Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-15 / 1-2. szám
AZ EMBER, AKIT KÁDÁRNAK NEVEZNEK A márciusra meghirdetett pártkongresszus előtt egész Magyarország, s a nyugati sajtó egy része is tele van találgatásokkal : megy-e Kádár, avagy marad ? Azt híresztelik róla, hogy beteg, hogy ’’elege van” a hazai balosok erősödő nyomásából, az oroszok egyre szigorúbb követeléseiből és kritikáiból. Ezt híresztelik róla, avagy ezt híreszteli magáról ? Azért, hogy egy egész ország kérlelje : maradjon. Hiszen jóformán mindenki fél : aki utána jön, az alighanem rosszabb lesz. Ebben a bizonytalan légkörben, avagy mesterségesen keltett bizonytalanságban érdemes megismerkedni azzal az új könyvvel, ami nemrégiben jelent meg a londoni Weidenfeld és Nicolson kiadásában s amely éppen Kádár János alakját kíséreli meg közelebb hozni a nyugati olvasóhoz. * TIZENHÉT esztendővel ezelőtt egy angol író, Robert Ardrey, színművet írt róla "Hősök árnyai” címmel, Peter Hall rendezte, a londoni Piccadilly Színházban játszották. Most egy angol újságírónak, William Shawcrossnak, róla szóló könyve jelent meg : "Crime and Compromise”. Bűn és kiegyezés. A drámán és könyvön kívül nagy nyugati magazinoknak számtalan cikke foglalkozott vele az elmúlt tizennyolc esztendő során, képe megjelent a Time és a Newsweek címlapjain, analizálták történetét, elhatározásainak és cselekedeteinek indítékait, kutatták vélt s valódi titkait ; a szovjet tömb országainak vezetői közül kevesen foglalkoztatják a politikai érdeklődésű írók s újságírók képzeletét oly intenzíven, mint Kádár János. A Showcrosskönyv aligha legutolsó profilja Kádárnak, csak éppen a legutóbbi és eleddig a legigényesebb. A fiatal újságíró roppant erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy először megértse, azután megértesse azokat az embereket, akiket sorsuk a Kreml hosszú árnyékában élő országaik élére állít s vezető helyzetükben többé-kevésbé rendhagyó módon viselkednek és cselekszenek. Három esztendővel ezelőtt Dubcsekről és a prágai tavaszról szóló könyve jelent meg, új művében Kádárról és a budapesti őszről ír. Többször elutazott Magyarországra, de Kádár Jánossal egyszer sem találkozhatott, sőt, miután nem titkolta, hogy Kádárról akar írni, udvariasan tudtára adták : ha csakugyan ír, ne remélje, hogy visszatérhet Budapestre. Sajnálják, de az archívumokban és a Párttörténeti Múzeumban nem található Kádárról életrajzi adat. A párt főtitkára gyűlöli a személyi kultuszt. Közvetlen munkatársai a fejüket rázzák , múltjáról nem tudnak semmit. Amit igen, az megtalálható a lexikonokban is. Shawcrosst azonban az ember érdekli. Nyugaton nem tudnak leszokni erről az eléggé nem helyteleníthető szokásról. Tudni szeretnék, hogy sorsdöntő helyzetekben miért cselekszik valaki úgy, ahogyan cselekszik és azután a következményeket miként egyezteti lelkiismeretével ? AKADTAK MÉGIS olyanok, akiket szóra bírhatott és lassan kibontakozott benne az elképzelés az emberről. Elutazott a kis faluba, Kapolyba, ahol Czermanik Borbála, a fiatal leányanya telepedett meg gyermekével, Jánossal. 