Jelenkor, 1986. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
1986-05-01 / 5. szám - Bertha Bulcsu: Ember és gyár (Beszélgetés Borovszky Abrussal)
nek ez egy nagyon boldog szakasza, de a sors állandóan változik és egyszercsak kapok egy értesítést, a budapesti pártbizottságról, ahol akkor Földes László volt a káderes, alakul egy minisztérium, ipari minisztérium áll szervezés alatt, és engem ott kohászati főosztályvezetőnek gondolnak. Az öntőszakma az se nem gépészet, se nem kohászat, az egy speciális terület, de nagyon sokan összetévesztik. Azt mondták, keresnek egy főosztályvezetőt, akihez a kohászat tartozik. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, mit kell csinálni, aztán kiderült, hogy üzemgazdasági főosztályvezetőnek kell lennem. Megmondhatom, azt sem tudtam, hogy az üzemgazdaságot eszik vagy isszák. Összesen volt hat elemim, az öntödében gyakorlatból el tudtam intézni az adminisztrációt, ami ott volt, annál többet nem. Hát bekerültünk ebbe többedmagammal, én, Czottner Sándor Csepelről meg még többen, és hát ott megpróbáltunk valamit csinálni. Az üzemgazdasági főosztályon mi próbáltunk, próbálkoztunk. Mondták, hogy olvassuk el ezt, meg olvassuk el azt. Olvastam, de utána se voltam sokkal okosabb, mint amikor semmit sem olvastam. Ez egy nagyon feszültségekkel terhes időszak volt, mert szerettem volna dolgozni, de nem rendelkeztem olyan adottságokkal, hogy én ott rögtön föltaláltam volna magam. Nekem nem voltak ilyen adottságaim, és most utólag, ha az ember őszintén megmondhatja, én nem voltam egy gyorsan fejlődő ember, aki gyorsan kiismeri a helyzetet, nekem idő kellett mindenhez. Itt ez egy nagyon nehéz időszak volt. Főosztályvezető lettem, aztán iparigazgató, a kohászatnak az iparigazgatója viszonylag rövid ideig. Végre egyszer hívtak a pártközpontba. Akkor még létezett az úgynevezett kádertanács, ez harminc emberből vagy mennyiből állt. Az asztal végén Kiss Károly ült, és azt mondta nekem, hogy Magyarországon épül egy kohászati kombinát, és mellette lakótelep. Nem mondta, hogy város, mert az furcsán hangzott volna azt hiszem. Két ember lesz a vezetője, a Sebestyén János és én. Nem tudom ismeri-e hírből Sebestyént, az OMRT-nél ő számított okos embernek. Mellesleg most, hetvennégy éves és aktív. A kádertanács úgy döntött, hogy Sebestyén János Pesten, én pedig lenn a helyszínen fogom a munkákat irányítani. Nos, ez már nekem egy kicsit közelebb állt. Azt persze, hogy egy teljes vertikumú kohászati üzem igazán micsoda, magam sem tudtam. — Ez irányban volt? Ez 49-ben volt. Amikor én ezt a megbízatást kaptam, a vasmű először Mohácson kezdett épülni. — El is kezdődött az építkezés? Mert én úgy emlékeztem . .. - Csak egy pár ház készült el, a gyárat nem kezdtük el építeni. Öt-hat vagy nyolc ház készült el. Akkor a déli szomszédokkal bekövetkezett a rossz viszony, és határozat született, hogy ezt beljebb kell hozni az ország közepe felé. A másik két kohászati üzemnek sok problémát okozott a vízhiány Borsodban, tehát ezt víz mellé kellett telepíteni, a Duna vagy a Tisza mellé. A Duna szimpatikusabb volt az illetékeseknek. Amikor a Dunapentele melletti területet kiválasztották, én valahol a tizedik sorban hátul mentem. A 70-es kilométerkőnél megálltunk. Két feltételnek kellett meglenni, az egyik a víz mellettiség, a másik pediglen az, hogy körülbelül 35 kilométeres körzetből - mert Magyarországon ennyiről mondják, hogy be lehet járni naponta dolgozni - munkaerőt kapjon a vasmű. Ha Budapestre és mondjuk erre az új ipari területre leszúrok egy körzőt, akkor a két terület éppen találkozik, mert 70 kilométerre van egymástól. Ennek a két szempontnak, a magyar szakemberek és főleg a szovjet szakemberek ítélete szerint megfelelt Pentele környéke. Dombos vidék volt, de le lehetett gyalulni, a Duna, a város és a vasút szintje