Irodalmi Ujság, 1975 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-15 / 1-2. szám
4 ZALÁN MAGDA OLASZORSZÁGI LELKIZÉSEK Kultúra hölgyeknek VIETNAMBAN háború van ? Egy világhírű milánói divatfotósnak a hadszíntér kulissza a szezon új modelljeihez. Barnard doktor szívet cserél (egy betegen) ? Elhagyott neje miliőkért eladja a szívcsere (a sajátja) történetét. A fiatalok nem akarnak többé a konfekciógyárosok áldozatai lenni és rongyokba öltöznek ? A dörzsöltebb konfekciógyárosok műrongyokat dobnak piacra. Nincs menekvésed, Midász. Antik csodád, hogy bármit érintettél, arannyá változott, ebben az adás-veréstől fortyogó világban napi valóság : pénzzé lesz minden, tárgyak, ideák, szerelem, csak nyúljunk hozzá. A SORS szeszélye folytán egy Milánóból küldött csomagból — a törékeny ajándéktárgy és a doboz fala közti hézagból — az ANNABELLA című folyóirat 1966. január 1-i számának teljesen ép példánya került a kezembe. Minthogy javíthatatlan betűfaló vagyok, gondosan kiolvastam. Itália körülbelül tíz éve fedezte fel a ’’csak nőknek” sajtót, és ma már — az egyik legnagyobb ilyen folyóirat, a milánói GRAZIA felmérése szerint— mintegy 10 millió olasz nő lapozza a hetenként megjelenő ilyen-olyan nekicímzett kiadványokat. 10 millió az országos harmincból, amelybe beleszámítanak a maszületett csecsemő-kislányok és a fogatlan, analfabéta öreganyák is ! Magyarán az újságolvasó olasz nők között fehér holló, aki ne olvasná a hölgysajtót. A NŐI DOME és a EFFE kivételével — az első az Olasz Nőszövetség kiadványa, a második az itáliai feminista mozgalmak hivatalos lapja — a minden női lap hasábjairól elősejtő nőideál a szexbombába ágyazott szobacica, a tűzről pattant szaloncukor, akinek legalább annyi ideje és testi adottsága van a szeretkezésnek, mint Maria Scnneidernek az Utolsó Tangóban, de emellett ugyanolyan szilárdan hisz a házasságok égi köttetésében, mint maga Viktória királynő a róla elnevezett kor legvadabb napjaiban. A nyolc év előtti csomagkitöltő ANNABELLA (500 ezer példány) szívpostával kezdődik. A levélírók többsége teenager. Egy diáklány mulatt fiúba szerelmes, de a szülők ellenzik. Egy másik gyermek paralízises, de nem vesztette el az életkedvét. A kissé korosabbaknak egy nőgyógyász válaszol. Leveleik majd mind ezzel a drámai kiáltással végződnek : ’’Doktor úr, lehet nekem gyermekem ?”. Valamival odébb Audrey Hepburn jelenti ki, hogy ’’Meg akarom tartani ezt a gyereket és akarok egy harmadikat is” (ígéret, melyet nem váltott be). ”A boldogtalan királykisasszonyok” című, népmeséi hangulatot idéző írás görögországi Irénről szól, akit pattanások és zsarnok anyja kínoznak, valamint dániai Margaretháról, aki ’’végre talált egy nála magasabb férjet, csak nem szerelmes belé”. A szokásos szépészeti és divatügyi maximák után két elbeszélés zárja az olvasók e heti kulurális táplálékát. Az első címe : ’’Találkozás az íróval” és arról szól, hogy egy hamupipőke-feleség megismerkedik egy Nagy Íróval, de hű marad a kisebbségi érzéssel küszködő férjéhez. A ’’Balkáni vakáció” írója feltálalja az egzotikus giccs jónéhány kellékét szerelmi történetében. Gianna néhány napig közös fedél alá kényszerül egy közelebbről meg nem határozott nemzetiségű balkáni diákkal, aminek következtében elveszti a fejét, de nem a szüzességét. A nyolcéves novella legmerészebb sora a zárómondat : ”Ez a fiú nekem tetszik, gondolta Gianna, és beleborzongott a veszélyes felfedezésbe MANAPSÁG az ANNABELLA hölgyolvasóival ilyesmit már nehezen lehetne megetetni. Ma már ők is, akármilyen jóházból