Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-01-15 / 2. szám
JELENKOR «Non praevalebtmi* •Ne bántad a magyarító SERÉDI JUSZTINIÁN bíboros hercegprímás karácsony ünnepén szózatot intézett az esztergomi bazilika szószékéről híveihez. A főpásztori szózatot nemcsak a katolikus egyház egyik bíborosa tartotta, de a legelső magyar főpap aggódó intelme is szólt belőle híveihez, honfitársaihoz. Esztergom és a magyarság ezeréves sorsa elválaszhatatlanok: innét szőtte át tanításaival és szelíd erkölcseivel a kereszténység ezt az országot; e büszke és nemes vár és város ragyogása ott világított a magyar középkorban; nemzeti nagyságunk egyik őrállója Esztergom volt. Később, a török korban osztozott az ország sorsában a régi csodálatos egyház és vár s midőn feltámadt évszázadok múltán hamvaiból, ugyan milyen szimbólummal jelentkezett az új Magyarország életében? Esztergom a magyar függetlenség, állami önállóság bázisa is volt; általa lett egyenjogú tagja a magyar nép a keresztény közösségnek. Midőn a 19-ik század derekára nagysokára új bazilika emelkedett komoly klasszikai stílusban, Esztergomban jöttek össze legelőször az ország méltóságai, kiváló egyéniségei, hogy nyugodt méltósággal reámutassanak a prímás vezetésével az ország eltiporhatatlan jogaira. Esztergom így a magyar függetlenség, a közjogilag kikü lst-'lyo-itotti magyar államiság és a magyar nemzet jogaiért vívott küzdelemmel azonosult. Méltó volt ez a szerep a nagy századok szentistváni örökségéhez. S méltó az a szerep is a Magyar Sionhoz, hogy örökös őrállásra vállalkozik a Duna partjain. Serédi Jusztinián hercegmíviás nagy és szent hagyományok örökös", melyek a folytatóknak a kereszténység és magyarság közös szolgálatát parancsolák. A hercegprímás nagy bölcsességével és erkölcsi szilárdságával már annyiszor mutatott reá a korszak veszedelmeire. A korszakról való kritikáit mindenkor a kereszténység, a katolikus egyház tételeire alapította. Ha majd egyszer napjaink történetét megírja valamely tárgyilagos kéz és lucidus agyvelő. Serédi Jusztinián komoly és fensőblánus megnyilatkozásai ott lesznek a között, a pár szlárd iránymutatás között, melyet használhat a kritikai történetírás, a jövendő hideg bírálata. Kereszténység, magyarság, ekölcsi szilárdság és komolyság-ben óhatatlan egységben élnek mindig Serédi Jusztinián szavaiban, aki joggal félti a nemzetet és a társadalmat az olyan életformáktól, áramlatoktól, melyek nem Krisztus törvényei szerint valók. Mostani szavaiból a katolikus egyházfő aggódása és intése mellett magyar szorongás és hazafiság beszélt. A haza biztonságáról, függetlenségéről, a nemzet nagy és megszentelt családi közösségéről és védelméről szólt Serédi Jusztinián. „Mi sohasem voltunk, most sem vagyunk és nem is lehetünk nemzetköziek, hanem csak magyarok. Nem lehetünk kozmopolita világpolgárok, hanem nyelvi különbségre való tekintet nélkül csak magyar állampolgárok. Hazánk pedig nem lehet sem valami meghatározatlan földrajzi fogalom, sem pedig valami nemzetekfeletti nagy európai közösségnek, mint egésznek, kiegészítő része, hanem csak független és szuverén Magyarország, amilyennek a Szentkirály alapította, amilyen ezer éven keresztül volt, s amilyennek Isten ren ORD IDŐK zelése szerint lennie kell, hogy történelmi hivatását mindig betölthesse.“ A nagy örökség és feladat hordozója a legszentebb magyar történelmi helyek egyikéről figyelmeztetett nemzetünk és hazánk iránti kötelességeinkre. Serédi Jusztiniánból az a keresztény, katolikus, magyar lelkiismeret szólott a magyar emberekhez, amely egyedül tarthatja meg ezt az országot. Hűséggel és hálával gondolunk erre a karácsonyi üzenetre, — micsoda fenséges igazolása ez mindazoknak a szorongásoknak, aggódásoknak, lelkiismereti fontolgatásoknak, ahogy az igaz magyarok őrködnek nemzetükön! Milyen egyszerű és mégis milyen mély és megrendítő ésdeklés volt ez az Örökkévalóhoz az igazságért, melyen egyedül épülhetnek nemzetek, államok. PIUS PÁPA karácsony éjszakáján üzenettel fordult a világ népeihez. Az Egyház örök ragyogásával és értelmével szólt a telkekhez a szív mai éjszakáján, a durva korban, mikor csak az anyag és az erő uralkodik. Beszédének pátosza az egekig ragad, szeretetének meghatott mélysége elszomorít gyarlóságaink fölött. Miközben ugyanegynek érezzük magunkat a milliónyi szenvedőkkel, egyben osztozunk a bűnbánatban is, ahogy mindenki felelős az emberiség mostani helyzetéért A bánat és szomorúság e háborús karácsonyi éjszakáján micsoda világossággal és reménnyel tüzelte a pápa szózata csüggedő szíveinket! Van-e ma nagyobb szabadság, mint az Egyház szabadsága a honnét jöhet több vigasztalás, mint az ősi értelmében, keresztény felségében s emberi