1914-ben, miután Fiuméban nem lehetett tovább maradása szolgálóhelyén, a városi írnok házában. És azért éppen Kapolyban, mert a falu mindössze húsz kilométernyi távolságra esett Pusztaszemenestől, ahol viszont János édesapja élt, akit a gyermek nem ismert. Kressinger János gazdálkodó, a Monarchia 44. gyalogezredének volt katonája, akivel Borbála Fiuméban találkozott, amikor az ezred ott állomásozott. Shawcross írói ihletet keresett a régi idill színhelyén és ismét csak magyarázatot mindarra, ami később történt, ds az apa viselkedésében, aki akkor már egy falujabeli lánnyal házasságot kötött és sovány kis pénzsegély juttatásán kívül egyéb kötelezettség vállalására nem volt hajlandó, pedig hét hold földet mondhatott magáénak. S azután végigutazott az író ugyanazon a vonalon, amelyen az 1918-as esztendőben hatéves fiával Borbála is — Kapolyból a Délivasútig. A Wesselényi utcai iskolát is megnézte, ahol Czermanik János elemibe kezdett járni, nyomozott a műhely után, ahol 14 esztendős korától inaskodott és elment a Havas utcába, ahol később, sokkal később egy sakkversenyen jutalomkönyvként megnyerte Engels Anti-Dühringjét, a művet, amely saját állítása szerint irányt és új értelmet adott az életének. WILLIAM SHAWCROSS valószínűleg az első, de ha nem, akkor minden bizonnyal leglelkiismeretesebb, minden részletnek jelentőséget tulajdonító és a részleteket felderítő életrajzírója Kádár Jánosnak. Az olvasó azonban mégis úgy érzi, hogy akkor kell s akkor érdemes igazán felfigyelnie, amikor a párt kezdi nevelni a fiatalembert, a kommunisták, a "különös emberek”. A származás, a gyermekkor élményei, a kifejlődő osztályöntudat és szolidaritás ugyanis akkor kerülnek próbatételre, amikor egyeztetni kell azokat a párt követelményeivel, majd a párt követelményeit a Szovjettúnió érdekeivel, de nemcsak egyeztetni kell tudni, de meglelni, főként pedig elhinni azok harmóniáját és e hit varázserejével fölszabadulni a kételyek kínzó gyötrelmei alól. Fölszabadulni ? Legalábbis a fölszabadultság látszatát kelteni. Shawcross is hasonlóképpen indítja könyvét, mint Audrey a drámáját : 1956 november 1-ének borús késődélutánján, amikor a Parlament épületében, Nagy Imre miniszterelnök jelenlétében. Kádár János haragtól kigyúrt arccal áll Andropov, szovjet nagykövet elé és így kiált föl : — Magyar vagyok s ha kell szembeszállok a tankjaikkal puszta kézzel is . És ugyanazon az estén, 9 óra 50 perckor ezt mondja a Szabad Kossuth Rádió hullámhosszán : —• Dicsőséges fölkelésével népünk lerázta magáról a Rákosi-rendszert ! És azután legközelebbi "rádiószózatában" három nappal később ugyanez az ember már ellenforradalomról beszél és újabb néhány nap múltával szovjet páncéloskocsiban tér vissza Budapestre. TERMÉSZETESEN mindez már történelem, ebben a gyorsiramú korban tizennyolc esztendő korszakos változásokat felölelő idő. De ez az, amit a nyugati politikai írók nem értettek akkor s nehezen értenek máig, s ami a Shawcross-kaliberű írót arra készteti, hogy fölkerekedjék és végignyomozza a megfejthetetlennek tűnő személy életútját. A könyvben helyet kap minden mozzanat. A második világháború előtti és alatti földalatti pártmunka. A forró barátság Rajkkal. Azután egy napon az elsuttogott szavak Rajk cellájában : — Kedves Laci ! Rákosi elvtárs nevében jöttem. Arra kért, hogy magyarázzam el neked a helyzetet. Természetesen valamennyien tudjuk, hogy ártatlan vagy... Shawcross mindezzel szenvtelenül foglalkozik könyvében. Jó írók ösztönösen megérzik, hogy a legforrób dráma igényli a leghűvösebb hangvételt. Az állásfoglalás szükségtelen. Hiszen minden további mozzanat egy súlyos lánc vasszemeinek könyörtelenségével kapcsolódik. A magyar olvasó számára azonban éppen ezért válik egyszeriben csaknem elviselhetetlenül fájdalmassá, a vaslánc ugyanis a húsába mélyed. A kívülálló hűvösen szemlélődhet és a fejét csóválhatja, de aki nem áll "kívül", aki az elkötelezetlen rosszallás luxusát nem engedheti meg magának, az ennek a negyedszázados szellemidézésnek lidércfényes légkörében fizikailag szenved. Az összefüggések teszik oly fájdalmassá, a meglepőnek tűnő fordulatok