A Jövő Mérnöke, 1980 (27. évfolyam, 1-40. szám)
1980-01-19 / 1. szám
Lengyel - magyar... - Mítosz vagy valóság? Lezajlott a közép-keleteurópai klub 79-es utolsó programja. Magyarokról és lengyelekről beszélgettek-vitatkoztak a jelenvoltak, körülbelül hatvanam Előadást tartott és a kérdésekre válaszolt. Kiss Gy. Csaba tudományos kutató, a Nagyvilág nyugati szláv irodalmi külső rovatvezetője. Ennyi a hír, de ennél bővebben is tudósíthatunk. A címhez az első illusztráció egy film, a tévé dokumentumosztályának KISZ-esei hozták, ingyen és bérmentve. Olyan lengyelekről szólt, akik különösen sokat tesznek a két nép közeledéséért, egymás kultúrájának jobb megismeréséért. Ezután következett az előadás: Aki csak járt Lengyelországban, vagy éppen a Balatonon futott össze a lengyelekkel, jól ismeri a sokszor hallott mondást: „Polák, venger, dva bratanki, i do sabli, i do sklanki” — azaz, lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Mítosz ez, vagy valóság? Milyen társadalom-lélektani, szociológiai, történelmi háttere van ennek a versikének? Hát igen, van itt mindjárt két félreértés, egy pozitív és egy negatív előjelű túlzás: az egyik, hogy ez a barátság „történelem feletti”, időtől és tértől független valami, a génekben fészkelő ösztönös dolog (legutóbbi nyilvános szereplésekor a Lengyel írószövetség elnöke is hasonlóképp nyilatkozott). A másik, a negatív túlzás pedig az, hogy reakciós dolog a lengyel—magyarbarátságot emlegetni, erről beszélni sem illik... — De mi azért beszéljünk róla. Nézzünk hát először egy kiskanálnyi történelmet. Már maga a „lengyel” szó is régi, honfoglalás kori magyar kifejezés, annak idején keleti szláv közvetítéssel került a magyar nyelvbe. Erre az időre esik két alapvető történelmi hasonlóságunk is a lengyelekkel: a X. század közepe, vége felé alakult meg mindkét feudális monarchia, s mindkettőben a nyugati típusú egyház tanítása lett az államvallás. Barátságunk első írásos emlékei XII—XIII. századi lengyel krónikákban találhatók. Persze, az előadás elején idézett versike később, a szabadságharc után keletkezett — abban az időben, amikor már nemcsak a nemesség, de az „egyszerű emberek” is megismerték, megszerették egymást. Erre nem kell jobb bizonyíték, mint 1939., amikor a magyar falvakban felvirágzott diadalkapuk alatt, mint győztest fogadták a menekülő lengyel katonákat, akik a Magyarországgal szövetséges Hitler ellen harcoltak. Sajnálatos, hogy a magyar történelem dicstelen korszakának ez az epizódja máig is meglehetős homályban maradt Magyarországon. A lengyelek azonban nem felejtették el az akkori önzetlen segítséget, mint ahogy nem felejtették el történelmük — külön kivételnek számító — boldog korszakát, Báthory István krakkói fejedelemségét. Látható, hogy történelmi tudatuk, nemzeti jogfolytonosságuk érzete erősebb, mint nekünk, magyaroknak. Talán éppen ezért is tapasztalható, hogy a lengyel—magyar barátság mélyebben, erősebben él bennük, mint bennünk. Ezt mindenki tapasztalhatja, aki manapság — de főképp néhány éve... — Lengyelországban járt. És ezzel már el is érkeztünk a mához. Ahhoz az időszakhoz, amely a hatvanas évek elején, a tömeges egyéni turistaforgalom megindulásakor kezdődött. Azóta ismét felfedeztük mi is magunknak a lengyeleket, autót stopolunk, sokan nyelvet tanulnak, rohamosan bővülnek irodalmi kapcsolataink is. És ez az a terület, ahol talán meg is előztük némileg őket: az utóbbi két évtizedben műfordítók és kultúrpolitikusok, írók és történészek fáradoztak azon, hogy bemutassák Lengyelországot, annak irodalmát, történelmét, társadalmi viszonyait. Elég Bereményi Gézára, Módos Péterre, Kovács Endre történészre, s