A Jövő Mérnöke, 1980 (27. évfolyam, 1-40. szám)

1980-01-19 / 1. szám

Lengyel - magyar... - Mítosz vagy valóság? Lezajlott a közép-kelet­­európai klub 79-es utolsó prog­ramja. Magyarokról és lengye­lekről beszélgettek-vita­tkoztak a jelenvoltak, körülbelül hat­vanam Előadást tartott és a kérdésekre válaszolt. Kiss Gy. Csaba tudományos kutató, a Nagyvilág nyugati szláv iro­dalmi külső rovatvezetője. Ennyi a hír, de ennél bővebben is tudósíthatunk. A címhez az első illusztrá­ció egy film, a tévé dokumen­tumosztályának KISZ-esei hoz­ták, ingyen és bérmentve. Olyan lengyelekről szólt, akik különösen sokat tesznek a két nép közeledéséért, egymás kultúrájának jobb megismeré­séért. Ezután következett az előadás: Aki csak járt Lengyelország­ban, vagy éppen a Balatonon futott össze a lengyelekkel, jól ismeri a sokszor hallott mon­dást: „Polák, venger, dva bra­­tanki, i do sabli, i do sklanki” — azaz, lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Mítosz ez, vagy valóság? Milyen társadalom-lélektani, szociológiai, történelmi háttere van ennek a versikének? Hát igen, van itt mindjárt két félreértés, egy pozitív és egy negatív előjelű túlzás: az egyik, hogy ez a barátság „tör­ténelem feletti”, időtől és tér­től független valami, a gé­nekben fészkelő ösztönös do­log (legutóbbi nyilvános sze­replésekor a Lengyel írószö­vetség elnöke is hasonlóképp nyilatkozott). A másik, a ne­gatív túlzás pedig az, hogy reakciós dolog a lengyel—ma­gyar­­barátságot emlegetni, er­ről beszélni sem illik... — De mi azért beszéljünk róla. Nézzünk hát először egy kis­­kanálnyi történelmet. Már maga a „lengyel” szó is régi, honfoglalás kori magyar kifejezés, annak idején keleti szláv közvetítéssel került a ma­gyar nyelvbe. Erre az időre esik két alapvető történelmi hasonlóságunk is a lengyelek­kel: a X. század közepe, vége felé alakult meg mindkét feu­dális monarchia, s mindkettő­ben a nyugati típusú egyház tanítása lett az államvallás. Barátságunk első írásos em­lékei XII—XIII. századi len­gyel krónikákban találhatók. Persze, az előadás elején idézett versike később, a sza­badságharc után keletkezett — abban az időben, amikor már nemcsak a nemesség, de az „egyszerű emberek” is meg­ismerték, megszerették egy­mást. Erre nem kell jobb bi­zonyíték, mint 1939., amikor a magyar falvakban felvirág­zott diadalkapuk alatt, mint győztest fogadták a menekü­lő lengyel katonákat, akik a Magyarországgal szövetséges Hitler ellen harcoltak. Sajná­latos, hogy a magyar történe­lem dicstelen korszakának ez az epizódja máig is meglehe­tős homályban maradt Ma­gyarországon. A lengyelek azonban nem felejtették el az akkori önzetlen segítséget, mint ahogy nem felejtették el történelmük — külön kivétel­nek számító — boldog kor­szakát, Báthory István krak­kói fejedelemségét. Látható, hogy történelmi tudatuk, nemzeti jogfolyto­nosságuk érzete erősebb, mint nekünk, magyaroknak. Talán éppen ezért is tapasztalható, hogy a lengyel—magyar ba­rátság mélyebben, erősebben él bennük, mint bennünk. Ezt mindenki tapasztalhatja, aki manapság — de főképp néhány éve... — Lengyelor­szágban járt. És ezzel már el is érkez­tünk a mához. Ahhoz az idő­szakhoz, amely a hatvanas évek elején, a tömeges egyéni turistaforgalom megindulása­kor kezdődött. Azóta ismét felfedeztük mi is magunknak a lengyeleket, autót stopolunk, sokan nyelvet tanulnak, ro­hamosan bővülnek irodalmi kapcsolataink is. És ez az a terület, ahol talán meg is előztük némileg őket: az utób­bi két évtizedben műfordítók és kultúrpolitikusok, írók és történészek fáradoztak azon, hogy bemutassák Lengyelor­szágot, annak irodalmát, tör­ténelmét, társadalmi viszo­nyait. Elég Bereményi Gézára, Módos Péterre, Kovács End­re