és az, hogy e tragikus élményekkel telített egyéni sors oly megfellebbezhetetlenül fűződik rá a magyar nép sorsára. A dráma szeszélyes fordulatai, meglepő hajtűkanyarjai ily módon egy nép történelmi grafikonját rajzolják ki, a huszadik század derekán. Az életrajzban tehát semmi sem "egyéni." "...Miután brutálisan és látszólag megbocsáthatatlanul elárulta a forradalmat”, írja Shawcross, ”a magyarok nagy többsége esztendőkön át kevés különbséget észlelt az ő és Rákosi politikája között. Mindazonáltal — legalábbis 1961 óta — következetesen törekszik arra, hogy a Nagy Imre-program egyes célkitűzéseit megvalósítsa, nem azok eredeti formájában, de ha lehet, szellemében. Egy közeli munkatársa így jellemezte : 1956 november elsején ráeszmélt arra, hogy a forradalmat csak úgy mentheti meg, ha összezúzza az ellenforradalmat. Egy másik meg ugyanezt visszájára fordítja, így : Kádár ma már tudja, hogy teljesítenie kell a forradalom követeléseit, ha féken akarja tartani az ellenforradalmat. "Mindkét állítás”, fűzi hozzá Shawcross fanyarul, "valószínűleg találó jellemzése a helyzetnek...” KÉRDÉS. Mindenesetre , az egyéni sors keskenyvágánya itt vált át a nemzeti sorsot vezető széles nyomtávra. Melyek a mérföldkövek, az egyéniek és a históriaiak a töltés mentén ? Shawcross így kezdi könyvének egyik fejezetét : ”1961 november 7.-én Albánia vezetője, Enver Hodzsa, indiszkrét módon, de gyaníthatón nem kis kárörömmel, beszédében idézett egy kezébe került levélből. Hruscsov írta a levelet Titónak, 1956 november 9.-én, két nappal azután, hogy a Kádár-kormány megalakult Budapesten. A levél utalt arra a tényre, hogy november 4.-én Nagy Imre s körülbelül húsz barátja az orosz tankok és az NKDV emberei elöl a jugoszláv követségen keresett menedéket. Véleményünk szerint, írta Hruscsov valóban elfogadható Önnek az a nézete, hogy ez idő szerint nem szükséges különös jelentőséget tulajdonítanunk a kérdésnek, hogy vajon helyesen járt-e el a budapesti jugoszláv nagykövetség, amikor menedékjogot adott Nagy Imrének és társainak !” FINOM FOGALMAZÁS, jegyzi meg Shawcross, ami nem változtat azon, hogy Hruscsov is, Tító is "különösen nagy jelentőséget tulajdonított” Nagy Imre jövőjének. Hogy az a jövő miként alakult, azt Shawcross a Borba budapesti tudósítójának, Altmannak cikkével exponálja : ’’Nagy Imre és barátai köszönetet mondtak a jugoszláv kormánynak azért, hogy követségén menedékjogot nyújtott nekik és tegnap, november 22-én, este hat óra harminc perckor felszálltak arra az autóbuszra, amelyet a magyar hatóságok bocsájtottak rendelkezésükre azzal a céllal, hogy az a lakásaikra szállítsa őket. A követség épülete előtt, a Hősök Tere és a volt Sztálin út (ma a Magyar Ifjúság útja) sarkán egy szovjet tiszt szállt be az autóbuszba. A busz elindult s ekkor melléje hajtott egy szovjet katonai autó, amelyet szorosan követett egy másik gépkocsi. Mindkét jármű hamarosan a Gorkij utcai szovjet főhadiszállás irányába fordult. Amikor az autóbuszban ülő két jugoszláv diplomata tiltakozni kezdett, a busz megállt és a szovjet tiszt mindekettőt mindent ceremónia nélkül kilódította. A diplomaták azonban tovább protestáltak, mondván, hogy ez a viselkedés a magyar-jugoszláv megállapodás megsértése, a szovjet tiszt ekkor azt válaszolta, hogy neki semmi köze a megállapodáshoz, az a parancsa, hogy az utasok fölötti intézkedést átvegye. Ennek megfelelően a busz mellé tapadt két gépkocsit két páncélosautó váltotta föl s ezek kíséretében az autóbusz Nagy Imrével és barátaival elindult ismeretlen rendeltetési helye felé...” A RENDELTETÉSI HELY — a végső rendeltetésé — 1958 június 16-án vált "ismertté", az először a moszkvai, majd a budapesti rádión át elhangzott közleményből . ... a legfelső bíróság Nagy Imrét és három társát halálra ítélte. Fellebbezésnek helye nincs. Fellebbezésnek helye csakugyan nem volt. Amikor a közlemény elhangzott, Nagy Imre "és három társa” már nem élt. "Hivatalos helye mindehhez kevés hozzáfűzni valót talált 1964 február 19.