Irodalmi Ujság, 1983 (34. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám
2. oldal 1982 áprilisában igénytelen külsejű könyv jelent meg a román könyvpiacon Cuvint despre Transilvania (Egy szó Erdélyről) címmel. Szerzője Ion Läncränjan, erdélyi születésű, többszörösen díjazott román prózaíró. Mielőtt szólnánk a könyvről, érdemes megemlíteni, hogy Läncränjan kötete csupán egy láncszeme annak a magyarellenes kampánynak, mely Romániában a hetvenes évek elejétől pamflet-sorozatok vagy regények publikálásával, nyílt formában, központi irányítással indult. A sort Läncränjan írótársa, Ion Spälajelu történész Szent Bertalan hosszú éjszakája (1974, Dacia Kiadó, Kolozsvár) című pamfletje nyitotta meg, s ezt követte Liviu Bratoloveanu Reptilia (Dacia, Kolozsvár, 1975) című regénye, Francisc Pacurariu Labirintus-ja (1978), az Antifasiszta ellenállás Észak-Erdélyben (1978) és végül a Rómában kiadott Transilvania ultima prigoana maghiara (Erdély — utolsó magyar üldözés, 1980) című kötet. A kiadványok román, magyar és több nyugati nyelven jelentek meg, s eljuttatták őket a világ legtöbb intézetébe, könyvtárába, illetve közéleti személyiségekhez. Feltételezhető, hogy a címzettek közül sokan el is olvasták, de kétségtelen, hogy e művek a magyar közvéleményt sem hagyták közömbösen. S ha a témakör azonos volt is (az 1940—1944 közötti északerdélyi magyar « rémuralom »), a hangvétel az évek folyásával egyre durvult, és a Romániában élő magyar kisebbség « idegen volta » és «háborús-fasiszta szerepe» mindinkább nyomatékot kapott. Válasznak szánta a román vezetőség a Nyugat — s nem utolsósorban az anyaország — felfigyelésére a romániai magyar kisebbség sorsa iránt ? Történelmi neurózis ? A nemzeti kisebbségek beolvasztását célzó törekvések sikertelensége után a lelki megtörés fázisa ? A rossz lelkiismeret és a velejáró permanens veszélysejtés ? Talán mindez — egybevetve. Ezt sugallja Lancranjan könyve is, melyet a román kritika — nyilván a legfelső pártszervek és személyiségek jóváhagyásával vagy biztatására — egyöntetű lelkesedéssel fogadott. Ismervén kiadványok tartalmát, szinte eleve fölöslegessé válik minden vita. Szálljak vitába Läncränjannal ? A válasz több oldalt követelne, mint maga a 188 oldalas könyv. És mégis különös figyelmet igényel Lancranjan pamfletje, mely a román történetírás eddig sem ismeretlen szempontosságából kiindulva, annak ferdítéseiből és megcsonkításaiból, támadásba lendül , általában a magyarság, de elsősorban a romániai magyar nemzetrész ellen. A könyv olvasásakor ugyanis félelmetes hasonlóságot látunk Lancranjan gondolatmenete és a román nemzetiségi politika célja és módszerei között. Ott lebeg mindkettő fölött visszatérő motívumként az erdélyi prioritás kínzó gondolata, a revízió agyréme és a megoldatlan nemzeti kisebbségi kérdés jelzáloga. Ez a forrása minden nemzeti türelmetlenségnek, beteges képzelgésnek, történelemhamisításnak , szemlélettorzulásnak. Miközben Lancranjan és pamfletíró társai a « jószomszédság » és a « testvéri együttélés » közhelyeit puffogtatják, « tények » és « adatok » kerülnek elő a történelem századokra visszanyúló időrendszeréből az előrekovácsolt koncepció kimunkálásához, kontextusukból kiragadott szempontok, önkényes idézések és értelmezési módok, hogy végülis aktualizálódást nyerjenek. A fantomképekben helyet találnak nemcsak a múlt és jelen, de a jövő lehetőségei is. Lancranjan ennél is tovább ment. Vádiratot koholt, amelyben a magyarságot a honfoglalástól a mai napig «imperializmussal », « nacionalizmussal », « népirtással » és « elnemzetlenítéssel » vádolja. Nem tanulságot szűr le a történelmi példákból, hanem visszájára fordítja azokat, tovább szövi történelmietlen frázisait. Vádiratában Lancranjan az erdélyi magyar kisebbséget a mindenkori bajok okozójaként állítja a történelem bírái elé. Szerinte a románság a nemzetiségek iránt « türelmes és elnéző volt — túlságosan is türelmes és