Irodalmi Ujság, 1970 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-15 / 1. szám
XXI. évfolyam 1. szám A MAGYAR ÍRÓK LAPJA 1970. január 15. Szólásszabadság Abból a hajszából, amelyet a Francia Kommunista Párt eddigi vezető ideológusa, filozófusa, teoretikusa, Marxista Kutató Intézetének igazgatója, Politikai Bizottságának tagja, Roger Garaudy ellen folytat, nem maradhatott ki a budapesti ’Népszabadság” sem. Január 4-i számában terjedelmes cikk foglalkozik a Garaudy-üggyel. Akik eddig nem tudták, megtudhatják belőle, hogy a marxizmusleninizmus még pár hónappal ezelőtt leghíresebb nyugati szaktekintélye szembefordult a pártjával s legújabb könyve és nyilatkozatai semmi egyébre nem jók, mint hogy alkalmat adjanak a kapitalista sajtónak ’’szovjetellenes pecsenyesütésre”. Hosszadalmas volna ehelyütt a Garaudy és pártja közötti vita részleteibe bocsátkozni. Röviden : a csehszlovákiai események némiképpen megrendítették a francia ideológus feltétel nélküli hitét a Szovjetunióban, észrevette — nem túlságosan korán —, hogy Moszkva talán mégsem lehet monopolizált mintaképe a szocializmusnak, valami hibádzik az oroszok és hűbérországaik viszonyában, s egy ésmás a marxista-leninista tanokban is sántít. Nem az első, nem is az utolsó kommunista, akivel ilyesmi megtörténik. Amit azonban a ’’Népszabadság” három teljes hasábon mindemellett és legfőképpen Garaudy szemére vet s amire érdemes külön kitérni, az az, hogy nézeteinek — horribile dictu — egy interjú során hangot adott a francia televízióban. Abban a televízióban, amelyben — a pesti pártlap szerint — ’kezd kialakídni egy érinthetetlen tabu : a kormány”, s amely ’’minden lehetőséget megtagad a Francia Kommunista Párttól”. Megható s egyben lelkesítő is az a bátorság, amellyel a Blaha Lujza téri hivatalos lap síkra száll a televíziós szólásszabadság mellett. Mégiscsak hallatlan, hogy a XX. század utolsó harmadában akad olyan ország, ahol az ellenzék, amely nyíltan a rendszer alapjainak megrendítésére törekszik, nem fejtheti ki szabadon az álláspontját a képernyő előtt! Mint ahogy az is szégyene Európának, hogy van még olyan reakciós állama, ahol a kormányt nem lehet ostorozni, ahol a kormány — tabu. Nem tudjuk, hogy a ’’Népszabadság” cikkírói mennyire szorgalmas hallgatói a francia televíziónak s legkevésbé sem állítják azt, hogy ez az állami intézmény a legszabadabb a világon a maga műfajában. De mi, akik Párizsban élünk s minden este látjukhallgatjuk, nyilván süketek és vakok vagyunk, mert — különösen az elnökváltozás óta — nem az a benyomásunk, hogy a kormány bírálhatatlan volna s azt sem igen tapasztaltuk, hogy a Francia Kommunista Párttól ’’minden lehetőség” megtagadtatott. Az elnökválasztási kampány során naponta élvezhettük a veterán sztálinista, Jacques Duclos ékesszólását, s mostanában is alig telik el nap, hogy ne hallanánk Georges Séguy és más kommunista szakszervezeti vezetők sztrájkokra buzdító, a kormány, sőt az államelnök bukását ígérő-jósoló nyilatkozatait. Távol élve hazánk határaitól, nem vállalkozhatunk arra, amit a ’’Népszabadság” oly nagyvonalúan megtesz : nem bírálhatjuk annak a televíziónak a műsorát, amelyet nem látunk. Lehetséges, hogy már hosszú idő óta Magyarországon is sztrájkokra biztatják a tévében a munkásságot a szakszervezetek vezetői, s a parlamenti meg az elnökválasztás során az ellenzéknek pontosan annyi a beszédideje, mint a kormánypártnak. Ha így van s mi mégsem tudunk róla, ezúton kérünk elnézést a szólásszabadság közismert védelmezőjétől, a ”Népszabadság”-tól emigráns elmaradottságunkért. VÉTEK AZ EMBERI KULTÚRA