való hentesnők és gépírólányok, megkérik a magukét a szabad orgazmusból, a szabad szadizmusból, a szabad leszbianizmusból és minden egyéb divatos aberrációból, amit a szabadság címkéjével csempész át a jóízlés sorompóin a kiadó. A felsőbb osztályok hölgyeihez címzett COSMOPOLITAN csakúgy, mint a ’’prolik” asszonyai közt pusztító BOLERO. Legalább e téren megvalósulóban a jó öreg Marx álma az egymásbamosódó osztályokról ? A két lap versenyt szájtép a ’’tudományos” malackodásban, amit hol szexuális felvilágosításnak, hol pornópszichológiának hívnak. A kezdeti óvatos körülírásról áttértek a szókimondó részletezésre, sőt az agyonbeszélő csámcsogásra. A fogamzásgátlás egyetlen divatosságban méltó ellenfele a nőgyógyászati kislexikon. A hajdani lelkibánatban szenvedő tizenhatévesek helyett a szívposták levelezői a könnyen lefekvő, de nehezen élvező asszonyok. A COSMOPOLITAN egyik-másik száma már-már olyan, mintha a boldog orgazmus misszionáriusainak lobogója lenne. A folyóirat egyik olvasója például így vall : ’’Számomra a közösülés a legnagyobb gyönyör, a legmélyebb szenvedélyek felkorbácsolója”, majd váratlan latin kultúrával így zárja episztoláját : ”de a fiam sajnos egy ejaculator praecox”. Az a szám, amelyből ezt a levelet idéztem, részletesen foglalkozik továbbá a férfi szerelmi teljesítőképessége, illetve képtelensége problémájával, amely mostanában az egyenjogúság címkéje alatt kezdi kiszorítani a női frigiditást is a ringből, — a gyermekáldást megelőző védekező módszerekkel és egy Itáliában ismert színész, Corrado Pani viselt nőügyeivel, amelyeket ha néhány évvel ezelőtt tálalták volna ebben a formában, nemcsak a szóbanforgók pereltek volna, de felháborodottan tiltakoztak volna a ’’minősíthetetlen hangnemért” maguk a hölgyolvasók is. A COSMOPOLITAN arcátlan konkurenciája nyomán a finom tónusát sokáig megőrző GRAZIA is kénytelen volt engedményeket tenni. Egy aránylag friss számában riportot találtam az országos taburól, az abortuszról (Olaszországban törvény tiltja). A hűtemerész témaválasztást a következő szám igyekezett helyrebillenteni egy már címében is sokat sejtető nyitócikkel : ’’Elvált asszony abortált, s azóta kábítószeren él !” Méltó párja ennek az ideológiai cik-cakknak a katolikus AMICA egy kerekasztal-témája : ’’Válhatok-e én is ?” címmel. Kiderül belőle hogy a hat megvizsgált eset közül egyben tűnik, ha nem is ajánlhatónak, de megengedhetőnek a válás : a hívő katolikus feleség talántán otthagyhatná ateista férjét, ha az megcövekelné magát és nem hagyná, hogy gyermekeik egyházi nevelésben részesüljenek. ELMERÜLVE néhány napra ebben a panoptikum-rémes olvasmányvilágban, gyerekkorom egyik kedves könyve jutott eszembe, a Ritkaságok régi boltja, s abból is az a sor, amelyet Dickens arany betűkkel írat rá egy bőrpamlag támlájára : ’’Kedv s világ múlandó, disznóbőr állandó.” A tízéves múltra visszatekintő olasz női sajtónak is van egy ilyen elnyűhetetlen disznóbőre : a címlapok. Dúlhatnak háborúk, köttethetnek békék, kitörhetnek tűzhányók, tizedelhet a szárazság, felfedezhetik a hibernációt, megkörnyékezhetjük a Marsot, a bezárult olasz törvénykezés is pedzegetheti a válás és az abortusz jogát, ám a hölgysajtó változatlanul nedves ajkakkal mosolygó, seprűs szempillájú leánykákkal kelleti magát. Az újabban szigorúan csak férfiaknak címzett folyóiratok címlapjaitól csak egy melltartó választ el : ott hordják őket, itt nem. Közerkölcsök ostorozása helyett REMÉLEM, megbocsátja diákköri barátom, G. L., —■ Láló néven ismert aranyifjú 1956 előtt a