elnéző ». Nem az a baj, írja Läncränjan, hogy a kisebbségeknek jogaik vannak, hanem az, hogy « a követelések és kérések, mihelyt teljesítik őket, máris tovább szaporodnak ». (175-176.1.) A romániai magyar kisebbség Läncränjan könyvében már 1948-tól mint « országbontó elem » szerepel, a revizionizmus táplálója, s mint ilyen, állandóan veszélyezteti Románia integritását. A nemzetiségi egyenlőség Lancranjan szerint csak úgy valósítható meg, ha a kisebbségek felismerik történelmi tényünket, állandóságunkat és folytonosságunkat, az erdélyi románság permanens többségét és a nagy egyesítésünk irreverzibilitását ». (128. 1.) A « jószomszédságról » és a « testvéri közösségről » szólván, hozzáfűzi — a nemzetiségi politikára is jellemző — megfellebbezhetetlen posztulátumát : « a jószomszédság és testvériség csak ott lehetséges, ahol a tisztelet és a megbecsülés kölcsönös, ahol méltányolják az igazságot ». Ugyanakkor szemrebbenés nélkül állítja, hogy a két világháború között Erdélyben « az anyanyelv használata a legkevésbé sem volt korlátozva » (1901.). Nem mosolyognivaló ? Aki nem ismeri az erre vonatkozó tudományos irodalmat (köztük román szerzők munkáit is), megkérdőjelezheti az e korszakról alkotott hiteles képet. De olvassuk tovább Lancranjan könyvét. « A magyar történészek — írja — megpróbálják a történelmet megaggusztálni » (így ! ), mialatt «érdekeik szerint hazudoznak ». (140. 1.) Soroljam fel a román történetírás hamisításait, kihagyásait, torzításait ? Idézzem az erre vonatkozó nemzetközi irodalmat ? Vagy soroljam fel, hogy egy negyedszázad alatt hányszor írták vagy íratták újra a román történelmet ? Lancronjainak és pamfletíró társainak kedvenc témája az 1940—1944 közötti« horthysta rémuralom » Észak-Erdélyben. Nem riadnak vissza fotóanyagok tendenciózus, hamisító montázsától, vagy talán soha nem élt személyek felvonultatásától sem. « Észak-Erdély egész területén — írja Läncränjan — emberek tízeit és százait ölték meg (a magyarok), akárcsak a barbár inváziók idején, hanem annál is rémesebben. » (135. 1.) Az észak-erdélyi eseményekből Läncränjan kettős motívumot épít a történelmi torzképbe : a «magyar fasizmust » és Ipp és Ördögkút (ahol valóban történtek sajnálatos katonai megtorlások) kiterjesztését egész (kiemelés tőlem) Észak-Erdély területére. De nem is ebben rejlik a veszély, hanem az aktualizálásában : abban, hogy Lancronban 1982-ben kovácsol politikai fegyvert a közel fél évszázados eseményekből. Lelki megfélemlítés ? A « pszichiátriai intézetek » módszerei ? A « jószomszédság » és « testvéri közösség » hevében azonban megfeledkezik Lancranjan a Maniu gárdistákról, akik 1944 októberében minden emberi elképzelést felülmúló kegyetlenséggel tizedelték a védtelen magyar falvak lakosságát. Erről román írók is borzongva emlékeznek (Titus Popovici : Strainul — Az idegen című regénye, Bukarest 1972, 438—444. 1.) Lancranjan szeretné meg nem történtté tenni a román történelem azon fejezeteit, amelyek a Vasgárda és Antonescu fatőrületi rémtetteihez kötődnek. Elhallgatja a iadi-i, bákói, csernovitzi, galaci, kisenevi vagy odesszai pogromokat, a közel félmillió zsidó kiirtását. Egy szó sem esik Lancranjan könyvében Antonescu Romániájának háborús szerepéről. Arról, hogy Hitler csatlósállamai közül Románia szolgáltatta a legnagyobb katonai kontingenst a szovjetellenes háborúhoz. Az erdélyi román paraszt apoteózisából kiindulva, Lancranjan történelmi képet rajzol a magyar és a román nép jellembeli tulajdonságairól. A magyar népről írva, csak úgy hemzsegnek könyvében az ilyen jelzők, mint « ázsiai vadság », « barbárok », « újonnan jöttek », « megszállók », « betolakodók » és sok más ehhez hasonló. A történelemben tájékozatlan idegen olvasóban megzavarodnak a képek — mi fölháborodhatunk. Lancranian idéz is : a német püspök, Freisinger Ottó — olvashatjuk — a magyarokat még a 12. században is « sátorlakóként » emlegeti. (Idézet Illyés Gyula