Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2008. 39/89. évfolyam
Műelemzés - Szilágyi Márton: Jókai Budapestje – Budapest Jókaija. A Budapesti Negyed Jókai-száma 469–473. p.
SZILÁGYI MÁRTON Jókai Budapestje — Budapest Jókaija A Budapesti Negyed Jókai-száma A Gerő András főszerkesztő irányításával működő Budapesti Negyed nem először szentelte tematikus számát olyan írói életműnek, amelynek szerves kapcsolata van Budapest múltjával. Jókai Mór kiválasztása és „budapesti íróként" való felmutatása csak látszólag meglepő ötlet, hiszen Jókai életének nagyobbik részét valóban ebben a városban élte le, s számos műve tematikusan is a főváros világához kapcsolható. Persze nincs szó arról, hogy Jókai „budapestiségét" mindenre kiterjedő, egyedül érvényes megközelítésnek lehetne tekinteni, hiszen kontextusként nyugodtan az életműhöz és az életpályához rendelhetnénk - mondjuk - Komáromot vagy a Balatont is. Mindazonáltal a folyóiratszám témaválasztása olyan szempontot jelöl ki, amelynek komoly újdonságértéke van, s igen jó alkalmat kínál arra, hogy számos, az eddigiekben is felmerült megközelítést új fénybe állítson. A folyóiratszám két szerkesztője, Rózsafalvi Zsuzsanna és Lugosi András ezt a lehetőséget nem hagyták kihasználatlanul. A tőlük összeállított anyag invenciózusan bővíti ki a Jókai-kutatás szemhatárát. Ez a két kötetre rúgó összeállítás szerves módon kapcsolódik az 1970-es évektől határozottan átíródó Jókai-szakirodalomhoz, amelynek egy új szituációban kellett újradefiniálnia a feladatait. Hiszen míg a Jókai-életmű még a hatvanas években is kétségbevonhatatlan olvasói népszerűséggel rendelkezett, ez a helyzet lassan, de gyökeresen megváltozott. A legutóbbi olvasásszociológiai felmérések már a Jókai-olvasás drasztikus visszaeséséről (is) tanúskodnak, miközben azért az is kétségtelen, hogy a magyar írók közül még mindig Jókai számít a legnépszerűbbnek vagy legkedveltebbnek. (Vö. Gereben Ferenc, Olvasáskultúránk az ezredfordulón, Tiszatáj 2002/2., 61-72.) A helyzet tehát aligha annyira egyszerű, ahogyan Jókai „idegenségének" tézisét egy, saját empirikus benyomását és/vagy előítéletét objektív olvasástörténeti folyamatként feltüntető, nagy tudású és elismert irodalomtörténész megfogalmazta: „Az első határvonal közismert: a 18. század vége, amikortól modern irodalmunk