Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1983. 15/65. évfolyam
Műelemzés - Makay Gusztáv: Stílustanulmány, visszafelé haladó hosszmetszetben. Herczeg Gyula: A XIX. századi magyar próza stílusformái 508–515. p.
Szemle „Jókai is olyankor alkalmaz ritmust, amikor a tartalom adta helyzet erre készteti" (203.) Éppen az a jellemző egy-egy kor íróira, hogy „összebeszélés" nélkül rokon stílusformákban írnak, tolluk „rájár" bizonyos stílusszerkezetekre, s a kutató legfeljebb utólag megállapíthatja a hasonlóságokat. Én nem vagyok szépíró, de elég sokat fogalmaztam életemben. Gyakorlati tapasztalatom az, hogy az első fogalmazás hevében úgy fogalmazok, ahogy a fejemben logikailag már kialakult mondanivaló a tollamra tolul; utólag javítgatok a szövegen : szétvágok túl hosszú mondatokat, betoldok egy alárendelt tagmondatot, szavakat cserélek ki, logikai sorrendet változtatok, három jelző közül egyet kihúzok. Ugyanezt látjuk gyakran nagy írók, költők kéziratain. Ha egy magunkfajta szerény stilisztánál ilyen folyamat megy végbe, mennyivel inkább ez jellemezheti az ihlet lázában alkotó íróművészt? Az viszont igaz, hogy az ilyen tudatos korrekciókat a mindenkori korízlés jegyében hajtjuk végre. Éppen ezért nem lehet elválasztani korízlést és bizonyos stílusformákat a kettő korrelatív viszonyban áll egymással. Herczeg egy helyütt a korstílushoz való viszonyulásunkat nyelvérzéknek nevezi (44.); ez a nyelvérzék szabályozza stílusunkat — szinte öntudatlanul - fogalmazás közben. Laikus ésszel úgy képzelem, hogy a voluntarisztikus felfogás helyett inkább a Jósikánál alkalmazott megfogalmazást fogadhatnánk el: „Amikor cselekményt mond el, történetet ad elő, beszédeket rögzít, Jósika kerüli a ritmikus prózát, s feltehetően tudatosan marad meg az egyszerű próza keretein belül; a reflexiók, az elmélkedések azonban megihletik, kilép a prózaiságból, s ilyenkor emeli költőivé stílusát." (81. — A kiemelések tőlem.) A következő kérdést szinte önmagunknak tesszük fel, hogy ne essünk az önellentmondás csapdájába: hogyan fér meg egymással a funkcionális szemlélet helyeslése és az írói voluntarizmus kétségbevonása? Úgy, hogy minél nagyobb művész egy író, annál adekvátabban kígyóznak ki tolla alól a mondanivalónak — tehát az éppen jelen levő funkciónak - pontosan megfelelő kifejezési formák. Egyes írókat az avat naggyá, hogy tipikusan fejeznek ki egy korízlést; mások viszont éppen azzal tűnnek ki, hogy vadonatúj kifejezési eszközökkel esetleg új stíluskorszakot nyitnak. Mindkét esetben számos tényező játszik közre saját stílusuk kialakulásában, de talán legkevésbé a tudatos számítás, az akartság. Legfeljebb tudatosan vállalják önmagukat és a korízlést. A stíluskutató, amikor stílusjelenséget értékel, elbírálásának nyilván az az alapja, hogy a mérlegelt stíluseszköz mennyiben felel meg rendeltetésének - azaz a kifejezett tartalomnak -, s természetesen