történészre, s a műfordí­tókra : Kerényi Gráciára, Gimes Románára, Murányi Beatrixra hivatkozni — a tel­jesség igénye nélkül. A buda­pesti és a debreceni bölcsész­karon lengyel tanszéket ala­pítottak, jól működik a var­sói magyar, és a budapesti „Lengyel Kultúra”. Az előadás után a hallga­tóság kérdéseket tett fel Kiss Gy. Csabának, sokan elmond­ták lengyelországi élményei­ket vagy itthoni találkozásai­kat lengyelekkel. És többen rámutattak a lengyel és a magyar történelem legújabb­­kori, vagy éppen közelmúlt­beli hasonlóságaira. Sajnála­tos, hogy sokak szemében — itt is, és Lengyelországban is —, a két nép közötti kapcso­lat leszűkül az üzletelésre: ez a szemlélet gátolja az erköl­csileg magasabb rendű kap­csolatok fejlődését. Persze, ah­hoz, hogy igazi, történelmi alapon álló közösséget érez­­hessünk a lengyelekkel — ahhoz először saját történel­münket illene jobban megis­merni, elsajátítani. Amennyiben három és fél gépelt oldalon egyáltalán fel lehet idézni két és fél óra folyamatos vitáját — akkor körülbelül ezek azok a téma­körök, amelyek szóba kerültek. A közép-kelet-európai klub idei utolsó ülése sem sikerült kevésbé izgalmasra, mint az eddigiek. Köszönhető ez első­sorban Kiss Gy. Csabának, aki imponáló biztonsággal irá­nyította a vitát, és köszönhető azoknak — lengyeleknek is! —, akik eljöttek az R-klubba ezen az estén, és nem féltek még a különben ritkán em­legetett tények és események felidézésétől sem. És februárban folytatódik a klub­munka... Tardos A művésznő meztelen A világhírű perui Mario Vargas Diósa regényét, a Pan­taleon és a hölgyvendégek­et 1977-ben olvastam. Kicsit ide­gen volt az író stílusa, zavart a hirtelen ugrások sorozata, az az ötlet, hogy két külön törté­netet egyszerre mond el, mert egyidőben történik és átfedé­sek is vannak. A történet vi­szont élesen megmaradt em­lékezetemben. Elsők között mentem el megnézni a regény­ből készült filmet és úgy érez­tem, egy önálló, új alkotást láttam. A film csak az egyik — a fő — szálat követi, a hölgyvendégszolgálat létreho­zását. Nagyokat nevettem a fordulatos, szellemes filmen. Nem zavart, hogy napokkal a film megnézése előtt újra ol­vastam a regényt. Jók a színé­szek, tetszett a film. Aztán megjelent kedvenc újságom, fő hírforrásom, az Esti Hírlap. Elemzik a filmet, kiderült, hogy fércművet láttam és a film pornófilmekből kölcsön­zött jelenetekkel tarkított. A végén már a mozigépészt kezd­tem gyanúsítani, hogy házi mozija számára megcsonkítot­ta a filmet, de aztán kiderült, hogy csak a kritikus túlzott egy kicsit, vagy... ne hagyjuk. Az egészet csak azért említet­tem meg, mert ma már, hogy nálunk a meztelenséget olyan természetellenes módon ke­zelik, hogy ha egy darabban vagy filmben tizedmásodperc­­nyi pucérság van, azt minden kritika, elemzés, ajánlás meg­említi, de nem úgy, hogy szük­séges volt, vagy nem, hanem csak X. Y. művésznő meztelen. Hányszor hallottam jó film­ről elmarasztaló véleményt, mert a férfitársamat becsapta egy a mozi kirakatában látha­tó sejtelmes fotó. Miért vagyunk ennyire prű­dök? Sőt, álszentek? Miért nem lehet nyíltan bevallani, hogy szíve mélyén minden egészsé­ges ember szereti a pikáns dol­gokat? GAB Egészen morbid történet AZ ALÁÍRÁS Egy montreali újságban rendkívüli történet olvasható egy analfabétáról, akinek igen magas nyugdíja volt. Amikor az analfabéta meghalt, a csa­lád nem akarta elveszíteni a jelentős nyugdíjat. Mivel azon­ban az analfabéta életében mindig ujjlenyomatával iga­zolta a postai küldemény átvé­telét, a család nem tudta meg­hamisítani az „aláírását’’. Ezért mielőtt a halottat eltemették, levágták a hüvelykujját és for­matinban tartósították azt. Így valahányszor átvették a nyug­díjat, mindig „hiteles aláírás­sal ” igazolták az átvételt. A leleményes család több éven át folytatta ezt a gyakorlatot, anélkül, hogy észrevették vol­na a csalást. FOTÓ: JÁSZBERÉNYI Zene Február a Szkénében A közművelődési titkárságon hallottuk, hogy elkészült a Szkéné februári programja. Íme: 9—10. — Lázár Ervin: KRIMI. 