Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1992. 23/73. évfolyam
Műelemzés - Szilágyi Márton: Csejtei István: A borbélymester hagyatéka 625–630. p.
Szemle A receptkönyvben szinte minden gyógyszerhez odajegyzett Csokonai József egy-egy esetet is: mikor alkalmazta s kinek a gyógyulásához segített a módszer? Nyilvánvaló, hogy nem a pontos számadás igényével kerültek ide ezek a rövid esetleírások, hanem inkább referenciaként szerepeltek. A legelső vagy éppen a leghatásosabb felhasználást kívánta rögzíteni a borbélymester, s valószínűleg a legfontosabb betegek nevének és társadalmi állásának megörökítése is ott munkált benne. Nem érzem ugyanis véletlennek, hogy egy nálánál alacsonyabb státusú páciensének nem jegyezte fel (vagy meg) a nevét, noha az eset igencsak emlékezetes lehetett, hanem csupán „egy paraszt, 24 esztendős legény"-ként emlegeti (152.). A megszorítások ellenére a receptkönyvből fel lehet mérni Csokonai József pacientúráját, azaz közvetve a mezővárosi közösség társadalmi hierarchiájában elfoglalt helyét. Csejtei igen előzékenyen külön táblázatba gyűjtötte az előforduló betegek nevét és a rájuk vonatkozó egyéb megjegyzéseket (183-184.), megkönnyítvén a társadalomtörténeti értékelést. A listát tanulmányozva világosan elválasztható egymástól két csoport: az iparosoké (tehát a Csokonai céhmesteri rangjának megfelelő mesterembereké) és a mezővárosi önkormányzati elité (esküdtek, a főbíró felesége stb.). Természetesen elég gyakran szerepel a rokonság is (pl. Csokonai apósa), de ez a kör egyébként is belefér az előbbi társadalmi csoport keretébe. A társadalmi presztízsnek egy másik, ámde ettől teljesen külön nem kezelhető oldala a szakmai tekintélyt jelző kapcsolatok Debrecen tudós orvosdoktoraival (Hatvanival, Veszprémivel) és patikusaival (Kazay Sámuellel). A receptkönyv dokumentálja az együttműködést, s nemcsak azt bizonyítja, hogy a korabeli mércével mérve modern elméleti képzésben részesült orvosprofesszorok rá merték bízni Csokonai Józsefre az előírt kezelés végrehajtását, hanem kibontakozik egy oda-vissza érvényesülő szakmai dialógus, tapasztalatcsere képe is. Áttételesen erre utal az a tény is, hogy a receptkönyvbe még 1821-ben is írtak újabb recepteket: a szakmai dialógusnak ez már az eredeti társadalmi-szociológiai környezettől függetlenedett módja. A borbély Csokonai körül kirajzolódó kapcsolatrendszer egyik legfontosabb eleme feltétlenül a debreceni Kollégium mint intézmény. A professzorokkal éppúgy napi kapcsolatot tükröz ez a forrás, mint ahogy elég gyakran feltűnnek a kezelt betegek között a kollégiumi diákok. Ezek a tények persze nem számítanak újnak a Csokonai-szakirodalomban, de újbóli, immár egy elsődleges forrással megtámogatott felemlegetésük mégsem fölösleges: egyértelművé teszik, hogy Csokonai Vitéz Mihály előtt mennyire nyitva állt a tipikus debreceni karrier lehetősége. A költő tehát teljesen természetes módon indult el a kollégiumi oktatás kínálta társadalmi emelkedés útján , s ennek az esélynek az elvesztését a közvetlen környezet már csak ezért is csupán devianciaként értelmezhette, függetlenül attól, hogy a poéta oldaláról milyen tényezők játszottak ebben szerepet.