Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-01-15 / 2. szám

JELENKOR «Non praevalebtmi* •Ne bántad a magyarító SERÉDI JUSZTINIÁN bíboros herceg­prímás karácsony ünnepén szózatot in­tézett az esztergomi bazilika szószékéről híveihez. A főpásztori szózatot nemcsak a katolikus egyház egyik bíborosa tar­totta, de a legelső magyar főpap aggódó intelme is szólt belőle híveihez, honfi­társaihoz. Esztergom és a magyarság ezeréves sorsa elválaszhatatlanok: innét szőtte át tanításaival és szelíd erkölcsei­vel a kereszténység ezt az országot; e büszke és nemes vár és város ragyogása ott világított a magyar középkorban; nemzeti nagyságunk egyik őrállója Esztergom volt. Később, a török korban osztozott az ország sorsában a régi csodá­latos egyház és vár s midőn feltámadt évszázadok múltán hamvaiból, ugyan milyen szimbólummal jelentkezett az új Magyarország életében? Esztergom a magyar függetlenség, állami önállóság bá­zisa is volt; általa lett egyenjogú tagja a magyar nép a keresztény közösségnek. Midőn a 19-ik század derekára nagy­sokára új bazilika emelkedett komoly klasszikai stílusban, Esztergomban jöttek össze legelőször az ország méltóságai, ki­váló egyéniségei, hogy nyugodt méltó­sággal reámutassanak a prímás vezetésé­vel az ország eltiporhatatlan jogaira. Esztergom így a magyar függetlenség, a közjogilag kikü­ lst-'lyo-itotti magyar ál­lamiság és a magyar nemzet jogaiért ví­vott küzdelemmel azonosult. Méltó volt ez a szerep a nagy századok szentistváni örökségéhez. S méltó az a szerep is a Ma­gyar Sionhoz, hogy örökös őrállásra vál­lalkozik a Duna partjain. Serédi Jusztinián hercegm­íviás nagy és szent hagyományok örökös", melyek a folytatóknak a kereszténység és magyar­ság közös szolgálatát parancsolák. A hercegprímás nagy bölcsessé­gével és erkölcsi szilárdságá­val már annyiszor mutatott reá a korszak veszedelmeire. A korszakról való kritikáit mindenkor a kereszténység, a katolikus egyház téte­leire alapította. Ha majd egyszer nap­jaink történetét megírja valamely tár­gyilagos kéz és lucidus agyvelő. Serédi Jusztinián komoly és fensőblánus meg­­nyilatkozá­sai ott lesznek a között, a pár sz­lárd iránymutatás között, melyet hasz­nálhat a kritikai történetírás, a jövendő hideg bírálata. Kereszténység, magyar­­ság, e­kölcsi szilárdság és komolyság­­-­ben óhatatlan egységben élnek mindig Serédi Jusztinián szavaiban, aki joggal félti a nemzetet és a társadalmat az olyan életformáktól, áramlatoktól, me­lyek nem Krisztus törvényei szerint va­lók. Mostani szavaiból a katolikus egy­házfő aggódása és intése m­ellett magyar szorongás és h­azafiság beszélt. A haza biztonságáról, függetlenségéről, a nemzet nagy és megszentelt családi közösségéről és védelméről szólt Serédi Jusztinián. „Mi sohasem voltunk, most sem va­gyunk és nem is lehetünk nemzetköziek, hanem csak magyarok. Nem lehetünk kozmopolita világpolgárok, hanem nyelvi különbségre való tekintet nélkül csak magyar állampolgárok. Hazánk pedig nem lehet sem valami meghatá­rozatlan földrajzi fogalom, sem pedig valami nemzetekfeletti nagy európai közösségnek, mint egésznek, kiegészítő része, hanem csak független és szuve­rén Magyarország, amilyennek a Szent­király alapította, amilyen ezer éven keresztül volt, s amilyennek Isten ren­­ ­ORD IDŐK­ zelése szerint lennie kell, hogy törté­nelmi hivatását mindig betölthesse.“ A nagy örökség és feladat hordozója a legszentebb magyar történelmi helyek egyikéről figyelmeztetett nemzetünk és hazánk iránti kötelességeinkre. Serédi Jusztiniánból az a keresztény, katolikus, magyar lelkiism­eret szólott a magyar emberekhez, amely egyedül tart­hatja meg ezt az országot. Hű­séggel és hálával gondolunk erre a karácsonyi üzenetre, — micsoda fenséges igazolása ez mindazok­nak a szorongásoknak, aggódásoknak, lelkiismereti fontolgatásoknak, ahogy az igaz magyarok őrködnek nemzetükön! Milyen egyszerű és mégis milyen mély és megrendítő ésdeklés volt ez az Örökké­valóhoz az igazságért, melyen egyedül épülhetnek nemzetek, államok. PIUS PÁPA karácsony éjszakáján­­ üzenettel fordult a világ népeihez. Az Egyház örök ragyogásával és értelmé­vel szólt a telkekhez a szív mai éjszaká­ján, a durva korban, mikor csak az anyag és az erő uralkodik. Beszédének pátosza az egekig ragad, szeretetének meghatott mélysége elszomorít gyarlóságaink fölött. Miközben ugyanegynek érezzük magunkat a milliónyi szenvedőkkel, egyben oszto­zunk a bűnbánatban is, ahogy mindenki felelős az emberiség mostani helyzetéért A bánat és szomorúság e háborús kará­csonyi éjszakáján micsoda világossággal és reménnyel tüzelte a pápa szózata csüg­gedő szíveinket! Van-e ma nagyobb sza­badság, mint az Egyház szabadsága a honnét jöhet több vigasztalás, mint az ősi értelmében, keresztény felségében s emberi alázatában