Városmajor és a Belváros között, azóta Tübingenben boldog-dolgos családapa, — hogy hozzám írt leveléből nyilvánosságra hozok egy édes honunkat érintő részletet ; mindig is volt olyan jóízlésű, hogy elrettenjen a közerkölcsök ostorozójának ellenszenves és nagyképű szerepétől. Ha mégis ’’kiszerkesztem”, azért teszem, mert tollforgatásban nála profibb barátoknál is tömörebben és érzékletesebben írt le egy jelenséget, amit az utóbbi időkben egyre többet hallok emlegetni. G. L. így számol be, többek között, legutóbbi pesti családlátogató útjáról : ”...Az igaz, hogy sokan már teljesen nyugati szinten élnek és dolgoznak, ’hajtanak’, a régi léha aranyifjak eltűntek, azaz megöregedtek. Zavaró, hogy a pénzhajhászás ott is nagy divat lett, furcsa és kiábrándító, hogy a ’menők’ irtózatosan megjátsszák magukat, borzalmasan felvágnak, állandóan külföldi élményeikről csevegnek, úgy véletlenül közlik, hogy új kocsit ’kell’ venni, Délamerikába most nem mennek, mert meleg van, bundát inkább Párizsban csináltatnak, mert Pesten már nem lehet dolgoztatni... Ha változik is a világ, nemigen értem, miért éppen a nyikhajkodás terjed el annyira...” Amit G. L. és több más ’’informátorom” leír, voltaképpen nem új tünet, még otthonlétemkor, vagy tíz éve, a hazai lapok is kiszerkesztették frizsider - szocializmus címen. Ez a zsurnalisztikai szótalálmány persze nem a legszerencsésebb, mert ha van mit kifogásolni a népi demokrácia polgárának tárgyhajhászásában, azt talán inkább a hongkongi parókával kellene szimbolizálni, mint tette darabjával Szakonyi Károly : a frizsidert jobb lenne, ha nem kellene hajszolni, hanem olyan természetes tartozéka lenne egy lakásnak, mint az angol WC és a gáztűzhely... DE VALÓBAN JOGOS kifogásolni a hazaiak magatartását ? És főleg : jogában áll-e a Nyugaton élőknek ostorozni az otthoniakat ? Igaz, manapság Nyugat-Európában a fiatalok és az értelmiségiek között egyre többen fütyülnek a divatra, az áruházak idegbajosan reklámozott ezernyi fizlefráncára, és egyre gyakrabban az alapszükségleti cikkekre is. De biztos, hogy a hazai magyarok telhetetlenebbek a nyugati polgárnál ? Biztos, hogy mi bölcsebbek, mértékletesebbek, emelkedettebb lelkek va- IRODALMI ÚJSÁG FEJTŐ FERENC Két óra Ivan Iljiccsel ELBAJOLT, — amire nem vártam. Neki, — Ivan Iljicsnek — is bevallottam, hogy a közös barátoknál megrendezett találkozóra kedvezőtlen előítélettel indultam el. Sosem kedveltem a prófétákat, legföljebb az olyan botcsinálta fajtát, mint az Istennel és igazsággal bújócskázó Jónás. Ellenérzésemet Iljics humorérzéke fegyverezte le tüstént, üdvtanát halálos komolyan vevő utópiakergetőre vártam, de Iljics nevető próféta, úgy játszik a paradoxonokkal, akárcsak hajdan Chesterton. Aszkétikus vonásaival, óriási, sötét szemével Iljics nagy dalmát földijének, az ugyancsak spalatói Mestrovicsnak szolgálhatott volna modellül, akinek puritán egyszerűségű szobrai a város tereit díszítik. MIELŐTT szándékomnak megfelelően belekötöttem volna a prófétába, megkértem, foglalja össze röviden élettörténetét. Nos, —■ 1926-ban született Bécsben, dalmát apa és osztrák zsidó anya gyermekeként. Németországban tanul a nácizmus legnehezebb esztendeiben. Mikor zsidó származása kitudódik, anyai nagyapjával sikerül elmenekülnie Olaszországba, ahol részt vesz az ellenállási mozgalomban. A háború után kristálytant, filozófia-történetet és teológiát tanul Firenzében, Salzburgban és Rómában, ahol pappá szentelik (állítólag egy ideig Montini bíboros — a jelenlegi VI. Pál pápa — titkára is volt, — de ő ezt nem