Kapu, 1989. július (2. évfolyam, 7. szám)
Wojeciech Gieżynski: Peking - ég
Wojciech Giezynski PEKING - ÉG MÁJUS 30., KEDD 23.40 Csak néhány órája repültem el Lengyelországból, amely a választások előtti lázban égett, ide Pekingbe, a Tienanmen térre. Némán állok, hiszen nem tudok kínaiul, és bámulok, mert ez a láz nem emlékeztet semmire, amit idáig riporteri életemben átéltem. Pedig láttam nem egy forradalmat és nem egy terrorba átcsapó forradalmat és zsarnokságba átcsapó terrort. De az, amit itt látok, több milliárd hirtelen vulkánkitörés, amilyen csak Kínában lehet, a demokrácia rügyfakadása egy olyan nemzetben, amelyik soha nem ismerte a demokráciát. A tér, a Mennyei Béke tere, hatalmas méretű, s mintha mi sem történne rajta. Egy túlméretezett szocreál, a középkorral keresztezve, a létrejövő térséghez képest Európa legnagyobb tere is csak akkora, mint egy cserebogár a sárkány mellett. Írnom kéne néhány mondatot ennek a monstrumnak az építészeti vonatkozásairól, de nem érdekel sem a Tiltott Város, sem a Mao-mauzóleum; minden figyelmemet a forgalom köti le, a kerékpárosok ezrei és a gyalogosok százezrei, ahogy körülfolyják a sátortábort — város a városban —, ahol még néhány ezer táborozik, kerítés veszi körül és valamilyen megfejthetetlen rend szerint szektorokká oszlik. Az itt táborozó diákok, akik egy héten át éhségsztrájkot tartottak, most esznek, isznak, gyűléseket tartanak, írnak és apró- meg nagybetűs újságokat olvasnak. Az első jelszó, amit Joanna, a sinológus lefordít egy transzparensről, így hangzik: „Nem alszunk addig, amíg Li Peng fel nem köti magát.” És nem alszanak. A kései idő ellenére, éjfél körül, most agitálnak a leghangosabban, és talpon az egész város — no, nem az egész, hiszen az 11 milliós. (...) Az éhségsztrájkot abbahagyták, csak a szokásos ülés. A hangszórókból szünet nélkül harsognak a jelszavak: JOGOT ÉS SZABADSÁGOT. SZÓLÁSSZABADSÁGOT. AZ ORSZÁG MEGREFORMÁLÁSA. AZ INFLÁCIÓ MEGFÉKEZÉSE. VESSZEN A KORRUPCIÓ. És a Mao-portréval szemben, a szavak szimbolikus megfelelője, a New York-i Szabadság-szobor tízméteres hasonmása. (...) Amikor behatolok ebbe a tömegbe, árnyéka sincs az ellenségességnek, nem tapasztalom az idegennek kijáró ellenszenvet. Amikor azonban beljebb lépnék, udvariasan feltartóztatnak. Oda nincs belépés. Az a diákság vezérkarának főhadiszállása. Május 18-án a Pedagógiai Egyetem diákvezetője azt vágta Li Peng arcába: „Valójában nem ön hívott meg minket, hanem az a rengeteg ember a Tienanmen térről hívta meg önt. S azért mi mondjuk meg, hogy miről akarunk beszélni.” És sorolta: A kormány határolja el magát a Zsenmin Zsipao április 26-i vezércikkétől, ahol a diákok mozgalmát lázadásnak nevezték. A miniszterelnök vagy a főtitkár jöjjön a térre, tárgyalni a diákokkal. A televízió a nyitottság jegyében adjon élő, egyenes adást az eseményekről. Egy másik hozzátette: „Hogy a kormány hazafias mozgalomnak tekinti-e a diákmegmozdulást vagy sem, az mindegy — a történelem annak fogja tekinteni.” Li Peng homályosan és dagályosan válaszolt, félig-meddig magasztalva a diákok lelkesedését, másrészt az anarchia rémével fenyegetőzött. Ekkor az előbbi diákvezető udvariatlanul félbeszakította Li Peng válaszát: — Nagyon sajnálom. És szeretném emlékeztetni, hogy mi ezt a problémát humánusan szerettük volna elintézni, de a kormány nem őszinte, s mi, a diákság képviselői, nem hallgatjuk tovább. Amikor visszatértek a semmivel, elhatározták, hogy ettől kezdve egy korty vizet sem isznak (a hőség délben elérte a 40°-ot), mások elevenen akarták elégetni magukat és gyűjteni kezdték a benzint. Csak erőszakkal lehetett visszatartani őket. MÁJUS 31., SZERDA Igyekszem bepótolni mindazt, amit nem tudok Kínáról, a „China Daily” jó alapozó, főleg, ha azt is látom, ami nincs kinyomtatva. A mai napon olvashattam a kínai gyermekénekesekről, az argentínai eseményekről, Nagy Imréről, arról, hogy 2000-ben Kína egyharmada villamosítva lesz, a cigaretta és az alkohol ártalmairól, a tájfunról és a lengyel szejm nagylelkűségéről, hogy kegyelmet adott mindazoknak az ellenzéki Szolidaritás-tagoknak, akik sztrájkokban és utcai tüntetéseken vettek részt. Ismereteim gyorsan szaporodnak. Tudom tehát, hogy megkezdődött az értelmiségiek letartóztatása, — a hatalmat a konzervatív erők vették át, bár nem tudni, hogy személy szerint kik, — százezerszámra menő tisztogatás várható az apparátusban, — egy körülhatárolatlan „pártellenes csoportról” beszélnek, a pontos meghatározás egyelőre hiányzik, s megkezdődött a propaganda-hadjárat az ún. „idegen erők”, a „fekete kezek” ellen, az utalás egyértelműen az amerikai nagykövetségre vonatkozik... JÚNIUS 1., CSÜTÖRTÖK Reggel szigorú figyelmeztetést kapok a Lengyel Nagykövetség egyik magas beosztású hivatalnokától: a szükségállapot miatt újságíróként sem szabad a) abba a körzetbe belépnem, amelyet a szükségállapot meghatároz; b) emberekkel beszélgetnem; c) fényképezni vagy magnófelvételt készíteni; d) információt gyűjteni, ilyet továbbítani... JÚNIUS 2., PÉNTEK Mintha nyugodtabb lenne Peking, a téren kevesebb az ember. Az európaiak megkönnyebbülten sóhajtanak fel, talán magától is megoldódik minden. Valaki elmondja, hogy mióta a kínai kommunizmus létezik, senki úgy meg nem sértette, mint Gorbacsov: tömegek skandálták a nevét és ő — egyedül az államférfiak közül — nem jelent meg a Tienanmen téren. Mellékutcákon robogott keresztül, a testőrök kis híján gutaütést kaptak, hogy melyik ablak mögül lőnek rá. A hatalom attól tartott, hogy megjelenése inkább felszítja a mozgalmat, s azzal indokolták az útirányváltozásokat, hogy túl sok az ember az utcán. Az engedetlen diákok miatt az egész programot kénytelenek voltak megváltoztatni és improvizálni. Nem látta a diákok transzparenseit. „Üdvözlünk, Gorbacsov!” „Támogatjuk a peresztrojkát!” Gorbacsov május 19-én repült haza. Másnap bevezették a szükségállapotot.