Irodalmi Ujság, 1979 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-15 / 1-2. szám
1979 Január - február DOLGÁBAN A második hadtest a hazai magyarság. Számban a legnagyobb, hangban mindmáig a legkisebb. Legalábbis ide. Nyugatra a tízmillióból csak egyetlenegynek a hangja jut el. Illyés Gyuláé. Tudjuk, hogy otthon nincs szólásszabadság és tudjuk azt is, hogy ennek ellenére "beszédtéma" Erdély, “nagy a felháborodás" és “szidják a románokat". Ami persze sokkal kevésbé “rázós", mintha az oroszokat szidnák s amit a rendszer egészen jól elvisel: szinte szelepnek engedélyez más szidalmak elkerülésére. De arról, hogy legalább a szellemi-művészi élet vezetői, az országos vagy nemzetközi hírnévvel rendelkezők, a legkevésbé zsarolhatók részéről valami komoly, kollektív vagy akár egyéni akció is folynék, vagy hogy az alulról jövő morajlás itt-ott felszínre is törne, arról nem tudunk. Pedig a hazai pártdiktatúra ellenére volna mit tenni. Mivel hogy külföldre nem-szakadt honfitársaink büszkén mutatnak rá a Magyarország és Románia közti életszínvonal-különbségre, miért nem fogad "örökbe" minden erdélyi magyar családot egy otthoni magyar család? Miért nem küld neki húsvéti-karácsonyi ajándékokat, ruhát cipőt, gyerekholmit könyvek, folyóiratok, lemezek millióit — annyit, hogy a bukaresti cenzúra belegebedjen? A román bürokrácia packázásai dacára magyar turistáknak a mostaninál sokkal nagyobb számban kellene rendszeresen Erdélybe látogatniok. — és nemcsak Erdélybe, hanem a Regátba is. Román barátokra is szert tenni s amennyire csak lehet rájuk is hatni. Arról nem is szólva, hogy a magyar hatóságokra állandó nyomást kellene gyakorolni s nem beletörődni abba, hogy “szegény Kádárék próbálkoznak, de ez a Ceausescu, ez egy hétpróbás gazember". Otthonról hangzott el a jelszó, hogy a feladat az erdélyi magyarságért: "dörömbölni". Dörömbölni, ahogy a bánya mélyére szorultak teszik, dörömbölni, hogy az egész világ meghallja. S íme, egy ideje az erdélyiek már dörömbölnek. Dörömböl az emigráció is. De otthonról nem sok zajt hallunk, még a kiváltságokat, a jobb helyzetet kockára nem tevő zörgéseket sem. Talán mert tudat alatt mindenki érzi, hogy nem lehet előre kiszámítani, hol csapna át a Bukarest elleni dörömbölés valami másba, — a budapesti rendszer felelősségének óhatatlan feszegetésébe. Mert elég gyorsan kiderülne, mennyire felemás dolog Ceausescunál dörömbölni és Kádárnál dorombolni. A harmadik hadtest: az emigráció. Túlságosan nem kell szégyenkeznie abban, hogy a Nyugat felfigyelt Erdélyre, nem kis szerepe van, és a Nyugat tájékoztatása, visszhangja, tiltakozása roppant fontosságú: a romániai rendszer manapság talán semmitől sem tart annyira, mint attól, hogy Nyugaton "rossz sajtója" legyen. De tekintve, hogy az emigrációnak van a legkönnyebb dolga. — demokratikus országokban él és általában jól él. — túlságosan büszke sem lehet. A legegyszerűbb áldozatot kellene hoznia: anyagit S mégis, amikor a legtevékenyebb és legeredményesebb erdélyi szervezetéről, a new-yorki "Committee for Human Rights in Rumania"-ról azt olvasom, hogy olyan fiatalemberekből áll, akik “saját karrierjüket félbeszakítva, fizetés nélkül, éjt nappallá téve dolgoznak a romániai magyar kisebbség érdekében" (Új Világ, Los Angeles, 1978 április 28.), akkor a tisztelet és megbecsülés érzése mellett szomorúság fog el. Az ilyen "kisipari" módszereken már a századeleji Lenin- és Masaryk-féle emigráció is túl volt A kompjuterek korában nem szomorú-e, hogy a magyar emigráció máig sem tudott egy Erdélyi Titkárságot létrehozni. — mondjuk, egyetlen jó felkészültségű alkalmazottal, aki minden idejét ennek szentelné, egy gépírónővel és egy offszet házinyomdával?! A harcot két és félmillió magyar védelmében Európa egyik legkeményebb diktatúrája ellen — sőt, nem is egyetlen diktatúra ellen — vívjuk. Ha ez a "harmadik