Jogtudományi Közlöny, 1873
1873-12-03 / 49. szám
még nem örökös, hanem csak öröklésre hivatott, mivel még mindig áll jogában nem örökölni. Örökössé csak akkor válik, midőn a hagyatéki javakat a velük összekötött terhekkel átvállalja. Az előbbi örökölhet, az utóbbi pedig örököl. Ezen lényeges különbséget, az öröklés, a successio, processusa tisztán állítja szemünk elé. Az örökhagyó halálával ugyanis, megnyílik az öröklés, — kezdődik a successio processusa, — támad az átvállalás, az örökség joga. Az öröklési processus ezen stádiumában örökös még nincs, hanem csak öröklésre hivatott van. Ennek pedig nincs több joga mint bizonyos javakat, bizonyos velük összekötött terhekkel átvállalni. Ha az öröklésre hivatott, ezen jogot gyakorolja, örökössé lesz, a successio processusa véget ér, — s az öröklés, befejezett tény. — De ha nem gyakorolja akkor nem ő az örökös, hanem azon másik hivatott, ki a javakat átvállalja. Nem való tehát, hogy az úgynevezett törvényes örökhagyónak tüstént vannak örökösei, 4-szer. Állítják, hogy az úgynevezett törvényes öröklésnél, azért nem szükséges a hivatott akarat elhatározása, mivel ezen öröklés nem alapul az örökhagyó akaratán. Erre ugyan azt mondhatnám, hogy az örökhagyó abbeli akarata, miszerint rokonai örököljenek, épen abban van negatíve kifejezve, hogy nem alkotott végrendeletet , de én e tétel valóságát vitatni nem akarom. Az ebből levont azon következtetést azonban, hogy az öröklésre hivatott részéről sem szükséges az akaratelhatározás, helyesnek nem ismerhetem el. Az elhagyott dolog megszerzése sem alapul az elhagyó akaratán, s mégis ahhoz, hogy e dolog megszereztessék, az elfoglalás múlhatlanul szükséges. Ebben van meg a megtaláló azon kijelentése, hogy ő az elhagyott dolgot megszerezni akarja. 5-ször. Az ipso jure elv védői állítják végül, hogy a hivatott, tüstént és közvetlenül, szükségképen, tudtán kívül s akarata ellenére szerzi az úgynevezett örökséget meg, és mégis megengedik, hogy azt visszautasíthassa. Ez a lehető legnagyobb ellenmondás. Ha igaz volna az, hogy az öröklés jogcíme vagy a hagyatéki javak uralma a hivatott akarat elhatározása nélkül tüstént szereztetik meg, akkor visszautasításról szó sem lehetne; mivel azt, mi már megszereztetett, legyen az jog vagy dolog, elhagyni igen, de visszautasítani többé nem lehet. Lemondani az öröklésről igen, de az úgynevezett örökségről nem lehet lemondani; mivel az örökség fogalmában vannak kötelességek is, ezekről pedig lemondani, absolute lehetetlen. És ezen, a római jog abstinentiae, vagy a germán jog absentationis beneficiuma sem segíthet; mivel az képzelhető ugyan, hogy abstinentia vagy abstentatio által az örökös jogai elenyészhetnek, de az nem képzelhető, hogy kötelességei is ily módon enyészhetnének el, — az pedig legkevésbbé képzelhető, hogy abstinentia vagy absentatio által, valamely megszerzett jog, vagy elvállalt kötelesség, meg nem szerzetté, illetőleg el nem vállalttá válhatnak. Ezekkel úgy hiszem — bőven mutattam ki, az ipso jure elv szerinti öröklés elméletének tarthatlanságát. TOMCSÁNYI MÓR, kir.tszéki elnök. (Vége köv.) A köteles részről. (Folytatás.) IV. Mily hányad legyen a köteles rész? Az eddigi vizsgálódások tárgya — amint láttuk, — az volt, mely személyeknek adassék és mi okon köteles rész? e helyütt azon fontos és az intézmény lényegéhez tartozó kérdést kell tisztába hoznunk, hogy menynyi legyen hát a köteles, mely töredékét képezze az a törvényes örökrésznek, pl. felét-e, egy vagy kétharmadát-e ? Ha valamit, úgy bizonyára ezen hányadot bajos ezen intézmény körében úgy elvontan magállapítani. Oly kérdés ez, melyre a helyes és mindkét irányban méltányos választ csak az egyes conkret esetek vizsgálása után lehetne biztosan megadni, mert a helyi viszonyok, a családi körülmények, sok és számos eshetőség, mely az életben felmerül, ezen kérdés iránt megannyi eltérést tenne indokolttá a hányad megállapításában, ha ezen intézmény jótékony hatását minden oldalról biztosítani kívánjuk. És ha a felvetett kérdésre mégis felelni fogunk, mert a szükség azt követeli, úgy a legnagyobb óvatosság és tapintat szükséges a helyes médium felállítására, mert a sok ügy mint a kevés, egyaránt káros hatású lenne a társadalomra. A következők meggondolása nyújtja a helyes tájékozást: A történeti fejlődés mutatja, hogy a családi — mint kizárólagos érvényű örökösödéstől való eltérés abban találta indokát, hogy az egyénnek mint az állam, kerület, község vagy egyház tagjának, a családon kívül is vannak vonatkozásai, melyek az egyéntől szintén igényelnek áldozatot, részvétet; miket azonban életünkben, a tulajdonhoz való erős ragaszkodás folytán, nem igen vagyunk hajlandók hozni, tiltja is ezt sokszor azon gondolat, hogy még maga az adakozó is szorultságba, sanyaruságba jöhet, mikor aztán szüksége lehet a feleslegre; ellenben halál esetére sokkal készebb az ember, akár szive sugallatából, akár neve megörökítése czéljából, vagy merőn polgári erényként is jótékony alapitványokat tenni, bőséges vagyona egy részét a közjó előmozdítására fordítani, mi a közérdek, műveltség, népnevelés, közerkölcsiség és vallásos érzület emelése tekintetéből kívánatos és szükséges, mert ezek a haladás igazi emeltyűi. Mindez nem volna lehetséges, ha a végrendelkezés lemenők vagy közeli rokonok létében és érdekéből teljesen ki volna zárva; okvetlenül kell tehát már ezen általános szempontból is, mihez még számos egyéni érdekkapocs járul, bizonyos szabad tért engedni az örökhagyónak vagyona hovafordítása iránt, hogy mind magán, mind közviszonya követelte kötelességeinek kiki hajlama szerint eleget tehessen, miáltal nemcsak az állami együttlét és az összetartozás fensőbb kapcsai és a hazaszeretet szilárdulnak, hanem a család után legközelebb járó községi kötelék is fokozódik, mi az egészséges állami viszony alakulása szempontjából czélirányos. Ezen kívül azonban még más szempont is van, mely az egyénnek bizonyos határon belől való szabad mozoghatását szükségessé teszi, épen a család érdekében. És ez abban áll, hogy az általánosságban oly igazságosnak tetsző egyenletes osztály elve a gyermekek közt — adott viszonyokban — a legnagyobb egyenlőtlenséget képes eredményezni, mely egyenlőtlenség elvontan és elméletileg semmiféle törvényes intézkedés által nem küszöbölhető ki, hanem azt egyes-egyedül úgy kerülhetni el, ha a szülőnek bizonyos határon be