Jogtudományi Közlöny, 1873

1873-12-03 / 49. szám

még nem örökös, hanem csak öröklésre hivatott, mivel még mindig áll jogában nem örökölni. Örökössé csak akkor válik, midőn a hagyatéki ja­vakat a velük összekötött terhekkel átvállalja. Az előbbi örökölhet, az utóbbi pedig örököl. Ezen lényeges különbséget, az öröklés, a successio, processusa tisztán állítja szemünk elé. Az örökhagyó halálával ugyanis, megnyílik az­­ öröklés, — kezdődik a successio processusa, — támad az átvállalás, az örökség joga. Az öröklési processus ezen stádiumában örökös még nincs, hanem csak öröklésre hivatott van. Ennek pedig nincs több joga mint bizonyos java­kat, bizonyos velük összekötött terhekkel átvállalni. Ha az öröklésre hivatott, ezen jogot gyakorolja, örökössé lesz, a successio processusa véget ér, — s az öröklés, befejezett tény. — De ha nem gyakorolja akkor nem ő az örökös, hanem azon másik hivatott, ki a java­kat átvállalja. Nem való tehát, hogy az úgynevezett törvényes örökhagyónak tüstént vannak örökösei, 4-szer. Állítják, hogy az úgynevezett törvényes öröklésnél, azért nem szükséges a hivatott akarat elha­tározása, mivel ezen öröklés nem alapul az örökhagyó akaratán. Erre ugyan azt mondhatnám, hogy az örökhagyó abbeli akarata, miszerint rokonai örököljenek, épen ab­ban van negatíve kifejezve, hogy nem alkotott végren­deletet ,­­ de én e tétel valóságát vitatni nem akarom. Az ebből levont azon következtetést azonban, hogy az öröklésre hivatott részéről sem szükséges az akarat­elhatározás, helyesnek nem ismerhetem el. Az elhagyott dolog megszerzése sem alapul az el­hagyó akaratán, s mégis ahhoz, hogy e dolog megsze­reztessék, az elfoglalás múlhatlanul szükséges. Ebben van meg a megtaláló azon kijelentése, hogy ő az elhagyott dolgot megszerezni akarja. 5-ször. Az ipso jure elv védői állítják végül, hogy a hivatott, tüstént és közvetlenül, szükségképen, tudtán kívül s akarata ellenére szerzi az úgynevezett örökséget meg, és mégis megengedik, hogy azt visszautasíthassa. Ez a lehető legnagyobb ellenmondás. Ha igaz volna az, hogy az öröklés jogc­íme vagy a hagyatéki javak uralma a hivatott akarat elhatározása nélkül tüstént szereztetik meg, akkor visszautasításról szó sem lehetne; mivel azt, mi már megszereztetett, legyen az jog vagy dolog, elhagyni igen, de visszautasí­tani többé nem lehet. Lemondani az öröklésről igen, de az úgynevezett örökségről nem lehet lemondani; mivel az örökség fo­galmában vannak kötelességek is, ezekről pedig lemon­dani, absolute lehetetlen. És ezen, a római jog abstinentiae, vagy a germán jog absentationis beneficiuma sem segíthet; mivel az képzelhető ugyan, hogy abstinentia vagy abstentatio által az örökös jogai elenyészhetnek, de az nem képzel­hető, hogy kötelességei is ily módon enyészhetnének el, — az pedig legkevésbbé képzelhető, hogy abstinentia vagy absentatio által, valamely megszerzett jog, vagy elvállalt kötelesség, meg nem szerzetté, illetőleg el nem vállalttá válhatnak. Ezekkel úgy hiszem — bőven mutattam ki, az ipso jure elv szerinti öröklés elméletének tarthatlan­ságát. TOMCSÁNYI MÓR, kir.­tszéki elnök. (Vége köv.) A köteles részről. (Folytatás.) IV. Mily hányad legyen a köteles rész? Az eddigi vizsgálódások tárgya — a­mint láttuk, — az volt, mely személyeknek adassék és mi okon kö­teles rész? e helyütt azon fontos és az intézmény lénye­géhez tartozó kérdést kell tisztába hoznunk, hogy meny­nyi legyen hát a köteles, mely töredékét képezze az a törvényes örökrésznek, pl. felét-e, egy vagy kéthar­madát-e ? Ha valamit, úgy bizonyára ezen hányadot bajos ezen intézmény körében úgy elvontan magállapítani. Oly kérdés ez, melyre a helyes és mindkét irányban méltányos választ csak az egyes conkret esetek vizsgá­lása után lehetne biztosan megadni, mert a helyi viszo­nyok, a családi körülmények, sok és számos eshetőség, mely az életben felmerül, ezen kérdés iránt megannyi eltérést tenne indokolttá a hányad megállapításában, ha ezen intézmény jótékony hatását minden oldalról biztosítani kívánjuk. És ha a felvetett kérdésre mégis felelni fogunk, mert a szükség azt követeli, úgy a legnagyobb óvatos­ság és tapintat szükséges a helyes médium felállítására, mert a sok ügy mint a kevés, egyaránt káros hatású lenne a társadalomra. A következők meggondolása nyújtja a helyes tájé­kozást: A történeti fejlődés mutatja, hogy a családi — mint kizárólagos érvényű örökösödéstől való eltérés abban találta indokát, hogy az egyénnek mint az állam, kerület, község vagy egyház tagjának, a családon kívül is vannak vonatkozásai, melyek az egyéntől szintén igé­nyelnek áldozatot, részvétet; miket azonban életünkben,­­ a tulajdonhoz való erős ragaszkodás folytán, nem igen vagyunk hajlandók hozni, tiltja is ezt sokszor azon gon­dolat, hogy még maga az adakozó is szorultságba, sa­nyaruságba jöhet, mikor aztán szüksége lehet a feles­legre; ellenben halál esetére sokkal készebb az ember, akár szive sugallatából, akár neve megörökítése czéljá­ból, vagy merőn polgári erényként is jótékony alapit­ványokat tenni, bőséges vagyona egy részét a közjó előmozdítására fordítani, mi a közérdek, műveltség, népnevelés, közerkölcsiség és vallásos érzület emelése tekintetéből kívánatos és szükséges, mert ezek a haladás igazi emeltyűi. Mindez nem volna lehetséges, ha a végrendelkezés lemenők vagy közeli rokonok létében és érdekéből tel­jesen ki volna zárva; okvetlenül kell tehát már ezen általános szempontból is, mihez még számos egyéni érdek­kapocs járul, bizonyos szabad tért engedni az örökhagyónak vagyona hovafordítása iránt, hogy mind magán, mind közviszonya követelte kötelességeinek kiki hajlama szerint eleget tehessen, mi­által nemcsak az állami együttlét és az összetartozás fensőbb kapcsai és a hazaszeretet szilárdulnak, hanem a család után legkö­zelebb járó községi kötelék is fokozódik, mi az egészsé­ges állami viszony alakulása szempontjából czélirányos. Ezen kívül azonban még más szempont is van, mely az egyénnek bizonyos határon belől való szabad mozog­hatását szükségessé teszi, épen a család érdekében. És ez abban áll, hogy az általánosságban oly igaz­ságosnak tetsző egyenletes osztály elve a gyermekek közt — adott viszonyokban — a legnagyobb egyenlőt­lenséget képes eredményezni, mely egyenlőtlenség el­vontan és elméletileg semmiféle törvényes intézkedés által nem küszöbölhető ki, hanem azt egyes-egyedül úgy kerülhetni el, ha a szülőnek bizonyos határon be­

Next