egyaránt híven megmaradt ke­resztény Róma felől? A szeretet és vigasz­talás igézetével hatolt a szenvedő emberi­ség fölé a kereszténység Atyja s ugyan­ekkor érezzük méltatlan és bűnös szí­vünkben, hogy a jövendő felé szolgáló út­mutatásokban és vigasztalásokban mennyi a szemrehányás, mekkora a jogos atvai harag! Megértjük-e még, mi, az erőhatalmi és gépi korszak gyermekei, a lélek és az ér­telem e ritka hangjait? Van-e még elég ér­zéke az emberiségnek, hogy bizalommal fogadhatja az atyai szózatot? Hiszen a kereszténységet soha sem értették félre jobban, mint éppen napjainkban. Soha sem magyarázták inkább félre a keresz­tény igazságokat. Soha sem küszöbölték ki jobban családból és közületből a ke­resztény nevelést és a keresztény szelle­met, mint éppen ebben a korban, mely annyiszor hordja ajkán a kereszténység jelszavát Ezért volt olyan megrendítően magányos és olyan csodálatosan bátor cselekedet a pápa szózata. Válaszolt a korszak állításaira, mely idegenül áll a keresztény alapel­vek előtt A pápa nem ostorozott. Csak éppen a jog, az igazság, a keresztény méltányosság megtámadha­­tatlan alapelveit hangsúlyozta. Az isteni eszménynek lelkesültsége s a legnemesebb keresztény humanitás lángja i­zz­ott az ihletett szavakban. A népek kö­zötti jog, méltányosság uralmát követelte az erő helyett, a nemzetek egyenjogúsá­gát s az egyforma igazságosságot igé­nyelte, a nemzeti kisebbségek sorsának végleges és méltányos rendezéséről be­szélt, az államok viszonylatait a szerződé­sek megtartására akarja alapozni. Szomo­rúságukból mily bizalommal és remény­kedéssel hallhatták a népek ezt az üzene­tet. S miközben bánattal hajtjuk le fejünk az igazság és nagyság e fényessége előtt, arra is gondolnunk kell, hogy ezek az alapelvek a jövendő fejlődésben érvénye­sülhessenek. El kell jönnie annak az Euró­pának, mely nagy csalódásai, veszteségei után fiúi szeretettel és hűséggel végre is hajtja ezeket az alapelveket. M­­OLNÁR KÁLMÁN, a pécsi jogi kar dékánja mondotta az Emericánában: ,,Igenis megél­tem én az ifjúságot, de ennek a megértésnek van határa. Ez a határ pedig ott van, amin túl a lelki hitványság kezdődik. Persze nehéz volna általános szabályt fogalmazni arra vonatkozólag: hol kezdő­dik a lelki hitványság. Ezer vonatkozásai s lelki, belső rugói vannak cselekvéseink­nek, s csak az ítélhet biztosan, aki a szí­veket és veséket vizsgálja. De szent val­lásunk szellemében mégis megpróbálok összeszedni néhány ősrégi maximát. Rossz ember az, aki felebarátjának szán­dékosan felesleges fájdalmat okoz. Vagy beteg, vagy züllött lelkű hitvány ember az, aki embertársának testi vagy lelki szenvedésében örömét leli, abban gyönyörködik. Így érzi ezt minden valóban keresztény ember. De nem ez a legfontosabb, így ítéli meg a Megváltó, a szeretet Istene, aki a szeretetlenség bűnét súlyosan bünteti, hiszen az ő apostola mondja: szóljak bár az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincs, semmi vagyok! És az igazságos Isten súlyosan büntet. Ezt mondja már a pogány bölcselő is ezekben a megrázó erejű sorokban: Lento gradu ad vindietam divina procedit hra; tarditatrivique supplicit gravitate compen­­sat. (Kimért léptekkel halad Isten haragja a leszámolás felé; de lassúságát a bünte­tés súlyával egyenlíti ki.) Higyyék meg nekem, hogy ma, világok összeomlásának s milliók borzalmas szen­vedéseinek korában nem a tökéletesített halálgépek a legpusztítóbb eszközök. Ezek­nél sokkal több kárt okoz, s a jövő kibon­takozásának és a népek majdani meg­békélésének jóval nagyobb akadályát hinti el a lelkek megmérgezése: a leg­szemérmetlenebb hazug propaganda, az ebből táplálkozó sötét cinizmus, s az ösz­­szes eszmények lejáratása. Ez ellen kell főképpen védekezni. És itt vár nagy szerep az egészséges lelkű, esz­mények felé fordított tekintetű emeriká­­nus ifjúságra. Milyen legyen ez az emerikánus ifjú­ság? Elmélyülten vallásos, izzóan hazafias, öntudatos és aktív. Ápolják a nemes eszményeket, s szegőd­jenek komoly nemzeti célok szolgála­tába. Töltsék meg a lelküket szeretettel, s irtsák ki abból a nemtelen indulatokat, elsősorban a gyűlölködést. És miután tisztába jöttek önmagukkal, akkor becsüljék magukat annyira, hogy ha a fővárosnak a csőcseléke, amelynek kétes existenciája a zavarkeltésre van alapítva, időnként le-lerándul hozzánk, ez ne térítse el önöket egy nap alatt komoly programmjuktól, s jövőt építő munkásságuktól. Ne szegődjenek oda kat ilináris alakok ne­m­z­et­r­ont­ó céljainak, ha nem is a szolgálatba, de leg­alább is fedezőivé, hogy amazok a tanáraik által szeretett és féltett ifjúság háta mögé bújva, ilyen fedezékből próbál­hassák meg a lelkek megzavarását, a belső rend megbontását. Legyenek aktívek és ne nézzék fásult lélekkel, érdektelenül — vagy éppen léha .

Next