl­tészetének vitathatatlanul jelentős alakjai : az ő nevük szavatolja a versgyűjtemény művészi hitelét. De a kevésbé neves, kevésbé sike­rült versek szerzői is megnyerik az olvasót érzelmeik spontaneitásá­val. Aki a jövőben meg akarja írni 56 világjelentőségét, nem hagy­hatja majd ki ezeket a megható, mélységesen emberi dokumentu­mokat. Vezérfonalként felhasznál­hatja majd Camus beszédét, ame­lyet a magyar forradalom első év­fordulóján mondott el, s amely­nek egy részletét az antológia be­vezetéseként olvashatjuk : ”... A magára maradt Európában, csak úgy maradhatunk hívek Magyar­­országhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, — még közvetve sem — igazoljuk a gyilkosokat.”

Next