a műfordítókra : Kerényi Gráciára, Gimes Románára, Murányi Beatrixra hivatkozni — a teljesség igénye nélkül. A budapesti és a debreceni bölcsészkaron lengyel tanszéket alapítottak, jól működik a varsói magyar, és a budapesti „Lengyel Kultúra”. Az előadás után a hallgatóság kérdéseket tett fel Kiss Gy. Csabának, sokan elmondták lengyelországi élményeiket vagy itthoni találkozásaikat lengyelekkel. És többen rámutattak a lengyel és a magyar történelem legújabbkori, vagy éppen közelmúltbeli hasonlóságaira. Sajnálatos, hogy sokak szemében — itt is, és Lengyelországban is —, a két nép közötti kapcsolat leszűkül az üzletelésre: ez a szemlélet gátolja az erkölcsileg magasabb rendű kapcsolatok fejlődését. Persze, ahhoz, hogy igazi, történelmi alapon álló közösséget érezhessünk a lengyelekkel — ahhoz először saját történelmünket illene jobban megismerni, elsajátítani. Amennyiben három és fél gépelt oldalon egyáltalán fel lehet idézni két és fél óra folyamatos vitáját — akkor körülbelül ezek azok a témakörök, amelyek szóba kerültek. A közép-kelet-európai klub idei utolsó ülése sem sikerült kevésbé izgalmasra, mint az eddigiek. Köszönhető ez elsősorban Kiss Gy. Csabának, aki imponáló biztonsággal irányította a vitát, és köszönhető azoknak — lengyeleknek is! —, akik eljöttek az R-klubba ezen az estén, és nem féltek még a különben ritkán emlegetett tények és események felidézésétől sem. És februárban folytatódik a klubmunka... Tardos A művésznő meztelen A világhírű perui Mario Vargas Diósa regényét, a Pantaleon és a hölgyvendégeket 1977-ben olvastam. Kicsit idegen volt az író stílusa, zavart a hirtelen ugrások sorozata, az az ötlet, hogy két külön történetet egyszerre mond el, mert egyidőben történik és átfedések is vannak. A történet viszont élesen megmaradt emlékezetemben. Elsők között mentem el megnézni a regényből készült filmet és úgy éreztem, egy önálló, új alkotást láttam. A film csak az egyik — a fő — szálat követi, a hölgyvendégszolgálat létrehozását. Nagyokat nevettem a fordulatos, szellemes filmen. Nem zavart, hogy napokkal a film megnézése előtt újra olvastam a regényt. Jók a színészek, tetszett a film. Aztán megjelent kedvenc újságom, fő hírforrásom, az Esti Hírlap. Elemzik a filmet, kiderült, hogy fércművet láttam és a film pornófilmekből kölcsönzött jelenetekkel tarkított. A végén már a mozigépészt kezdtem gyanúsítani, hogy házi mozija számára megcsonkította a filmet, de aztán kiderült, hogy csak a kritikus túlzott egy kicsit, vagy... ne hagyjuk. Az egészet csak azért említettem meg, mert ma már, hogy nálunk a meztelenséget olyan természetellenes módon kezelik, hogy ha egy darabban vagy filmben tizedmásodpercnyi pucérság van, azt minden kritika, elemzés, ajánlás megemlíti, de nem úgy, hogy szükséges volt, vagy nem, hanem csak X. Y. művésznő meztelen. Hányszor hallottam jó filmről elmarasztaló véleményt, mert a férfitársamat becsapta egy a mozi kirakatában látható sejtelmes fotó. Miért vagyunk ennyire prűdök? Sőt, álszentek? Miért nem lehet nyíltan bevallani, hogy szíve mélyén minden egészséges ember szereti a pikáns dolgokat? GAB Egészen morbid történet AZ ALÁÍRÁS Egy montreali újságban rendkívüli történet olvasható egy analfabétáról, akinek igen magas nyugdíja volt. Amikor az analfabéta meghalt, a család nem akarta elveszíteni a jelentős nyugdíjat. Mivel azonban az analfabéta életében mindig ujjlenyomatával igazolta a postai küldemény átvételét, a család nem tudta meghamisítani az „aláírását’’. Ezért mielőtt a halottat eltemették, levágták a hüvelykujját és formatinban tartósították azt. Így valahányszor átvették a nyugdíjat, mindig „hiteles aláírással ” igazolták az átvételt. A leleményes család több éven át folytatta ezt a gyakorlatot, anélkül, hogy észrevették volna a csalást. FOTÓ: JÁSZBERÉNYI Zene Február a Szkénében A közművelődési titkárságon hallottuk, hogy elkészült a Szkéné februári programja. Íme: 9—10. — Lázár Ervin: KRIMI. 