Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1990-03-01 / 3. szám - Bretter Zoltán: Egzisztencialista magány és becsület (Révay József: Az erkölcs dialektikája)
semmint azt a 19. században véletlenszerűen örökölt grófi cím alapján gondolnánk. De Révay József egyébként sem osztályhovatartozásával tüntetett - csupán megjelenése volt arisztokratikus; erről azonban az ember igazán nem tehet. Ezen kívül „Józsi gróf" - ahogy ismerősei szólították - sportol és fest. Válogatott gyeplabdázó és jégkorongozó (olimpián is részt vesz!), lazán kapcsolódik egy baloldali festőcsoporthoz. Később (hiszen Révay csak 30 éves korában dönt a filozófia mellett) ezek a tevékenységek filozófiai tapasztalatokként szintetizálódnak: a gróf első tanulmánya, A sport metafizikája, kantiánus alapokra helyezi a par excellence játékot, a sportot. Képzőművészeti kritikái, melyeket a polgári radikális eszmevilágot folytató Századunkban publikál, szintén meglehetősen filozofikusak. A kívülálló Révay Józsefről beszélünk, aki elutasít minden végletes azonosulást, minden totális megoldást, amennyiben ez a cselekvés önbeteljesítő végérvényességének mámorában jön létre. Ilyenformán utasítja el magától az egyik uralkodó, a legszélsőségesebben Brandenstein Béla képviselte ultrakatolicizált és ezáltal filozófiai lényegétől megfosztott filozófiát, vagy az éppen divatos szellemtörténetet és ennek neokantiánus skolasztikáját. Polgári művelődés, paraszti művelődés című dolgozatában pedig a fogalmi analízis eszközeivel mutatja meg a népi szociográfia hevülékenységéből származó túlzásokat (miközben ő is ír történeti szociográfiát, az említett tajnait, anélkül azonban, hogy a ma újra felfedezett Hajnal István-féle történészi iskolához odasorolhatnánk). De hosszan gyárthatnák tovább az oda-nem-tartozás páros képleteit - s mintha Révay József saját utókorán is kívül állna. Kevesen voltak azok, akik tettek valamit azért, hogy a „balos", mégis kommunista partizánok által meggyilkolt grófot az utókor figyelmébe ajánlják: Várkonyi Nándor, Révayék házitanítója; Zolnay László, aki maga is filozófusnak indult és Révay kollégája volt az egyetemen; Mátrai László, aki Révay barátjának nevezte magát, de haláláról azt írja, hogy „véletlen baleset" volt (a tarkónlövés?); Benkő Erzsébet, a festőtárs; mindenekelőtt azonban Hanák Tibor, aki Bécsből tiltott áruként próbálta visszacsempészni az életművet - a magyar filozófia egészével egy időben - a hazai érdektelen közegbe, ahol viszont Sándor Pál képviselte az egyetlen, bár színtelen szakmai recepciót. Révay József filozófiájában is megjelenik az, amit előzőleg „sorsszerű magánynak" neveztünk. S leginkább etikai kísérleteiben. Az erkölcs dialektikája, és az ennek logikus folytatásaként írt immoralizmus-tanulmány egyaránt olyan filozófiai próbálkozásnak számítanak, melyek „dialektika" címén holmi végső kétségbeesést tükröznek az etikai tárgy szemléletekor. Az erkölcs dialektikája a minden külsődlegességtől, egzisztenciális attribútumától megfosztott, lecsupaszított individualitás elméleti számvetése saját etikai lehetőségeivel, azaz a másik oldalon: esszé egy autonóm, a kanti formalitást egzisztenciális materialitással helyettesítő etika tárgyában. A fenti, első hallásra talán nehezen érthető kijelentésben máris jelen van az az egzisztencialista paradoxon, mely Révay művét is jellemzi: egyfelől az individuum megtisztítása a mindennapi létezéstől, az individuum radikális elméleti tételezése, másfelől olyan etikai igény, amelyik teljes mértékben evilági és „használható" erkölcsöt hozna létre. Az előföltevésben megjelenő „elméleti individuum" a következményben megakadályoz abban, hogy az etika valóban „életteljes" legyen, vagyis egyszerűen abban, hogy az élet az életre hasonlítson. Révay kísérlete egyike azoknak a tisztességes kudarcoknak, amelyek Kant konzekvens formális etikáját „töltenék föl" materialitással, egzisztenciával, de úgy, hogy ezenközben megőriznék a kanti etika következetességét, elméleti tartását is. Azért mondom, hogy „tisztességes kudarc" a Révayé, mert ő legalább nem végleges etikát kínál, hanem a jóval későbbi egzisztencializmushoz, Camus-höz hasonlóan a nyugtalanság, a vergődés erkölcsét írja le. Az etika a tiszta individualitáson belül marad, s ha már nem léphet ki az életbe, amely teljesen elméletivé változott maga is, akkor legalább itt emészti föl - teljesen - önmagát. Mindebben pedig az a legfurcsább, hogy az egzisztencializmus, és Révay is, azért nyúl az egzisztencia fogalmához, mert reméli, hogy az etikát ezzel teheti leginkább életszerűvé. Az egzisztencia 19. századi, immáron modern fogalma lázadás az esszencia fogalma, különösen ennek hegeli változata ellen (egyébként esszencia és egzisztencia kategóriáinak filozófiatörténeti pályafutása az ókorra megy vissza). Az esszencia, szélsőséges he