Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - Mircea Iorgulescu: A nagy duma (Caragiale világa)
MIRCEA IORGULESCU A nagy duma* Caragiale világa Caragiale világa tagolhatatlan, egymással szembenálló táborokra és kategóriákra nem osztható világ, amely mélységesen szolidáris, hiszen itt mindenkinek ugyanazok az indítékai, az érdekei, a foglalatosságai. Caragiale szereplői, ha nem is azonos, de legalábbis hasonló módokon lepleződnek le minden konfliktus és összecsapás végén. Ezért van jelen mindenki a komédiák végén, és innen ered az a vidám, testvéri egymásratalálás, amelyben a szereplők feloldódnak. E világ szilárd álló- és ellenállóképességének titka az alternatíva hiánya (vagy keresésének képtelensége). „A gyöngeségek láncolata" ugyan fogva tartja, de meg is erősíti alakjait, hiszen egységet kínál és megóv a széthúzástól. A vidám finálé tehát az egyöntetű cinkosság örömteli újrafelfedezése. Ám ez a finálé csak kívülről és konvencionálisan nézve befejezés, valóságos jelentése szerint a függöny csupán leleplezett (kitakart) egy szakadatlanul és végeérhetetlenül zajló előadást: feltárul egy világ, amelyben minden látványosság, minden megrendezett, színlelt, közösen, nagy lendülettel létrehozott maskarádé. Színpadi és színpadiassá tett világ ez, mely állandó önfitogtatásból él. A nagy összebékülés és az általános vígság, ahová a szereplők Caragiale komédiái végén eljutnak, egy látszatvalóság és farsang nagyszerű megörökítésénél többre utal; újabb, ám korántsem utolsó álarc** bukkan elő: itt semmi sem tartós, örök, visszafordíthatatlan, semmi sem állandó. A folytonos színlelésben, a krónikus, talán szándékolt emlékezethiányban (az emlékezés kényelmetlen), jóllehet bármilyen helyzetet és szerepet elfogad, ez a világ mindig ugyanaz marad. Alkalmazkodó, szolgálatkész, és mozgékonyan védelmezi mozdulatlanságát. Caragiale világának mozgása nem annyira körkörös, mint ahogyan azt általában feltételezik, sokkal inkább stagnáló. Itt mindent azért tesznek, hogy ne tegyenek semmit. A locsogásnak sajátos funkciója van: azt a benyomást kelti, hogy történik valami, holott semmi sem történik. De a lárma narkotizál. Leköti és ártalmatlan irányba tereli az energiákat. Ez a világ csak akkor érthető, ha elfogadjuk, hogy benne mindenki úgy él, ahogy beszél: retorikája létét tükrözi. Itt a nagy duma szervezi az életet. * Egy esszékönyv részlete, megjelent a Teatrul 1987/12. számában. ** Vö. Florin Manolescu Caragiale és Caragiale című tanulmányának a Farsangra vonatkozó, de a többi komédiára is alkalmazható észrevételeivel: „a darab vége szentesíti a hamisat (látszatot?), és az álarcok látványa, mint egyetlen valóság, melyben a szereplők élete folytatódhat, azt jelenti, hogy bár levetették a jelmezeket, Caragiale figurái mindig álarcosak maradnak. Különböző mértékben, de valamennyien tudják, hogy egy becsapókból és becsapottakból álló rendszerhez tartoznak, és partnereik számára egyidejűleg ezt is, azt is jelentik. Igaz az, hogy a megbékélés megértést, feledést és a megbocsátás képességét feltételezi. De amit Caragiale szereplői itt elfelejtenek, az csupán saját múltjuk, a vágy pedig, amivel egész idő alatt hadakoztak: megbüntetni a »rosszakat«."