Puszták népe című könyvéből, 1441.) A románok viszont, Lancranjan szerint, « magasabbrendű életet éltek a magyaroknál, megőrizték a római szervezettség egyes formáit ». Hozzam fel én is a bizánci tábornok, Kekaumenos feljegyzéseit a 1l. század közepe táján írt Strategicon-jából, amely szerint a Balkán hegyeiben élő vlachok « megbízhatatlan és hazug » nép voltak ? Idézzek tudományos munkákból (köztük románokból is) részleteket az ókirálysági román városok 20. századi(!) közegészségügyi állapotairól ? Sorolhatnám vég nélkül a példáskodó párhuzamokat, történelmi evidenciákat, ha valami értelmét is látnám. Nem hiszem, hogy ez valamit is javítana a magyar-román viszony helyzetén. Ám a Láncránjanéhoz hasonló írások, beszédek, hivatalos kijelentések, hamis tényekből való következtetések nemcsak hogy megfertőzték az idegen emberekben rólunk alkotott képet, de az erdélyi nemzetiségek békés együttéléséről kialakult elképzeléseinket és értékrendszerünket is egycsapásra felborították. Vakvágányra tolták. És végül, elképzelhető, milyen gondolatokat ébresztettek, vagy milyen magatartást formálnak Erdély vegyes lakosságú vidékein, a munkahelyen, a közhivatalokban, az utcán. ILLYÉS ELEMÉR A történelem vakvágányán IRODALMI ÚJSÁG 1983. 1. szám Szamizdat-kiadványok 1956-ról vtívrománciA^ '97 Holvarbuod v BUDAPEST 1956. X123~XI.3 20 amatőrfénykép A HARCOLÓ VÁROS BUDAPEST 1956. X. 26-XI.11 20 amatőrténykép A magyar demokratikus ellenzék Budapesten az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 26. évfordulója alkalmából négy dokumentumot adott közre. Ezek közül három, 20-20 képet tartalmazó amatőrfénykép sorozat, amelyek címe : A forradalmi város, Budapest 1956. X. 23. — XI. 3., A harcoló város, Budapest 1956. X. 23. — XI. 11. és A lerombolt város, Budapest 1956. XI. 4. után. A negyedik dokumentum egy kazetta, melynek címe : A magyar forradalom hangja. A felvételen az 1956. október 23. és november 7. között elhangzott rádióadások, a forradalom kronológiája. Illyés Gyula : Egy mondat a zsarnokságról és Petri György : A kis októberi forradalom 24. évfordulójára című verse hallható. A verseket a költők mondják el, a zenei betéteket az Illés együttes előadásában halljuk. Mind a négy dokumentumot ugyanaz az embléma, a Kossuthcímeres magyar zászló díszíti. « A lerombolt város » címet egy kereszten olvashatjuk. DIES ACADEMICUS HUNGARICUS GENEVENSIS Két sikeres találkozó után harmadszor hívjuk össze független magyar értelmiségi barátainkat Genfben. Összejövetelünket, amelynek tárgya ezúttal A MAGYAR REFORMKÍSÉRLETEK, 1983. június 17-19-én rendezzük — Nagy Imre és sorstársai kivégzésének 25. évfordulóján. Egyúttal azzal a felhívással fordulunk mindazokhoz, akik kezdeményezésünkkel egyetértenek, hogy írják alá alábbi indítványunkat, amelyet a szabad magyar sajtó útján hozunk nyilvánosságra : «A magyarországi sajtó a közelmúltban felhívást intézett a közvéleményhez neves és névtelen halottaink emlékének megbecsülésére, emlékük és sírjaik gondozására. Az indítványhoz csatlakozunk. Nagy Imre és sorstársai, s velük együtt az 1956-os forradalom annyi más áldozata még ma, negyedszázad múltával is ismeretlen helyen, jeltelen sírban nyugszik. A legelemibb erkölcs és kegyelet nevében kérjük az illetékeseket, hogy ezen hamvakat tisztességben temessék el, névvel megjelölt sírban, a civilizált Európa évezredes szokásai szerint. » A fenti felhíváshoz a következő címen kérjük az aláírásokat : Dr. Luka László 4, ave. Bertrand CH-1206 GÉNÉVÉ, SUISSE Ugyanitt lehet a III. Dies Academicus Hungaricus 1983. júniusi összejövetelére jelentkezni — kérésre megküldjük a találkozó részletes programját. PÜSKI — CORVIN HUNGARIAN RECORDS BOOKS 1590 Second Ave. New York. N.Y. 10028 (212) 879-8893 SOKEZER MAGYAR KÖNYV, ÚJSÁG, HANGLEMEZ ÉS HANGSZALAG Forintcsekk, IKEA, Comturist, TUZEX befizetőhely Postán a világ minden tájára szállítunk. Új nagy katalógusunkat díjmentesen szállítjuk