12. — Beckett: Végjáték. 14. — Sándor György humo­­ralista retrospektív sorozatá­nak első előadása: Egy végtére két vágta. 17. — A RAGTIME BAND be­mutatkozó koncertje. 23—24. — Fölszállott a pá­v­a• 26. — A Fáklya nemzetiségi táncegyüttes estje. 28. — Sándor György máso­dik előadása: Nézeteltérítés. Március 1. — Az ASTRA báb­együttes estje. Az előadások fél nyolckor kezdődnek. Az őszi félév ze­nei eseményeiről ad hírt még e há­rom fotó, Zoltán Béla, a Benkó Di­­xiland Band tag­ja, valamint Sár­közi Gergely és Czidra László a Szkéné Bab­­­estjén. Háttér az ágyforradalomhoz Még csaknem friss a Pesti Színház cseme­géje, Csurka István Deficitje. Az előadást volt szerencsém látni, most mégsem méltatására vállalkozom, csupán apropóként használom. A darab egy elsősorban értelmiségieket fer­tőző­­betegséget, az „unok mindent” betegsé­get járja körül. Milyen is ez a kór? Közelít­sük meg egy szemléltető ábrával: Kedves ba­rátunk láthatóan szenved saját magától. Egy­re csak fekszik vackán, az elsötétített, leve­gőtlen szobában. Nem álmos, csak kimerült az Unalomtól, ezért fekszik oly régóta, pedig már fáj a háta, válla, mindene. Szeretnénk felrázni, széthúzzuk a függönyt, kinyitjuk az ablakot és rákiáltunk. Hé! Gyere sétálni. Meglásd két legyet ütsz egycsapásra, elmúlik a fájdalmad és az unalmad. Barátunk elsó­hajtja magát. Most inkább nem ütnék két le­gyet egy csapásra — és a fal felé fordul. A tökéletes enerváltságot ki lehet nőni (ki az, akit soha nem érintett meg az önpusztí­tás efféle szédülete), de sokunkban marad még ebből a mérgező unalomból. Miért, mi táplálja ezt? A egy irra­cionális, halva született menekülési kísérlet kibontása közben keresi a magyarázatot. Az unalomtól legjobban szenvedő, s a leginkább szabadulni vágyó szereplő fogalmaz így: Azt mondták, fogjak fegyvert. Fogtam. Azt mond­ták, tegyem le és vegyem kézbe a zászlót. Kéz­bevettem. Azt mondták, építsek házat. Építet­tem. Azt mondták, bontsam le. Lebontottam. Azt mondták, építsek börtönt. Építettem. Azt mondták, üljek bele. Beleültem. Azt mondták még, fogjam be a pofám, és én befogtam. Ez talán nem is személyes sorsának össze­gezése, hanem egy folyamaté, amibe valahol, bárhol bekapcsolódott. Most már végre maga szeretne csinálni valamit, egy forradalmat, mert jobb abba halni bele, mint a konszoli­dált unalomba. Ezt a forradalmat keresi ba­rátja feleségének ágyában. Ezért a forrada­lomért küldi harcba barátját a saját felesége ágyába, de sem itt, sem­ ott nem találja. Hogy miért az ágyban keresi? Mert másutt még úgy sincs. Igaz, a darab ezt kibontásra nem érdemes tényként kezeli. Tényleg nincs sehol? Kereshetné, kereshet­nénk a munka frontján — mondja bennem a harcos szellem, és elindít az útra. Olyan szin­tű fájdalmakat, nívós-nívótlan halált találok is, mint az ágyban. Telve életünk küzdel­mekkel, nem a holt anyaggal küzdünk első­sorban, hanem az élő, sőt közélő emberekkel. Harcolunk a butaság ellen, az irigység ellen. Amint legyűrtünk egy akadályt, vagy meg­botlottunk benne, rögvest ott terem a követ­kező és nem hagy unatkozni. De milyen harc ez? Puha. (Ettől persze még bele lehet hal­ni, mint a nagyközönség előtt -például a fél­reállított feltalálók szokták csinálni.) Puha, mert nem lehet tudni, hogy általánosságban hova kell ütni. Mert köd van és rosszul lát­ni, főleg közelre. Ezért aztán azt sem lehet tudni, hogy a konkrét ütést hova kell irányí­tani. Ez egy „puha” érvelés, de az általános köz­életi lágyságot keményen körvonalazni alig lehetséges.