12. — Beckett: Végjáték. 14. — Sándor György humoralista retrospektív sorozatának első előadása: Egy végtére két vágta. 17. — A RAGTIME BAND bemutatkozó koncertje. 23—24. — Fölszállott a páva• 26. — A Fáklya nemzetiségi táncegyüttes estje. 28. — Sándor György második előadása: Nézeteltérítés. Március 1. — Az ASTRA bábegyüttes estje. Az előadások fél nyolckor kezdődnek. Az őszi félév zenei eseményeiről ad hírt még e három fotó, Zoltán Béla, a Benkó Dixiland Band tagja, valamint Sárközi Gergely és Czidra László a Szkéné Babestjén. Háttér az ágyforradalomhoz Még csaknem friss a Pesti Színház csemegéje, Csurka István Deficitje. Az előadást volt szerencsém látni, most mégsem méltatására vállalkozom, csupán apropóként használom. A darab egy elsősorban értelmiségieket fertőzőbetegséget, az „unok mindent” betegséget járja körül. Milyen is ez a kór? Közelítsük meg egy szemléltető ábrával: Kedves barátunk láthatóan szenved saját magától. Egyre csak fekszik vackán, az elsötétített, levegőtlen szobában. Nem álmos, csak kimerült az Unalomtól, ezért fekszik oly régóta, pedig már fáj a háta, válla, mindene. Szeretnénk felrázni, széthúzzuk a függönyt, kinyitjuk az ablakot és rákiáltunk. Hé! Gyere sétálni. Meglásd két legyet ütsz egycsapásra, elmúlik a fájdalmad és az unalmad. Barátunk elsóhajtja magát. Most inkább nem ütnék két legyet egy csapásra — és a fal felé fordul. A tökéletes enerváltságot ki lehet nőni (ki az, akit soha nem érintett meg az önpusztítás efféle szédülete), de sokunkban marad még ebből a mérgező unalomból. Miért, mi táplálja ezt? A egy irracionális, halva született menekülési kísérlet kibontása közben keresi a magyarázatot. Az unalomtól legjobban szenvedő, s a leginkább szabadulni vágyó szereplő fogalmaz így: Azt mondták, fogjak fegyvert. Fogtam. Azt mondták, tegyem le és vegyem kézbe a zászlót. Kézbevettem. Azt mondták, építsek házat. Építettem. Azt mondták, bontsam le. Lebontottam. Azt mondták, építsek börtönt. Építettem. Azt mondták, üljek bele. Beleültem. Azt mondták még, fogjam be a pofám, és én befogtam. Ez talán nem is személyes sorsának összegezése, hanem egy folyamaté, amibe valahol, bárhol bekapcsolódott. Most már végre maga szeretne csinálni valamit, egy forradalmat, mert jobb abba halni bele, mint a konszolidált unalomba. Ezt a forradalmat keresi barátja feleségének ágyában. Ezért a forradalomért küldi harcba barátját a saját felesége ágyába, de sem itt, sem ott nem találja. Hogy miért az ágyban keresi? Mert másutt még úgy sincs. Igaz, a darab ezt kibontásra nem érdemes tényként kezeli. Tényleg nincs sehol? Kereshetné, kereshetnénk a munka frontján — mondja bennem a harcos szellem, és elindít az útra. Olyan szintű fájdalmakat, nívós-nívótlan halált találok is, mint az ágyban. Telve életünk küzdelmekkel, nem a holt anyaggal küzdünk elsősorban, hanem az élő, sőt közélő emberekkel. Harcolunk a butaság ellen, az irigység ellen. Amint legyűrtünk egy akadályt, vagy megbotlottunk benne, rögvest ott terem a következő és nem hagy unatkozni. De milyen harc ez? Puha. (Ettől persze még bele lehet halni, mint a nagyközönség előtt -például a félreállított feltalálók szokták csinálni.) Puha, mert nem lehet tudni, hogy általánosságban hova kell ütni. Mert köd van és rosszul látni, főleg közelre. Ezért aztán azt sem lehet tudni, hogy a konkrét ütést hova kell irányítani. Ez egy „puha” érvelés, de az általános közéleti lágyságot keményen körvonalazni alig lehetséges.