-ig, amikor is a párizsi Le Monde-ban megjelent az interjú, amelyet Kádár János adott André Fontaine-nak. Fontaine megkérdezte tőle, hogy nyilvánosságra kerül-e valaha a tárgyalási jegyzőkönyv és rehabilitálják-e egyszer Nagy Imrét ? A válasz így hangzott : " Nem. A kérdés tökéletesen lezártnak tekinthető. Jobb nem beszélni róla. "Ez volt Kádár kész válasza az előre benyújtott kérdésre. De hirtelen”, — írja Shawcross, — "beszélni kezdett és így folytatta : — Abban az időben a magyarországi eseményekkel szemben megnyilvánuló nemzetközi vélemény hisztérikus hangja miatt a helyzet nem volt normálisnak tekinthető. Az volt az érzésem, hogy ilyen körülmények között a nyílt tárgyalásnak nincs értelme. De biztosíthatom önt arról, hogy az eljárás minden tekintetben törvényes volt és azon csakis magyarok vettek részt. Sok hazugság hangzott el a tárgyalással kapcsolatban, még azt is mondták, hogy nem Magyarországon tartották. Jöjjön velem... — Megfogta Fontaine karját, az ablakhoz vezette és a Duna túlpartja felé mutatott, a Fő utcai bíróság épülete felé . — Ott történt. És a nyugati híresztelések ellenére Magyarországon mindenki tudja, azért ítélték el őket, mert megsértették a magyar törvényeket. Nem hajtott bennünket bosszúvágy...” SHAWCROSS ezt nem kétli. Azt sem, hogy ami történt és ahogyan történt, aligha múlt Kádáron. Tehát akkor ? "Beletörődött”, véli Shawcross, "mert Hruscsov így kívánta tőle. Hruscsov pedig beletörődött, mert a kínaiak és Kreml-beli szoros szövetségeseik nyomást gyakoroltak rá, hogy tántoríthatalanul leninista szellemben bánjon el Naggyal, a "nemzetközi munkásosztály árulójával...” S hozzátehetjük : természtesen könnyebb volt "beletörődnie” Nagy Imréék kivégzésébe, mint a saját esetleges leváltásába... A szerző részletesen foglalkozik könyvében a magyarországi változások minden tényezőjével —■ a gazdasági, a művészeti, a társadalmi, az egyházi életben, a sajtóban, mindenekfölött pedig az ország hangulatában. Könyvét a kis falu színterén, Kapolyban végzi. "A párás, fülledt vasárnapi délutánokon a falubeliek szívesen beszélnek Kádárról, büszkék arra, hogy valaha ott élt. Az iránta érzett rokonszenv országos viszonylatban is megnyilvánul. Ez, persze, jólesik Kádárnak, szüksége van az önérzetét erősítő népszerűségre. De nem boldog ember. "Mint tudják, mondotta a hatvanadik születésnapját ünneplő társaságnak, az én egyéni utam nem volt egyszerű, sem pedig sima...” Tizennyolc éve van hatalmon. Helyére idegen tankok állították. Ráadásul még boldog is legyen ? KOLLÁNYI ANDRÁS LAPUNK TARTALMÁBÓL Branko Lazitch : Az infláció Keleten (2. old.) Ugray Attila : A ’’Budapesti Iskola” (3 old.) Zalán Magda : Olaszországi lelkizések (4. old.) Fejtő Ferenc : Két óra Iljiccsel (4. old.) Mikes György : Zilahy Lajos halálára (5. old.) Halász Péter : Búcsú Tábori Páltól (5. old.) Szanyi János Kemenes Géfin László verseiről (7. old.) Cs. Szabó László Kenneth Clark önéletrajzáról (8-9. old.) Megyery Sári : A Semmi övezetében (11. old.) Határ Győző, Hendi Péter, Ladányi László, Benkó Ferenc, Tardos Tibor, Vajda Albert novellái és tárcái. Fáy Ferenc, Forrai Eszter, Gömöri György, Major Zala Lajos, Tűz Tamás és Zas Lóránt versei.