említette). Később a new-york-i neymornegyedekben tölti be papi hivatását, majd a porto-rico-i katolikus egyetemet vezeti : innen származnak első összetűzései az egyházi hatóságokkal. S itt vonja magára a CIA figyelmét is. Mexikóba megy, ahol Cuernavacaban megalapítja kitűnő Interkulturális Dokumentációs Központját a latin-amerikai világ és a modern kultúra problémáinak tanulmányozására. Viszonya az Egyházzal 1961-ben elmérgesedik. — Kiközösítették ? — kérdem. — Nem, a legkevésbé sem, — válaszolja mosolyogva. — Lábujjhegyen távoztam. — Talán tapintatlannak tart, de megkérdezem : keresztény maradt ? —A hit és a praktizálás két különböző dolog. Istennel nem volt nézeteltérésem. SOKAT utazott, sok nyelven beszél, — szerb-horvátul éppúgy, mint németül, olaszul, angolul vagy spanyolul ; a világ minden részében vannak kiadói, barátai. Az ökológusok szavával : ’’vacka” van Mexikóban, akárcsak Rómában, Londonban, Barcelonában vagy Párizsban. Váratlanul szokott megjelenni, hátán a ’’rucksack”kal, behúzódik valamilyen kis bolti raktárba, — Párizsban az Esprit c. folyóirat egyik irodahelységébe — meglepi levelezőbarátait, tanácskozik, tájékozódik, megvitatja terveit. Szent Ferenc a szívébe fogadta volna, s Rousseau nem tagadta volna meg. Hangja dörgedelmes, a lelke szelíd. Megjelenése arisztokratikus. A szegényekről őszinte megindultsággal beszél. — Nem szeretem — támadok rá vacsora közben — hogy akár oktatási rendszerünket bírálja, akár a közegészségügyi szervezést, magatartása mindig a ’’minden vagy semmi” elvén alapul. A FRANCIA nagyközönségben nemrég élénk érdeklődést kiváltott Pradal-ügyet hozom fel példaként. Pradal doktor a Seuil kiadónál könyvet adott ki ”A leggyakoribb orvosságok szótára” címen, amelyben azzal vádolta a nagy gyógyszergyárakat, hogy gyakran olyan, orvosi receptre vagy anélkül kapható orvosságokkal árasztják el a piacot, amelyek, ha talán nem is éppen ártalmasak, mindenesetre merőben hatástalanok. Több megvádolt gyár azon a címen indíttatott pert a szerző és a kiadó ellen, hogy a törvény tiltja a gyógyszerek reklámozását (a vád szőrszálhasogató s a törvény szellemét kiforgató módon azt állítja, hogy minden információ tilos a gyógyszerekkel kapcsolatban, tehát a kritika is). A Fogyasztó Szövetkezetek Országos Szövetsége, amely a perben magánvádlóként lép fel a fogyasztók nevében, a szerző s a kiadó mellett, máris elismertette : a fogyasztóknak joguk van a tájékozódásra. Az eljárás kezdetén lefoglalt könyvet újból forgalomba hozták, óriási sikere van. De Iljics kifogásolja Pradel doktor eljárását. Szerinte nem néhány gyógyszert kellett volna megtámadni, hanem az egész gyógyszergyártást és az egész kórházi rendszert, a természetes gyógymód és a szervezet önvédelmének előtérbe helyezésével ügyünk náluk ? Nem inkább az az igazság, hogy ahhoz, hogy az ember félre tudjon tolni valamit, előbb gyomorrontást kell kapnia tőle ? Hadd hajkurásszák hát a pestiek London, Róma, München áruházaiban a bugyival egybeépített nylonharisnyát, a fürdőkád aljába ragasztandó elcsúszás-ellenes plasztikvirágokat, a csikós pasztát ömlesztő fogkrémtubust. Ha valóban olyan frizsider az a szocializmus, mint mondják, előbbutóbb úgy is megcsömörlenek tőlük. Ha meg nem, fölösleges moralizálni. — HAJTHATATLANSÁGA, s ezt meg kell mondanom, a radikális szellemeknél gyakori szellemi kegyetlenségről árulkodik. Amikor a betegségről beszél, akkor annak manipulációjára, s ahogy ön mondja , az egészségügyi intézmény által való kihasználására gondol. Ugyanígy, amikor a tanítás