★ Körvonalazási kísérlet: A vizsgált tény egy tárgy, egy újságpéldány, mert lehet a sajtó ilyen vagy olyan, puhasága-keménysége a közélettel biztosan harmonizál. Az Esti Hírlap a múlt év végéről. Nem teszek kísérletet az idézetek fontossági sorrendbe állítására, egyszerűen elölről olvasom a lapot. Az első oldalon távirati irodák és tudósítók jelentései. A másodikon interjú egy kiváló harsonaművésszel, abból az alkalomból, hogy a művész és rézfúvós együttese díjat nyert külföldön. „Távolabbi terveink között szerepel, hogy valamiképpen szorgalmazzuk a magyar rézfúvósok szövetségének megalakítását.” Lehet, hogy meggondolatlanul ítélek, de első pillantásra marhaságnak tűnik a fúvósszövetség megalakítása. Az, hogy kommentár nélkül hagyta ezt az újságíró, azonban feltétlenül hiba. Nem jelent ez egyebet, mint azt, hogy elfogad — talán tiszteletből — mindent, amit beszélgetőpartnere mond. Ott, a helyszínen, az óhaj megalapozottnak tűnhet, de így továbbadni szervilizmus. Ugyanezen az oldalon egy hosszú eszmefuttatás a „Nézzük a tévét” című könyvről. A gondolatsor vége: „Talán már kezdjük fölfedezni ..., hogy megszabadulhatunk tőle (mármint a rabtartó televíziótól), olyan barátunkká tehetjük, aki akkor beszél, akkor válaszol, amikor mi kérdezzük.” Jól hangzik ez a következtetés, de hogy a valósághoz is köze lenne, az legalábbis kétséges. Ahogy nő a műsoridő, úgy töltünk sokan egyre több órát a képernyő előtt. Már nem nézünk meg mindent, úgy mint az ötvenes évek végi induláskor, de a nagyobb választék mégis nap mint nap elcsábít minket, tehát nemhogy megszabadulnánk, de egyre kibogozhatatlanabb kötelékekkel láncol magához a tévé. Hogy miért mégis az idézett következtetés? Nem tudom, talán mert közeledett a lap alja és hiányzott az optimista végkicsengés. A következő oldalon a termékeny „kis színes” író kis színese. A kritikai hangvételű írások ezúttal is a hétköznapi jelenségeket célozzák meg. Ingerült a cipőbolti eladó és modortalan a virsliárus. A negyedik oldalon egy műjeges riport. A fiatalok isznak, dohányoznak, randalíroznak a jégen, s aki csak korcsolyázna, nem leli benne örömét. „Ki a felelős? Nem fontos, pontosabban nem ez a fontos. Hanem, hogy a jégpályán mihamarabb legyen végre rend!” így ér véget a cikk. Tehát nem fontos, ki a felelős. Ezek szerint van felelős, aki tehetne valamit a rend érdekében, de nem tesz. Nem baj, ha azért mihamarabb rend lesz. Hogyan lesz rend, ha a felelős nem felel érte? Nem tudom, nem tudhatja a riport szerzője sem, aki egyszerűen a reflexeinek engedelmeskedett, amikor ezeket a mondatokat leírta. Az ötödik oldalon ismét tudósítói jelentések, a hatodikon a nap kulturális programjai, a hetedik a sporthírek oldala, a nyolctizenegy az apróhirdetéseké. Az utolsó oldalon miniriport a tízévesE- klubról. A befejező sorok: „A fiatalok háromnegyed része nem is tudja, hogy éppen ki játssza a talp alá valót. Fontos, hogy az E- ben ropja. Ez a jelenség mutatja, a klub szelleme erősödött, az a vonzó.” Vagy ezt mutatja vagy nem. Mert ezzel az erővel az a következtetés is levonható, hogy a fiatalok háromnegyed része még azt sem tudja, hogy ki játssza a talp alá valót, tehát a klub szelleme gyengült, de nem tudnak a fiatalok nagy tömegei máshová menni,tehát ide jönnek. Ezzel a változattal egy baj van, hogy ünnepi megemlékezést illetlenség pesszimistán befejezni. Ezért inkább minden a legnagyobb rendben van. Úgy tűnik, egy ilyen közegben a vereség, az igazi vesztés lehetősége kizárt. Ha nincs vesztes, akkor nyertes sem lehet. Nincs sem kockázat, sem tét, hámori