ELLEN A londoni ’’Times” december 18-i számában a következő jelent meg, 31 világhírű író és tudós aláírásával . Világbotránnyá vált, ahogyan a szovjet írókkal saját hazájukban bánnak. Megdöbbenéssel értesültünk arról, hogy a szovjet Írószövetség kizárta tagjai sorából Alexander Szolzsenyicint, az egyetlen élő szovjet írót, aki — Arthur Miller szavait idézve — ’’máris vitán kívül klasszikusnak tekinthető.” A múltban hasonló körülmények között zártak ki az írószövetségből két kiváló költőt : Anna Ahmatovát és Borisz Paszternákot. Átérezzük Szolzsenyicin keserű kifakadását : ’’Nem volt ez eléggé szégyenteljes döntés ? Még többet akarnak ?” Olyan rangos írónak az elhallgattatása, mint amilyen Szolzsenyicin, már önmagában is vétek az emberi kultúra ellen. Nem tudjuk, hogy lesznek-e még további fejleményei is a legújabb boszorkányüldözésnek, de reméljük, hogy nem ismétlődik meg a Szinjavszkij-Dániel perhez hasonló eset. Tapasztalatból beszélünk, amikor ezt mondjuk : a tiltakozások nemigen hatnak az illetékes szovjet hatóságokra. De ennek ellenére, kérő szóval fordulunk hozzájuk : ne üldözzék tovább Szolzsenyicint. Ha felhívásunk süket fülekre talál, nem látunk más lehetőséget, mint hogy felszólítjuk a világ íróit és alkotó művészeit : helyezzék nemzetközi bojkott alá azt az államot, amely magamagát teszi alkalmatlanná a civilizált kapcsolatok fenntartására. Ez a bojkott addig maradna érvényben, amíg a Szovjetunió barbár módon kezeli saját íróit és művészeit. A. Alvarez Hannah Arendt W.H. Auden A.J. Ayer Carlo Bronne Constant Burniaux David Carver Georges Depagne Pierre Emmanuel Daniel Gilles Brian Glanville Robert Coffin Günther Grass Graham Greene Peter Härtling Klaus Harpprecht Rolf Hochhuth Julian Huxley Uwe Johnson Alfred Kazin Rosamond Lehmann Arthur Miller Mary McCarthy Kathleen Nott levél Meyer Schapiro Muriel Spark William Styron Philip Toynbee Edmond Vaudercammen Victor van Vriesland Bernard Wall V FERENCZY JENŐ AZ ÚJ MAGYAR FALUSI TÁRSADALOM A MAGYARORSZÁGI faluszociológia az elmúlt években kezdett kibontakozni és vizsgálódásának első tárgya természetszerűen annak a hatalmas változásnak tudományos rögzítése volt, melyet a háború óta a magyar falvakban megfigyelhettünk. Az új magyar falusi társadalom rövid vizsgálatánál a sokféle felkínálkozó szempontból hármat érdemes kiragadni 1) A magyar falu morfológiai fizionómiai változását — vagyis azt a településtani átalakulást, mely a mai falusiak lakásmódjára, társadalmi kapcsolatainak alakulására, életmódjára, stílusára és életszínvonalára hatást gyakorol. 2) A magyar parasztság számbeli alakulását a demográfiai és munkaviszonyi statisztikák fényében ; és végül 3) a mai magyar faluban általában fellelhető társadalmi rétegek és osztályok rövid leírását. A MAGYAR FALU FIZIONÓMIÁJA az elmúlt huszonöt évben olyan változáson ment keresztül, mely első pillanatban szembeötlő és hűségesen tükrözi a faluban magában végbement társadalmi változásokat. A hagyományos nadrágszíj-parcellák eltűntek és a háztáji gazdaságok földjei inkább négyzetes formát mutatnak. A falu vége, a cigánysor vagy a szegénysor számos helyen eltűnt és helyet adott az új falusi lakosság újszerű lakóházainak. A falu központja általában érintetlen maradt kivéve egyes kastélyok és régi középületek kultúrházzá, tanácsházzá alakítását. Néhány helyen a parkosítás, a járdák, az uniformizált ház előtti kispadkák vagy akár az ostornyeles lámpasor tanúsítja, hogy huszonöt év alatt a fejlődés nem állt meg. Az új falusiak igényét elégítik ki az eszpresszók, a kisáruházak és a kisvendéglők. A régi falu