Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1954. 42. évfolyam
Tanulmányok - Pándi Pál: Beszámoló a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közgyűlésén 1–9. p.
frontáttörés a felvilágosodás és reformkori, valamint a XX. századi munkaközösségben. Mivel foglalkoztak ez év folyamán ezek a csoportok? A régi magyar munkaközösség megvitatta Gerézdi Rábán referátumát Pesti Gáborról, valamint Klaniczay Tibor irodalomkutatási szempontból igen eredményes romániai útjának beszámolóját. Ezen a területen számos előtanulmány készült el és van készülőben az új magyar irodalomtörténet számára. A felvilágosodáskori munkaközösség megvitatta Geréb László referátumát az irodalmi népiességről, a XIX. századi munkaközösség Sziklay László dolgozatát Gáspár Imréről, Komlós Aladár tanulmányát A kozmopolita költészet vitájáról. A XX. századi munkaközösség századunk irodalmának új kiadási tervéről rendezett megbeszélést, valamint László Imre Nyugat-tanulmányáról. Mind a négy munkaközösségben a készülő egyetemi tankönyv előmunkálatait helyezték középpontba. A bemutatott vagy megvitatott tanulmányok forrásanyagul szolgálnak a tankönyv szerkesztői számára. A feladat nagy, s éppen ezért — látva az eredményeket— nyíltan kell szólni a hibákról is. A munkaközösség munkája nem folyt elég tervszerűen. Nem tisztázták eléggé a korszak fő kérdéseit. Gyakran egy-egy véletlenül adódó referátumot vitattak meg, kellő előkészítés nélkül. A megbeszélések tematikájának ez az ad hoc jellege rontotta a színvonalat, sokszor elkedvetlenítette a résztvevőket, lazította a munkát. Javulás történt ugyan, de a reformkori és XX. századi munkaközösségek máig sem találtak magukra. A munkaközösségek egy része nem tudta maga köré tömöríteni a szakterület minden kutatóját, vagy akárcsak a kutatók zömét. Szélesedett hálózatuk, különösen a XIX. századi csoportban, de máig sem elég népesek ezek a megbeszélések, a munkaközösség máig sem vált a szakemberek otthonává. Hibás ebben a vezetőség is, mert hosszú ideig nem fordított elég gondot erre a területre. De felvetődik a kérdés : megfelelő alapformája-e a munkaközösség úgy, ahogy eddig funkcionált, az irodalomtörténeti kutatásnak?! Aligha. Egy tudomány országos feladatait nem végezheti el egy társadalmi szerv, melynek sem időbeli, sem szervezeti, sem anyagi-adminisztratív eszközei nincsenek meg az ilyen feladatok vállalásához. Régóta mondjuk s ma talán már közelebb vagyunk a megvalósuláshoz, mint bármikor : szükség van, elodázhatatlanul szükség van irodalomtudományi kutatóintézetre ! Enélkül csak flastrom-megoldásokkal élhetünk, enélkül nincs biztosítva az új, többkötetes magyar irodalomtörténet, nincs biztosítva a valóban rendszeres irodalomtudomány. Megmondjuk őszintén : van abban valami sértő az irodalomtudományra nézve, hogy a történészek 30—40 munkatárssal, a nyelvészek 40—50 munkatárssal dolgozó kutatóintézete mellett nem tudtuk még elérni, hogy felállítsák az irodalomtudomány kutatóintézetét. Nem a nyelvészekkel, nem is a történészekkel van nekünk vitánk. Hanem az illetékesek értetlenségével, a nehézkességgel, a bürokratikus huzavonával, az esztendős tehetetlenséggel. De hogy teljes legyen az igazság, ki kell mondani : hibásak maguk az irodalomtörténészek is. Az egymás közti harc sokat elvett a kutatóintézetért vívott here erejéből. Most úgy hírlik, kapunk kutatóállásokat, idővel — jövőre — intézetet is. A tudományos intézmény megfelelő osztályaihoz kell kapcsolni a munkaközösségeket, illetve a munkaközösségeknek az eddiginél sokkal szélesebb és aktívabb hálózatát kell kiépíteni Budapesten és vidéken is. A Társaság kiadványai között jelentős helyet foglal el az Irodalomtörténet című folyóirat. Legutóbbi közgyűlésünk óta Bóka László szerkeszti a lapot, s megállapíthatjuk : a folyóirat színesebb, többoldalú mint eddig ; gazdagabb lett szemleanyaga, megpezsdült vitarovata, tágult munkatársi köre. Idősebb és fiatalabb kutatók értékes tanulmányai jelentek meg hasábjain : gondolok többek között Bán Imre tanulmányára Apáczai Csere János Enciklopédiájáról, Turóczi Trostler József, Bóka László, Komlós Aladár, Nagy Péter részben vitaindító tanulmányaira, vagy a fiatalabbak közül Hermann István, Sallay Géza, Tóth Dezső írásaira. Van egy közmondás, úgy szól, hogy a pénz olvasva. . . s így folytathatnánk : a folyóirat csak kiadva jó. S ha már egyszer kiadták, akkor csak terjesztve jó. Tréfás a szó, de fájdalmas pont ez az irodalomtudomány életében. 1953. áprilisában jelent meg a folyóirat 1952-es 1*