hadtest" csúzli helyett legalább egy parittyával rendelkezhetnék!... sem, amely ennyire felelőtlenül és gyáván viselkednék, ha vele egy népbeliek, egynyelvűek meghurcoltatásáról, fenyegettetéséről volna szó. A Népszabadságban olvastam már magyar kormány- és pártnyilatkozatot a szaharai nomádok, a rodéziai négerek, a Palesztinai arabok jogainak védelmében. — de még soha egyetlen sort sem az erdélyi magyarokról! Tételezzük fel egy percre, hogy 1946-ban Sztálin másképp döntött volna, — egész Erdély Magyarországhoz került volna, többmilliónyi románnal és ezek a románok nem lennének egyenjogúak a magyarokkal. Micsoda dörömbölést rendezne Ceausescu minden elképzelhető nemzetközi gyülekezetben, az ENSZ-től kezdve a Helsinki és Belgrádi Konferenciáig. Nem vonom kétségbe, hogy hivatalos magyar-román tanácskozásokon a magyar fél megpendíti a problémát Születnek is hangzatos nyilatkozatok, mint például a legutóbbi Kádár-Ceausescu találkozás után, mondván, hogy "a két szomszédos állam nemzetiségei mind nagyobb mértékben töltsék be a híd szerepét a magyar és a román nép közötti közeledésben". Pompás megfogalmazás, nemde? Mintha mind a két országban egyforma arányban volnának nemzetiségek s mintha rajtuk múlnék, hogy a híd szerepét betöltsék! De még ha csupa jószándék és igazság volna is a szavakban, mi marad belőlük a valóságban! Ahogy Király Károly írta levelében, hosszú hónapokkal a hivatalos magyar-román nyilatkozat után: "A helyzet egyre romlik". Ennek a helyzetnek abszurditásához hozzátartozik, hogy két olyan államról van szó, amelyek egyazon társadalmi rend képviselői, amelyeket ugyanaz az ideológia és ugyanaz a párt igazgat s amelyek ráadásul szövetségesek is. — ugyanannak a gazdasági tömörülésnek, ugyanannak a katonai paktumnak a tagjai. Békében minden eszközzel segíteniük kellene egymást háborúban egymás mellett kellene menetelniök a katonáiknak. Szép kis barátság, szép kis szövetség! Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami talán mindennek a kulcsa. A román és a magyar külpolitikára gondolok. Egyszerűség kedvéért hadd kössem őket személyekhez: Ceausescuhoz és Kádárhoz. Ceausescu román nacionalista. Ezt a nacionalizmust sőt sovinizmust tükrözi a magyar kisebbség elleni, megkülönböztető-beolvasztó magatartása is. De látnunk kell, hogy nacionalizmusának fő jellegzetessége, fő törekvése mégsem ez. Hanem a Szovjetuniótól való távolodás, függetlenedés. Az elmúlt tíz évben legalább négy olyan kapitális kérdésben mondott ellent Moszkvának, amit az európai kommunista tömb egyetlen állama sem merészelt megtenni: Nem vett részt Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásában. — ellenkezőleg, helytelenítette azt Nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellal,— ellenkezőleg még valami közvetítői szerepe is volt a közelkeleti tárgyalások előkészítésében. Nem szakította meg a pártközi kapcsolatokat Kínával. — ellenkezőleg, pár hónappal ezelőtt, Titohoz hasonlóan, ünnepélyesen fogadta a kínai állam- és pártvezetőt. Nem volt hajlandó hozzájárulni az 1978 novemberében tartott moszkvai értekezleten a katonai kiadások fokozásához, és ahhoz sem, hogy a Varsói Szerződés hatályát Ázsiára is kiterjesszék. Mindezt egyedül, elszigetelten, a saját elvtársaival és szövetségeseivel, a nála százszorta hatalmasabb Szovjetunióval szemben meri megtenni! Hogyan lehetne akárcsak egy percig is feltételezni, hogy majd egy szolgaian szovjethű magyar kormány közbenjárása veszi rá politikájának megváltoztatására — akár csak az erdélyi magyarok kérdésében is — azt az embert, aki nem fél magukkal az oroszokkal sem szembefordulni, — s ráadásul Moszkvában sem fél, ahonnan pedig nem egy kommunista vezető (nála kevésbé ellenzékiek is) csak halotti lepellel letakarva tudott hazatérni. Nem vitás: Ceausescu a maga pöffetegségével, a nevetségességig menő "személyi kultuszával", könyörtelen