tehát, az említett változásokat kivéve, megmaradt és az új, a modern falu e régi köré tömörül. Az új magyar falusi lakóház már nem a földművelő-állattenyésztő parasztgazda vitális funkcióit lesz hivatva szolgálni. Az új házak négyszögletűek, négyzetes alaprajziak, kétszobások, modern konyhával és többségük verandával. Széles, tágas ablakok, hajópadlós vagy parkettás szobák. A házak többségét még nem vakolták be és a hagyományos meszelés helyett többszínű vastag vakolatot vonnak a csupasz téglákra, — a beköltözés után, ki előbb, ki később, —mikor pénz jut rá. Az új házak kertjei általában csupasz telkek még, a nemrég befejezett építkezés nyomaival. Majd később épül rájuk az ól, a garázs vagy az istálló. Az új lakosok, a félparaszti ingázók, kétlakiak, falusi munkások és intellektuelek — építkezési módjuk is bizonyítja — már nem tartoznak a falu paraszti rétegeihez. Munkájuk, öltözködésük, bútoraik, szórakozási módjuk, egymás közti kapcsolataik már nem kötik őket a hagyományos falusiakhoz. Falun laknak, de a régi faluközösséghez már csak gyenge szálak fűzik őket. Házaik még nem villák, de már nem hasonlítanak a faluközép pitvaros-pajtás gazdaházaihoz sem. Ami a mai magyar falu településformáját illeti, meg kell jegyeznünk, hogy szinte lehetetlen feladat megállapítani, melyik települési forma a tipikus, vagy a legjellemzőbb az országra. A falvak ilyen értelmű uniformitása soha nem is létezett — legfeljebb vidékenként lehet megállapítani különféle települési típusokat. A földrajzi szakemberek és kartográfusok véleménye szerint általában két falusi településformát különböztethetünk meg : az utcafalut és a halmazfalut. Az elsőt ugyancsak feloszthatjuk egyutcás falvakra, keresztutcás falvakra és párhuzamos utcás falvakra. A halmazfalvak (különösen az Alföldön elterjedt települési forma) szintén két részre oszthatók : sakktábla - szerű és sugárterjedésű falvakra. KÜLÖN PROBLÉMÁT jelent a magyar tanyarendszer. 1910-ben alig százezer emberrel volt nagyobb a tanyasiak száma, mint napjainkban. Az ország egytizede, egymillió ember lakik tanyán. Az elvándorlás üteme itt a leglassúbb. A tanyasi ember községfejlesztési adójából a környező falvak profitálnak — a tanya marad a maga elmaradottságában. Tulajdonképpen csak abban történt változás, hogy a tanyai iskolák hálózata kiterjedtebb lett az elmúlt huszonöt évben. A gazdasági, kulturális, higiéniai viszonyok maradtak a régiben vagy csak nagyon lassan fejlődtek. A tanyák falvakká fejlesztésének távlati terve nagyon lassan halad a megvalósítás útján és a száznál alig több úgynevezett tanyaközpont, mely első lépésként számított a községgé váláshoz, nem váltotta be a hozzá fűzött reménységeket. A FALVAK LAKOSSÁG-TÍPUSÁT illetően kétféle szempont uralkodik a szakirodalomban. Az első szerint, vannak mezőgazdasági falvak, ipari és bányász falvak és végül nyaralóközségek. A három típus sűrűn keveredik és nagyon sok faluban egyszerre mind a három típust megtaláljuk. Faluszociológiai szempontból szerencsésebb a második szempont, mely a falvakat a mezőgazdasági lakosság számaránya szerint osztályozza. Ebből a szempontból különbséget tehetünk olyan falvak között, ahol a lakosság hetvenöt százaléka paraszti foglalkozású ; olyanok között, ahol a lakosság többsége még mezőgazdasági és végül olyan falvak között, ahol a paraszti réteg már csak a kisebbséget alkotja. A nem paraszti falusi rétegek között találjuk a nyugdíjasokat, az állami közalkalmazottakat, a bányászokat, a munkásokat, az ingázókat és az új falusi intelligenciát. A Zala megyében végzett felmérések szerint, a