Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)
telik el, amennyi a két dobbanás közötti szünet, vagyis az ütés a szív ütésével egybeesik, s épp ellenkező hatást érhet el, vagyis másnap Köprüki iszonytató életerővel ébred majd, s nemhogy mi nem tudjuk majd elpusztítani, de maga a fenséges Allah sem". Ahogy ez az ötlet bővül, kezdi szétfeszíteni a paródia kereteit, s már-már a szürreális nagyepikai szatíra felé mutat. Mégis megmarad paródiának, mert Háy, ahelyett hogy kihasználná a nagyívű ötletet (például úgy, hogy az elbeszélő fönt idézett észrevételét nem rövid kommentárként meséltetné el, hanem a cselekmény alaposan kidolgozott, szerves motívumává tenné), mihelyt felidézte, rögtön el is dobja, s a kandallón keresztüli besurranás imitatív motívumát kezdi meg. Hasonló parodisztikus (és a paródia kereteit feszegető, de szét nem feszítő) motívumokat szép számmal lehet találni a könyvben. Ilyenek általában az Úristen-epizódok: az Úristen mélázik, bénázik, Gábriel arkangyal révén gonosszá teszi Lipót császárt, „mert rájött, ő az isteni erejével nem büntetheti meg a budai népeket", évődik Szent Péterrel, elmagyarázza a pogány lelkeknek, hogy „Allah" félreértés stb. Ez a fajta paródia helyenként már egészen közel áll Háy lírai magánmitológiájához, amely az első két fejezetben a regény hangütését adja, s később is eluralkodik egy-egy fejezeten (ilyen például a 28. fejezet, amelyben, miután felvetődik, hogy a dzsigerdilen esetleg azonos a holddal, a hold és a csillagok szenvedélytől fűtött költői párbeszédét olvassuk). Úgy látszik, hogy Háy, mihelyt elfeledkezik groteszk bábfiguráiról, mármint az Úristenről és az angyali karról, elkezdi komolyan venni (s ennek megfelelően elmélyíteni) a leírást, az azonban a leírás egyetlen pontján sem látható előre, mikor és miért feledkezik el róluk, illetve jutnak eszébe megint. Így aztán az is előfordul, hogy többféle motivikus paródia ütközik egymásnak. Ez történik a 19. fejezetben, ahol az elbeszélő (aki az imént árulta el egy véletlenszerű mellékmondatban, hogy Rák Móricnak hívják; e név azonban hapax legomenon marad) Babócsára szökteti Annát. Érdemes megfigyelni, hogyan vált át a szövegben az imitatív kezdet groteszk paródiába. „Álmatag férfiakkal találkoztunk, akik köszönni sem bírtak, hisz még nem keveredtek ki az éjszakából. Néhol szénán, szalmán fetrengett egy-egy. Inkább voltak hasonlatosak martalócokhoz, akiknek már csak egy dolguk maradt az életben, hogy raboljanak, inkább látszottak vérszomjas rablóknak, gyilkosoknak, mint a hon védelmezőinek, császárra felesküdött katonacsapatoknak." Nem is annyira Babócsa miatt jut eszünkbe Fekete István, inkább azért, mert ő volt az, aki ilyenformán retorizálta át mind a természeti, mind a történelmi események leírását; az ilyesfajta mondatok nemcsak azt írják elő, hogy mit kell látni, hanem azt is, hogy mit kell érezni a látottak iránt, sőt erre magyarázatot is adnak. Háy éppen ezt kezdi eltúlozni, s a leírás egyszerre csak bábszínházi jelenetbe csap át. „Kettesben maradtunk, még ittunk és faltunk valamit. A kapitány jólelkű férfinak látszott, bár arca úgy nézett ki, mint a hányott föld, mint a Thökölyé, mondjuk, vagy a Bethlen Gáboré, mint tavasszal éppen szántás után." (Ha belegondolunk, a történelmi Thököly arca egyáltalán nem hasonlít a történelmi Bethlenére, s egyik sem hasonlít a „hányott földre". Nem is a konkrét arcok idéződnek fel, hanem a nemzeti mitológia ismert vagy ismeretlennek hitt sémái, ezek viszont elrugaszkodnak a tárgyilag meghatározott babócsai jelenettől, s a bábszínházat készítik elő, amely - ne feledjük - egy közönséges hasonlat keretein belül marad.) „Olyan érzésem volt, mintha hiányozna még valami utómunkálat, mintha olyanformán született volna meg, hogy az Úr félbemarasztotta a formázást, (...) s mire fölébredt, hogy folytassa, mit ad isten (pardon), hát eltűnt a félkész alak. S az Úr pedig kiáltozni kezd: A szentségit neki, hová tűnt Koháry Péter, Babócsa teendő kapitánya? (...) Az előbb még itt volt, hát nem fejeztem be neki a fejét." Rák Móric, Anna, babócsai vár, mindez volt-nincs. A folyamatosságot a kapitány biztosítja, ám ő is azáltal van jelen a szövegben, hogy testileg nincs jelen, ugyanis eltűnt. A jelenet szereplői: az Úr, az angyalok és Lucifer. (Nem tehet Madáchra és Karinthy Madách-paródiájára nem gondolni.) Az angyalok „vállukat vonogatják, mint az iskolás gyerekek", Lucifer „ott röhécsel Babócsa falainál", az Úr pedig dühében „rémesen elverte angyalait": „Hát nem