elbürokratizálódását, az oktatásügyi intézményt bírálja. Kifogásai sokszor fején találják a szöget. De — azt hiszem —■ szem elől téveszti a beteget, aki enyhülést keres az orvosnál, a gyengét — gyereket, aggastyánt — aki orvos és orvosság nélkül — mert hatékony is van — nem tudna meggyógyulni. S éppígy elfelejti a gyerekek millióit, akik tanulni akarnak, hogy később megélhetést találjanak, s hogy vigyék valamire. Röviden : nem azt helytelenítem, hogy bírálja persze tökéletlen, persze gyakran rossz intézményeinket, hanem azt, hogy teljes egészükben elveti azokat. Az egymás általános és kölcsönös megvendégelésére — a ”convivialitás”-ra — alapozott eszményi társadalma nagyon rokonszenves ; a bizalom, amelyet ”az ember veleszületett gyógyító és vigasztaló képességébe, mozgékonyságába, tanulékonyságába, házépítési és halott-temetési ösztönébe” vet , megható. Rousseau óta nem hallottunk ilyen vonzó felhívást a személyiség önrendelkezésének megvalósítására. De valójában egész kultúránkat a kiinduló ponton akarná újrakezdeni, amit nem lehet általános felfordulás, atomháború, vagy hasonló katasztrófa nélkül elképzelni. Csak akkor ütne az új, az eszményi társadalom órája, egy eszményi társadalomé, amely eleve szakítana kultúránk mértéktelenségükben elidegenítő hatású fausti, prometheusi elemeivel. ILJICS csendesen, komolyan hallgatott végig, majd nagyjából ezeket válaszolta : — Nem, nem a semmiből való újrakezdést hirdetem, sem a felfordulást, sem a forradalmat. Radikalizmusom értékekre és elvekre vonatkozik, s nem eszközökre. Nem hiszek a mindent megoldó forradalomban és a tisztító erőszakban. Ebben különbözöm a marxistáktól, kommunistáktól, balosoktól. Nem vagyok a reformok ellensége, s az olyan meghatározott területeken kifejtett akcióké sem, mint amilyen a Pradel doktoré. De úgy vélem, túl messzire mentünk a gépuralom, a techno-bürokrácia útján. Intézményeink általános válsága fenyeget. Nem érhetjük be toldozással, lékek betömögetésével. Állítom, hogy egész gazdaságunknak a kényelemre való beállítása a jólét legnagyobb akadálya lett. Nem a forradalmat javaslom, hanem a szükséges változást, nehogy a mindenható gép igázza le az embert. Azt gondolom, a szegény társadalmak könnyebben fogadják majd el a poszt-indusztriális és conviviális termelési rend szabályait, a takarékosságot és az önkorlátozást, mint a gazdag társadalmak. Az Előd jutott eszembe, aki szintén a szegények velükszületett jóérzésében hitt, s szeretettel beszélt róluk. Az evangélium nem halt meg. Barátként váltam el Iljicstől, s megígértem, meglátogatom Cuernavancában. 1975. január - február NOVÁK RUDOLF Kft. MAGYAR KÖNYV- ÉS HANGLEMEZKERESKEDÉS A-1011 Wien, Köllnerhofgasse 4 / PF. 739 Telefon : 52 10 715 ÉRDEKES KÖNYVÚJDONSÁGOK Idegen szavak és kifejezések szótára S 260,— (új bővitett kiadás) Magyar Értelmező Kéziszótár S 520,— (70.000 szócikkel, kb. 850 ábrával, mindenki részére hasznos eligazítást ad szavaink értelmezése, nyelvünk helyes használata és írása területén) Nagyrévi-Neppel : Huszárok S 336.— (Díszes album alakú könyv a huszárság történetéről, hetven színes, százhuszonhat fekete-fehér képpel, nyolcvankilenc rajzzal) LEMEZAJÁNLATUNK : Apon-2751, BARABÁS SÁRI : HIT PARADE S 140,— (Messze a nagy erdő, Fa leszek, ha..., Vörös bort ittam az este, Maros vize stb.) SG-1027, SZALAI LÁSZLÓ ÉNEKEL S 140,— (Ott fogsz majd simi, Fekete Péter, Én édes Katinkám, Látta-e már Budapestet éjjel ? stb.) SLPX 17.468, HOFISSZEUSZ S 104.— Hofi Géza új nagylemeze KÉRJE ÚJ ÁRJEGYZÉKÜNKET, DÍJTALANUL KÜLDJÜK !