Jelenkor, 2004. január-június (47. évfolyam, 1-6. szám)
2004-01-01 / 1. szám - Mészöly Miklós: Adamecz: ( egyszer-regény)
aki egyébként folyton ott lábatlankodik náluk a szobákban, majd váratlanul a heverésző lugasban, s fogalma sincs tapintatról, időről, amit hasznosabban is eltölthetne. Legszívesebben előttük dörzsölte a lakkcsizmáját néha órákig, melyet szívességből őriztek egy utazókosárban, míg rendesebb lakáshoz jut - annyira féltette. Igazában még hordani se nagyon hordta, csak kivételes alkalmakkor húzta fel - például október hatodikén. A lovaktól ugyanakkor félt, helyette a csizmáját szerette perverzül. Egyébként kint dolgozott a jéggyárban, ahonnét éppen át lehetett látni Izsákpusztára, ahol huszonhat éve a csizmát csináltatta, s azóta várta az októbereket. Dorzsai a már félig ledőlt huszonhetes kilométerkőnél állt meg, kicsit csodálkozva, és fölvette a csomagot. Néhány napja névtelen levél értesítette, hogy a csomag ott lesz, és vegye fel. Csak annyi írás volt a ráragasztott vignettán, hogy ADAMECZ. Amúgy csak egy kopott és egyszerű hivatalnok-bőrtáska, bemre hat elég vaskos irat, melyeket évekkel ezelőtt sehol nem talált, ráírva valami közeli határidő piros felkiáltójellel - ahogy az iratok általában kinézni szoktak. Sürgős - mintha az elévülés nem lehetne sürgős. Most mégis meghökkent és nyelt egyet, mint a színész, akinek illik jelezni, mi történik éppen. Az Adamecz nevet még soha életében nem hallotta - igaz, a telefonkönyvben sem kereste soha, de tudjuk, hogy az sem éppen Biblia. Tele van sajtóhibával, s elég egy elírás, amit szentnek hiszünk, és máris az örökkévalóságig rosszul tudunk ezt vagy azt, s egyszerűen másutt keressük. Tulajdonképpen nehéz és nevetséges dolog ez. Mint ahogy az is meglepte, hogy a táskában Prill valamilyen utazási igazolványa is benne volt, besárgult celluloid tokban - csak éppen nem volt aláírva. És csakugyan végül is milyen volt Prill írása? Persze, ha tudná... Prill egyébként már régen meghalt, agy tumor vitte el korán. A kék Úristenit! - mondta akkor a temetése után, és csak éppen az esett ki, hogy hol volt a temető. Aztán bedobta a táskát az oldalülésre, és továbbindult Sz.-be. A Sió-hídnál kanyarodott az új útra, mely már minőségi aszfaltos, kétsávos volt, s meg se kell álljon rajta hazáig, sőt szabály szerint nem is lehet, akármilyen csomag vagy táska esik is valahonnét - megállni csak a parkoló-kitérőnél szabad. Később mégis felötlött benne a gondolat, vajon mit szólnának az autóstársak, ha váratlanul megállna valahol, kiszállna, mint akinek nincs semmi dolga, csak éppen nyújtózna egy nagyot-bár ahogy a városhoz közeledett, a szabályból amúgy se lett semmi. A lovasfogatok olyan torlódást okoztak az aszfalton a kiálló rudakkal, nyelekkel, hánccsal összefogott különböző ki-tudja mikkel, hogy tényleg elpárolgott a könnyed kedve, bosszankodásából tehetetlen letargiába esett - s ha még csak hirtelen állapotról lett volna szó! Semmi biztosíték, hogy az ilyesmi ne ismétlődjék, az ember ki van szolgáltatva, egyszerűen ki van szolgáltatva az ilyen esteli lovasfogatoknak. Csak ülnek a bakon és köpnek. Az ember akár félhetne, szoronghatna is tőlük, hogy mi jut az eszükbe egyszer - s akkor kész a felfordulás, hiába az aszfalt, a kétsávos útjelző tábla, hogy nem erre, hanem arra van Sz. A kék Úristenit! - kiáltott fel hirtelen, és tülkölt. Aztán beesteledett. Sz.-ben minden este beesteledik, fölgyújtják a lámpákat, égnek egész éjszaka, mint a nyugdíj nélküli örökégők. Világítanak. A villanytelepen csak egyvalaki