Kalligram, 2001 (10. évfolyam, 1-12. szám)
2001-04-01 / 4. szám
idézeteket, s ezt ütközteti a narratíva enthümematikus szerkezetét az aprólékosság, a parodikus folytonosság felé eltoló minimalista poétikai alakítással. Ezen alkotások együttes olvasási tapasztalata nyomán még inkább föltárulhat a referencia-elvet elmarasztaló, de voltaképpen mimetikus olvasási beállítódás elégtelen jellege. A megértés ugyanis egyrészt aligha jöhet létre az elvárási horizontok eleveösszeolvadt jellegét feltételező módon - másrészt pedig nyilván számolnunk kell azzal, hogy e korszak-narratívákat, azaz „a történelem" történeteit szövegek előzik meg: az írásművek nyelvi-poétikai megformálása a hivatkozott korszakot „művi" úton hozza létre, nem utolsósorban annak diszkurzív elemeit megmozgatva. Ha egy történeti korszakot nem lehetne retorikai eljárásokkal a megértés számára megmutatni, nyilván nem volna értelme a történeti érdekeltségű írásműveknek, s nyilván fölösleges volna emlékezést írni, hiszen az a maga idegenségében soha nem nyílhatna meg a befogadás számára. Egyfelől, mint Hayden White rámutat, a historiografikus szövegek is irodalmi műalkotásként olvashatók, amennyiben sajátos poétikai eljárásokkal élnek; másfelől pedig, mint Hans Robert Jauss kifejti, az esztétikai tapasztalat kommunikatív teljesítménye révén az értelmezés képes a történetileg idegen értelemhorizont újraalkotására - azonban nem asszimilációszerűen, hanem a saját tapasztalat játékba hozásával, ily módon egy új jelentés horizontját elnyerve. Garaczi önéletrajza az elbeszélői szintek dinamikus váltogatásával s különböző diszkurzusformák oszcillációjával előkészíti a befogadói horizontelválasztási műveletet. Nézetem szerint e mű nem a „beavatottak" számára íródik - éppenséggel nem „behivatkozik", hanem nyelvileg, retorikailag létesít legalább két „korszakot": a hatvanas és a nyolcvanas évekét. Egy másik (lehetséges) bírálati szólam azt rója (róhatná) föl Garaczi könyveinek, főként a Pompásan buszozunk!-nak, hogy radikálisan csökkenti azokat a játéklehetőségeket, melyeket a korábbi írások felmutattak. Garaczi recepciójának az utóbbi években bekövetkezett súlyponteltolódásai, a professzionális interpretáció különböző értelmezői közösségeinek értékítéletei nyomán az oeuvre interkanonikus helyzetének kialakulása azon poétikai formációk jelentőségének kitüntetésével állnak összefüggésben, melyek a jelentés „rögzítésének” igényét s a referencialitás illúzióját elkerülve a játékszerűséget részesítik előnyben. A magyar epikában - mint Kulcsár Szabó rámutat - ezek bevezetését többé- ____ kevésbé radikális „fordulatként"____- kellett végrehajtania néhány írónak (közülük hatásában Esterházy emelkedik ki), hiszen a hangsúlyozott elbeszéltség narratív alakzatai nálunk csak kisebb mértékben érvényesültek (az elsősorban politikai okokra visszavezethető poétikai konzervativizmus, a nemzetközi irodalmi áramlatoktól való elszigeteltség miatt). Esterházynál a (Roland Barthes-i értelemben vett) „grammatikai tér" lép a „valós", mimetikus terek helyébe (nem egészen indokolatlan ezt egyébként programnak minősíteni). Noha Garaczi László művészete különösen alkalmasnak Luzsicza Lajos Árpád rajza