rendőrállamával korunk legvisszataszítóbb diktátorainak egyike. De nem vitás az sem, hogy ebben a kis balkáni Sztálin-epigonban több emberi bátorság és nagyobb külpolitikai tehetség van, mint az egész mai magyar vezetésben együttvéve. Kádárra vállonveregető lenézéssel tekint a Nyugat, mint egy városba tévedt vidékire, aki cudar rosszul kezdte a pályafutását, de azóta jobb útra tért; az oroszok zsebében van, ez világos; a magyaroknak megfelel. A lelkük rajta, de valamiféle eredetiséget várni tőle a nemzetközi életben, önálló magyar politikára gondolni nála teljességgel reménytelen. • Ceausescu fontoskodik és nyüzsög, szeretne jelentősebb tényezőnek tűnni, mint amilyen, de ugyanakkor valóban vakmerőbb és eredetibb, mint a többi kommunista-tömbbeli vezető; tényleges faktorrá vált a világpolitikában: elegendő, hogy a Pravda megfenyítse és az amerikaiak máris egy minisztert szalasztanak hozzá, hogy támogatásukról biztosítsák. Egy államférfi ott kezdődik, amikor nemet mer mondani a nála hatalmasabbaknak. Soha Kádár erre nem volt képes. Sem a Rajk-ügyben, sem a forradalom válaszútján, sem Nagy Imréék kivégzésekor, sem Dubcek idején, — sem azelőtt, sem azóta. Habozva, vívódva, bizonyára nem is szívesen, de mindig behódolt az erősebbeknek. A nagy baj az, hogy még ma sem mérte fel a saját helyzetét a saját erejét — legalább is az oroszok irányában nem. Hiszen mi történnék, ha — mondjuk — a kínaiakhoz való viszony kérdésében, vagy a fegyverkezési kiadások csökkentésében ugyanazt az álláspontot foglalná el, mint a románok? Legközelebb nem csókolná őt szájon Brezsnyev? Mert azt a botrányt, hogy a hűséges, bölcs, népszerű Kádár elvtársat leváltsák, ma már nem engedhetik meg maguknak az oroszok. Magyarországot sem tudják még egyszer megszállni. — megtették már 56-ban, éppen az ő közreműködésével. Brezsnyevék ezt nyilván jól tudják. — már "mindenki tudja, csak Kádár nem. ő még mindig a Rákosi-korszak középfokú szemináriumainál tart miszerint "a proletár internacionalizmus próbaköve a Szovjetunióhoz való hűség". Nem vette észre, hogy csak a proletárok maradtak meg proletároknak (és a buzsujok burzsujoknak. .). — az internacionalizmus már régesrég nincs sehol. A hazai közvélemény és nem egyszer a nyugati lapok is azzal védik a Kádár-féle magatartást hogy a függetlenebb román külpolitika sztálinista belpolitikával jár együtt, míg a szolgai magyar külpolitika belső liberalizálódással és viszonylagos jóléttel. Bizonytalan érv. Egyfelől nem biztos, hogy ez mindig is így lesz, másfelől hol van az előírva, hogy ennek így kell lennie? Bulgáriában és Csehszlovákiában a külpolitika is, a belpolitika is szektariánus. Kínában — nehézségekkel, ellentmondásokkal — egyszerre liberalizálódik mind a kettő. Romániában nem azért rosszak a viszonyok, mert a külpolitika nem elég szovjetbarát hanem azért, mert Ceausescu és gárdája dilettáns a gazdaságpolitikában. Magyarországon nem azért jobbak, mert ezt Moszkva adta parancsba, hanem mert a magyar gazdasági szakemberek — Moszkva szemöldökráncolásai közepette — ügyesebbek és élelmesebbek kollegáiknál. Akkor is azok maradnának, ha a külpolitika önállóbbá válnék, sőt akkor lennének csak igazán. Ami szorosan Erdély ügyéhez kapcsolódik: Kádárék azzal, hogy a szovjet-román ellentétekben minden egyes alkalommal, következetesen és feltétel nélkül az oroszok szekerét tolják, Magyarország érdekeinek is, a romániai magyarságnak is ártanak. Ártanak Magyarországnak, mert akadályozzák függetlenedésünket és ártanak az erdélyi magyaroknak, mert növelik Ceausescu sovinizmusát, bizalmatlanságát, magyarellenességét Ha a román diktátor arra gondol, hogy egyszer nyílt törésre kerülhet a sor közte és Moszkva között, s ha tudja, — mert minden eddigi jel arra vall, — hogy Budapest Moszkva oldalán, tehát vele szemben fog állni, ez aligha fokozza amúgyis kétes