falvak 47,7 százaléka tartozik az első típushoz, 50,2 a másodikhoz és 2,1 a harmadik falutípushoz. Zala megye, mint ismeretes, nem rendelkezik számottevően nagy ipari központtal — elképzelhetjük tehát, hogy ha már itt sem találunk ’’tiszta” paraszti falvakat, milyen lehet a helyzet az iparosodó vidékeken. Az ország 3200 falujából az áramlás a város felé rendületlenül tovább tart. A statisztikák szerint évente 40.000 falusi hagyja ott régi lakóhelyét. Érdekes módon az elvándorlás ritmusa a kisfalvakban a legerősebb. Kisfalvak alatt 500-800 lakosú községeket értünk, melyek az ország községeinek 45 százalékát jelentik. Itt a legroszabbak az életkörülmények s itt a legerősebb a társadalmi ellenőrzés, ami alól a modern ember úgy akar kibújni, hogy a nagyváros anonymátusát keresi. Ha valaki a falvakon belüli társadalmi rétegeződés mai helyzetét akarja vizsgálni, akkor elsősorban azt kell tekintetbe vennie, hogy az elmúlt ötven év folyamán a parasztság, mely a század elején még az aktív lakosság felét jelentette, húsz százalékkal csökkent. Mai, alig harminc százaléknyi paraszti lakosságával Magyarország lassan felsorakozik az iparilag közepesen fejlett országok közé, ami a lakosság foglalkozási összetételét illeti. Az a tény, hogy a magyar falu egyre jobban veszíti paraszti elemeit, szigorú statisztikai adatok hiányában is világos lesz néhány társadalmi jelenség megfigyelésekor. Az ingázók száma eléri az egymilliót , helyzetük egyedülálló, de mindenesetre nem számíthatjuk őket már az aktív paraszti népességhez. Ugyancsak nem számíthatjuk ide a nyugdíjas- parasztokat, vagy a termelőszövetkezetek melléküzemeiben dolgozó falusi lakosokat. A legjellemzőbb azonban a falusi ifjúság helyzete : az iskola befejezése után alig tíz-tizenöt százalékuk kíván a mezőgazdaságban dolgozni. Egy Zala megyei vizsgálat szerint a falusi fiatalok többsége máris az iparban keresett és talált munkát. A 20-23 éves fiatalok 21 százaléka a középiskola befejezése után véglegesen elhagyta szülőfaluját, kilenc százalékuk hivatalosan falusi lakos — de a városban tanul, további 35 százalék a faluban lakik ugyan, de ’’ingázó” városba, az iparba jár dolgozni. HOGYAN ALAKUL TEHÁT az átlag magyar falu társadalma napjainkban ? A kérdésre szorgalmasan keresik a választ Magyarországon szociográfiákban, riportokban. A tárgyilagos, de irodalmi töltésű írásokból általában az őszinte valóságfeltárás igénye tükröződik. Sajnos, a legtöbb írás még csak a részleteket (vagy csak egy-egy falut, vagy csak egy-egy társadalmi réteget) érint, de a probléma egészéhez, a magyar faj társadalmi rétegstruktúrájához eddig nem nyúltak. Hegedűs András külföldön publikált írásaiban lényegében nem jut tovább, mint az egyes rétegek sémájának felállításáig s félő, hogy az új szociográfiai program (’’Magyarország felfedezése’’) túlzottan irodalmi színezetű lesz. (Folytatás a 2. oldalon) 1970. JANUÁR 15-I LAPUNK TARTALMÁBÓL Ferenczi Jenő : Az új magyar falu (1. old.) György Ervin : Optimista tragédia (3. old.) Ignotus Pál : Bolyongás közben (4. old.) Albert Pál Anouilh új színdarabjáról (4. old.) Fenyő Miksa : Közéleti emlékezések (5. old.) Szabó Zoltán : Figyelmező (6- 7. old.) Bárány György Király Béla könyvéről (6-7. old.) Landy Dezső : Két meglepő regény (8. old.) Kerényi Károly : Kazantzakis (9. old.) Szekeres Zsuzsa egy londoni kiállításról (9. old.) Tardos Tibor : Kortörténetem (10. old.) Ladányi László novellája : A hajó (11. old.) Botond István, Forrai Eszter, Keszei István és Monoszlóy Dezső versei Az Idő Sodrában, Levelek a szerkesztőhöz, Könyvekről röviden, Hírek