★ Körvonalazási kísérlet: A vizsgált tény egy tárgy, egy újságpéldány, mert lehet a sajtó ilyen vagy olyan, puha­­sága-keménysége a közélettel biztosan har­monizál. Az Esti Hírlap a múlt év végéről. Nem teszek kísérletet az idézetek fontossági sorrendbe állítására, egyszerűen elölről olva­som a lapot. Az első oldalon távirati irodák és tudósítók jelentései. A másodikon interjú egy ki­váló harsonaművésszel, abból az alkalomból, hogy a művész és rézfúvós együttese díjat nyert külföldön. „Távolabbi terveink között szerepel, hogy valamiképpen szorgalmazzuk a magyar rézfúvósok szövetségének megala­kítását.” Lehet, hogy meggondolatlanul íté­lek, de első pillantásra marhaságnak tűnik a fúvósszövetség megalakítása. Az, hogy kom­mentár nélkül hagyta ezt az újságíró, azon­ban feltétlenül hiba. Nem jelent ez egyebet, mint azt, hogy elfogad — talán tiszteletből — mindent, amit beszélgetőpartnere mond. Ott, a helyszínen, az óhaj megalapozottnak tűnhet, de így továbbadni szervilizmus. Ugyanezen az oldalon egy hosszú eszme­futtatás a „Nézzük a tévét” című könyvről. A gondolatsor vége: „Talán már kezdjük föl­fedezni ..., hogy megszabadulhatunk tőle (mármint a rabtartó televíziótól), olyan ba­rátunkká tehetjük, aki akkor beszél, akkor válaszol, amikor mi kérdezzük.” Jól hangzik ez a következtetés, de hogy a valósághoz is köze lenne, az legalábbis kétséges. Ahogy nő a műsoridő, úgy töltünk sokan egyre több órát a képernyő előtt. Már nem nézünk meg mindent, úgy mint az ötvenes évek végi in­duláskor, de a nagyobb választék mégis nap mint nap elcsábít minket, tehát nemhogy megszabadulnánk, de egyre kibogozhatatla­­nabb kötelékekkel láncol magához a tévé. Hogy miért mégis az idézett következtetés? Nem tudom, talán mert közeledett a lap alja és hiányzott az optimista végkicsengés. A következő oldalon a termékeny „kis szí­nes” író kis színese. A kritikai hangvételű írások ezúttal is a hétköznapi jelenségeket célozzák meg. Ingerült a cipőbolti eladó és modortalan a virsliárus. A negyedik oldalon egy műjeges riport. A fiatalok isznak, dohányoznak, randalíroznak a jégen, s aki csak korcsolyázna, nem leli ben­ne örömét. „Ki a felelős? Nem fontos, ponto­sabban nem ez a fontos. Hanem, hogy a jég­pályán mihamarabb legyen végre rend!” így ér véget a cikk. Tehát nem fontos, ki a fe­lelős. Ezek szerint van felelős, aki tehetne valamit a rend érdekében, de nem tesz. Nem baj, ha azért mihamarabb rend lesz. Hogyan lesz rend, ha a felelős nem felel érte? Nem tudom, nem tudhatja a riport szerzője sem, aki egyszerűen a reflexeinek engedelmeske­dett, amikor ezeket a mondatokat leírta. Az ötödik oldalon ismét tudósítói jelenté­sek, a hatodikon a nap kulturális program­jai, a hetedik a sporthírek oldala, a nyolc­tizenegy az apróhirdetéseké. Az utolsó oldalon miniriport a tízéves­­E- klubról. A befejező sorok: „A fiatalok három­negyed része nem is tudja, hogy éppen ki játssza a talp alá valót. Fontos, hogy az E- ben ropja. Ez a jelenség mutatja, a klub szelleme erősödött, az a vonzó.” Vagy ezt mutatja vagy nem. Mert ezzel az erővel az a következtetés is levonható, hogy a fiatalok háromnegyed része még azt sem tudja, hogy ki játssza a talp alá valót, tehát a klub szelleme gyengült, de nem tudnak a fiatalok nagy tömegei máshová menni,­­tehát ide jön­nek. Ezzel a változattal egy baj van, hogy ünnepi megemlékezést illetlenség pesszimis­tán befejezni. Ezért inkább minden a legna­gyobb rendben van. Úgy tűnik, egy ilyen közegben a vereség, az igazi vesztés lehetősége kizárt. Ha nincs vesztes, akkor nyertes sem lehet. Nincs sem kockázat, sem tét, hámori

Next