jóérzéseit a romániai magyarság irányában, amelyről feltételezi, hogy a szíve Budapesthez húz. Mindez nem mentség Ceausescu számára: sovinizmusra, elnyomásra jogfosztásra nincsen mentség és nincsen megértés. De jelzés abban az irányban, ahogyan az erdélyi magyarságnak a leginkább lehetne segíteni. Ez az irány nem más, mint Magyarország és Románia közeledése. S ehhez az első lépés az, hogy a magyar külpolitika tágítson a szovjet járószalagon és a szovjet-román ellentét olyan pontjaiban, mint például a Kínához való viszony, a románokhoz hasonlóan foglaljon állás. Ha Románia azt látná, hogy olyan kérdésekben, amelyekben neki van igaza, Magyarország nem az ellenségeinek pártján van, hanem az övén, akkor ennek a hatása nem maradhatna el az erdélyi magyarok sorsára. Nem maradna el egyébként a román gazdaságpolitikára, a belső liberalizálódásra sem. Ez volna az első lépés mind a két országban — a demokrácia irányában. Száz év óta, amióta csak Románia létezik, magyarok és románok mindig szemben álltak egymással — akkor is, amikor látszólag szövetségesek voltak. Ne dugjuk a fejünket a homokba: ebből a szembenállásból mindig mi húztuk a rövidebbet. A vesztes háborúk végén a románok mindig a győztesek oldalán találták magukat, — mi, sírig tartó hűségünkkel, mindannyiszor valóban a sír széléig sodródtunk. A magunk gőgjében és önteltségében — mert ez is van: magyar sovinizmus! — gondolhatunk róluk, amit akarunk: a külpolitikát illetően iskolába járhatunk hozzájuk. Nem érkezett-e el az ideje, hogy őszintén, az erdélyi magyarság sérelmeit egy pillanatra sem véve le a napirendről, a legkevésbé sem kritikátlanul, de becsületes szándékokkal elteljen,— nem egy harmadik ország ellen, hanem a saját országaink érdekében. — végre szót értsünk egymással? Lehet, hogy szónoki a kérdés és lehet, sőt majdnem biztos, hogy mindaz, amit itt papírra vetettem, falra hányt borsó. De legalább egyszer lásson nyomdafestéket! Legalább egy emigráns lap nyomtassa ki szívből: éljen a magyar-román barátság! Mert így és csakis így nyílik némi remény arra, hogy Európának ez a szöglete ne legyen az idők végtelenségéig a kis országokat egymás ellen kijátszó, önző és kegyetlen nagyhatalmak könnyű játékszere. így és csakis így láthatunk egyszer neki, hogy ne mások, hanem —József Attila szép szavával — mi magunk rendezzük végre közös dolgainkat, így és csakis így fog emberhez méltón élni és virulni az erdélyi magyarság is. Egészen addig, amíg valami átfogóbb, igazságosabb megoldás nem születik: például egy svájci mintájú, független, konföderációs Erdély, amely valóban híd volna a baráti Magyarország és Románia között. De ez már minden valószínűség szerint nem a mi dolgunk lesz, hanem az utánunk következő, elfogultságoktól, előítéletektől, gyűlölködésektől mentesebb nemzedékeké. 1978 decemberében Ceausescu és Kádár Szándékosan szólok külön a magyar államról. Nyilvánvaló, hogy mindenek és mindenki előtt az ő kötelessége volna az erdélyi magyarok védelme. Nem tudok elképzelni egyetlen más államot sem, s nemcsak Európa kellős közepén, hanem Ázsiában vagy Afrikában IRODALMI ÚJSÁG / 5. oldal Vegye meg kolföldi barátainak és ismerőseinek: Sándor Márai: SINDBAD GEHT HEIM A híres regény német fordítása, a szerző tanulmányával Krúdy Gyula százéves születési évfordulója alkalmával jelent meg ez a róla szóló mű, amely Magyarország ,,békebeli" életét tárja elénk. Ára: DM 16.80NOVA-GRIFF kiadás Márai Sándor „SZINBÁD HAZAMEGY” Az évtizedek óta elfogyott regény új kiadása. Kb 230 oldal, kétszínű címlappal, kemény kötésben, ára DM 20.. Ha a regény német kiadását is megrendeli, úgy a két könyv együtt DM 33.00-ba kerül. KRÚDY GYULA ÁL — PETŐFI MÁRAI SÁNDOR 16 oldalas tanulmányával, Major Henrik Krúdy portréjával. Ára, 220 oldalon, kétszínű címlappal, kemény kartonban: DM 20.00 ÚJVÁRY „GRIFF” VERLAG 8 München 81, Titurel-Strasse 2.