alázatában egyaránt híven megmaradt keresztény Róma felől? A szeretet és vigasztalás igézetével hatolt a szenvedő emberiség fölé a kereszténység Atyja s ugyanekkor érezzük méltatlan és bűnös szívünkben, hogy a jövendő felé szolgáló útmutatásokban és vigasztalásokban mennyi a szemrehányás, mekkora a jogos atvai harag! Megértjük-e még, mi, az erőhatalmi és gépi korszak gyermekei, a lélek és az értelem e ritka hangjait? Van-e még elég érzéke az emberiségnek, hogy bizalommal fogadhatja az atyai szózatot? Hiszen a kereszténységet soha sem értették félre jobban, mint éppen napjainkban. Soha sem magyarázták inkább félre a keresztény igazságokat. Soha sem küszöbölték ki jobban családból és közületből a keresztény nevelést és a keresztény szellemet, mint éppen ebben a korban, mely annyiszor hordja ajkán a kereszténység jelszavát Ezért volt olyan megrendítően magányos és olyan csodálatosan bátor cselekedet a pápa szózata. Válaszolt a korszak állításaira, mely idegenül áll a keresztény alapelvek előtt A pápa nem ostorozott. Csak éppen a jog, az igazság, a keresztény méltányosság megtámadhatatlan alapelveit hangsúlyozta. Az isteni eszménynek lelkesültsége s a legnemesebb keresztény humanitás lángja izzott az ihletett szavakban. A népek közötti jog, méltányosság uralmát követelte az erő helyett, a nemzetek egyenjogúságát s az egyforma igazságosságot igényelte, a nemzeti kisebbségek sorsának végleges és méltányos rendezéséről beszélt, az államok viszonylatait a szerződések megtartására akarja alapozni. Szomorúságukból mily bizalommal és reménykedéssel hallhatták a népek ezt az üzenetet. S miközben bánattal hajtjuk le fejünk az igazság és nagyság e fényessége előtt, arra is gondolnunk kell, hogy ezek az alapelvek a jövendő fejlődésben érvényesülhessenek. El kell jönnie annak az Európának, mely nagy csalódásai, veszteségei után fiúi szeretettel és hűséggel végre is hajtja ezeket az alapelveket. MOLNÁR KÁLMÁN, a pécsi jogi kar dékánja mondotta az Emericánában: ,,Igenis megéltem én az ifjúságot, de ennek a megértésnek van határa. Ez a határ pedig ott van, amin túl a lelki hitványság kezdődik. Persze nehéz volna általános szabályt fogalmazni arra vonatkozólag: hol kezdődik a lelki hitványság. Ezer vonatkozásai s lelki, belső rugói vannak cselekvéseinknek, s csak az ítélhet biztosan, aki a szíveket és veséket vizsgálja. De szent vallásunk szellemében mégis megpróbálok összeszedni néhány ősrégi maximát. Rossz ember az, aki felebarátjának szándékosan felesleges fájdalmat okoz. Vagy beteg, vagy züllött lelkű hitvány ember az, aki embertársának testi vagy lelki szenvedésében örömét leli, abban gyönyörködik. Így érzi ezt minden valóban keresztény ember. De nem ez a legfontosabb, így ítéli meg a Megváltó, a szeretet Istene, aki a szeretetlenség bűnét súlyosan bünteti, hiszen az ő apostola mondja: szóljak bár az angyalok nyelvén, ha szeretetem nincs, semmi vagyok! És az igazságos Isten súlyosan büntet. Ezt mondja már a pogány bölcselő is ezekben a megrázó erejű sorokban: Lento gradu ad vindietam divina procedit hra; tarditatrivique supplicit gravitate compensat. (Kimért léptekkel halad Isten haragja a leszámolás felé; de lassúságát a büntetés súlyával egyenlíti ki.) Higyyék meg nekem, hogy ma, világok összeomlásának s milliók borzalmas szenvedéseinek korában nem a tökéletesített halálgépek a legpusztítóbb eszközök. Ezeknél sokkal több kárt okoz, s a jövő kibontakozásának és a népek majdani megbékélésének jóval nagyobb akadályát hinti el a lelkek megmérgezése: a legszemérmetlenebb hazug propaganda, az ebből táplálkozó sötét cinizmus, s az öszszes eszmények lejáratása. Ez ellen kell főképpen védekezni. És itt vár nagy szerep az egészséges lelkű, eszmények felé fordított tekintetű emerikánus ifjúságra. Milyen legyen ez az emerikánus ifjúság? Elmélyülten vallásos, izzóan hazafias, öntudatos és aktív. Ápolják a nemes eszményeket, s szegődjenek komoly nemzeti célok szolgálatába. Töltsék meg a lelküket szeretettel, s irtsák ki abból a nemtelen indulatokat, elsősorban a gyűlölködést. És miután tisztába jöttek önmagukkal, akkor becsüljék magukat annyira, hogy ha a fővárosnak a csőcseléke, amelynek kétes existenciája a zavarkeltésre van alapítva, időnként le-lerándul hozzánk, ez ne térítse el önöket egy nap alatt komoly programmjuktól, s jövőt építő munkásságuktól. Ne szegődjenek oda kat ilináris alakok nemzetrontó céljainak, ha nem is a szolgálatba, de legalább is fedezőivé, hogy amazok a tanáraik által szeretett és féltett ifjúság háta mögé bújva, ilyen fedezékből próbálhassák meg a lelkek megzavarását, a belső rend megbontását. Legyenek aktívek és ne nézzék fásult lélekkel, érdektelenül — vagy éppen léha .