Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-08-01 / 8. szám - JEGYZET - Baránszky Jób László: Az új lengyel film
742 AZ ÚJ LENGYEL FILM . Az 57 előtti lengyel filmmel szórványos és esetleges volt a találkozásom. Azt mindjárt észrevettem, hogy a lengyelek, mint a művészet minden ágában, itt is valami újat akarnak. A pszichotechnika gépi alkalmazása lelki zavarok kifejezésére olyasfokú képzavarral, képforgatással, hogy a néző maga is inficiálódjék. Mindez még jórészt a „rettenet” közvetlen reakciója, állapítottam meg. Érthető, mert ebből a rettenetből a lengyeleknek jutott ki a legtöbb, de olyasmi, amit mégis másként kell feldolgozni, hogy túljussanak rajta. Benne így megrekedni nem lehet. Túl kell jutniuk önmagukon, hogy megláthassák magukat. Számomra így az új lengyel filmet szinte legfőbb vonásként jellemző mindent átfogó humánum, amely ítéleteit nemcsak fölülről, de belülről hozza, nem meglepetés. S azt sem lehet véletlennek tartanunk, hogy ez a befelé mélyülés ezt a kifelé forduló művészetágat olyan tartalommal ajándékozta meg, amely a technikai részletmegoldásokat az élet művészi struktúrájává változtatta. A formált élet így az élet formájává lesz, egyszerre köt le és vált meg, nemcsak nem üresíti ki az embert azzal, hogy a külső képek felé fordítja, hanem újra visszavezeti önmagához: úgy ajándékozza meg a világgal, hogy azt megint magáénak érzi. Az esztétikus tudja legjobban, hogy egy-egy műfaj klasszikus remeke nem annyira tehetség, mint képesség dolga: a nagy stílusban történelmi-társadalmi erőrendszerek futnak össze s csak jelrendszerek intenzivizálódása. Lengyelországnak nemcsak egy olyan nagy filmrendezője van, mint Wajda, a Hamu és gyémánt alkotója. Ott van mellette Kawalerowicz, a Mater Johanna rendezője, akinek „képességei szinte korlátlanul szárnyalnak”. S a művészi fegyelemben, a stílus tisztaságában nem kisebb Polanski, a Kés a vízben nemes költőiségének előkelő rangján. Vagy Rikowski, aki a kisváros idilljét nemcsak Gárdonyi vagy Komáromi János üde naivitásával, de Török Gyula lírai bensőségével idézi meg A múlt kávéházában. - Nem egyenrangú ezeknek a filmeknek a jelentősége, de hisz ugyanazon rendező sem érzi valamennyi filmjét egyformán reprezentánsnak." , . Talán a humánum légkörével jár együtt az a művészi jelleg, aminek egyszerre formális és tartalmi jegye az, hogy ezeknek a filmeknek belső idejük van. Különböző súlyú témákat dolgoznak fel, s így akár csak ezért is különböző intenzitásfokú kompozícióval s más-más idővel. A Hamu és gyémánt belső ideje drámai, szerkezeti jellegű s az események elrendezése a realista időével rokon közegben történik. A Mater Johanna ideje tiszta élményidő; hajnal, éjszaka, évszakok épp olyanok benne, mint a kopár táj, a szárítókötél csikorgó hangja; nem epikai az ideje, hanem időből kiemelt, stilizált kor-atmoszféra: az atmoszférikus szerkezet szerves része. A Kés a vízben viszont reális huszonnégy óra, igaz, másfél órára tömörítve, de léptékarányosan: a nap és a film nagyobb szaka szinte üresen eseménytelen, így lesz a huszonnégy óra nagyobb része, a tótükör, a csend, a lassú mozgású vitorláson tétlen ődöngés, nemcsak jelezve, de bátran, meglehetősen hosszúra nyújtva: idegeket pihentető film. S amikor meggyorsul a menet, az idő, s a film rövidebb részében szinte valóságként, a történés idejeként fogadhatjuk be, azt teljesen betölti az idő. A betöltött idő, az élményidő és a cselekményidő egysége nem kis mértékben teremti meg ennek a filmnek a morális hitelét, tisztaságát. - A múlt kávéháza tulajdonképpen egyetlen alkonyatba hajló délután impresszionista ideje, egysíkú intimitású, mintha jelen lennénk magunk is a homályos kis kávéházban, ahol régtörtént események lelki visszhangja kísért. Nem technikai probléma ez pusztán, a lassítás, gyorsítás, a premier plan és a total változásával; ennél többről van szó: a mondanivaló természete szerint más ezeknek a filmeknek a belső struktúrájuk, művészi valóságuknak ez egyik legbiztosabb szimptómája.