Kapu, 1989. július (2. évfolyam, 7. szám)

Wojeciech Gieżynski: Peking - ég

Wojciech Giezynski PEKING - ÉG MÁJUS 30., KEDD 23.40 Csak néhány órája repültem el Lengyelországból, amely a választá­sok előtti lázban égett, ide Pekingbe, a Tienanmen térre. Némán ál­lok, hiszen nem tudok kínaiul, és bámulok, mert ez a láz nem emlé­keztet semmire, amit idáig riporteri életemben átéltem. Pedig lát­tam nem egy forradalmat és nem egy terrorba átcsapó forradalmat és zsarnokságba átcsapó terrort. De az, amit itt látok, több­ milliárd hirtelen vulkánkitörés, amilyen csak Kínában lehet, a demokrácia rügyfakadása egy olyan nemzetben, amelyik soha nem ismerte a demokráciát. A tér, a Mennyei Béke tere, hatalmas méretű, s mintha mi sem történne rajta. Egy túlméretezett szocreál, a középkorral keresztez­ve, a létrejövő térséghez képest Európa legnagyobb tere is csak ak­kora, mint egy cserebogár a sárkány mellett. Írnom kéne néhány mondatot ennek a monstrumnak az építészeti vonatkozásairól, de nem érdekel sem a Tiltott Város, sem a Mao-mauzóleum; minden fi­gyelmemet a forgalom köti le, a kerékpárosok ezrei és a gyalogosok százezrei, ahogy körülfolyják a sátortábort — város a városban —, ahol még néhány ezer táborozik, kerítés veszi körül és valamilyen megfejthetetlen rend szerint szektorokká oszlik. Az itt táborozó diá­kok, akik egy héten át éhségsztrájkot tartottak, most esznek, isznak, gyűléseket tartanak, írnak és apró- meg nagybetűs újságokat olvas­nak. Az első jelszó, amit Joanna, a sinológus lefordít egy transzpa­rensről, így hangzik: „Nem alszunk addig, amíg Li Peng fel nem köti magát.” És­­ nem alszanak. A kései idő ellenére, éjfél körül, most agi­tálnak a leghangosabban, és talpon az egész város — no, nem az egész, hiszen az 11 milliós. (...) Az éhségsztrájkot abbahagyták, csak a szokásos ülés. A hang­szórókból szünet nélkül harsognak a jelszavak: JOGOT ÉS SZA­BADSÁGOT. SZÓLÁSSZABADSÁGOT. AZ ORSZÁG MEGRE­FORMÁLÁSA. AZ INFLÁCIÓ MEGFÉKEZÉSE. VESSZEN A KORRUPCIÓ. És a Mao-portréval szemben, a szavak szimbolikus megfelelő­je, a New York-i Szabadság-szobor tízméteres hasonmása. (...) Amikor behatolok ebbe a tömegbe, árnyéka sincs az ellensé­gességnek, nem tapasztalom az idegennek kijáró ellenszenvet. Ami­kor azonban beljebb lépnék, udvariasan feltartóztatnak. Oda nincs belépés. Az a diákság vezérkarának főhadiszállása. Május 18-án a Pedagógiai Egyetem diákvezetője azt vágta Li Peng arcába: „Valójában nem ön hívott meg minket, hanem az a rengeteg ember a Tienanmen térről hívta meg önt. S azért mi mondjuk meg, hogy miről akarunk beszélni.” És sorolta: A kormány határolja el magát a Zsenmin Zsipao április 26-i ve­zércikkétől, ahol a diákok mozgalmát lázadásnak nevezték. A miniszterelnök vagy a főtitkár jöjjön a térre, tárgyalni a diá­kokkal. A televízió a nyitottság jegyében adjon élő, egyenes adást az eseményekről. Egy másik hozzátette: „Hogy a kormány hazafias mozgalom­nak tekinti-e a diákmegmozdulást vagy sem, az mindegy — a törté­nelem annak fogja tekinteni.” Li Peng homályosan és dagályosan válaszolt, félig-meddig ma­gasztalva a diákok lelkesedését, másrészt az anarchia rémével fe­nyegetőzött. Ekkor az előbbi diákvezető udvariatlanul félbeszakítot­ta Li Peng válaszát: — Nagyon sajnálom. És szeretném emlékeztetni, hogy mi ezt a problémát humánusan szerettük volna elintézni, de a kormány nem őszinte, s mi, a diákság képviselői, nem hallgatjuk tovább. Amikor visszatértek a semmivel, elhatározták, hogy ettől kezd­ve egy korty vizet sem isznak (a hőség délben elérte a 40°-ot), má­sok elevenen akarták elégetni magukat és gyűjteni kezdték a ben­zint. Csak erőszakkal lehetett visszatartani őket. MÁJUS 31., SZERDA Igyekszem bepótolni mindazt, amit nem tudok Kínáról, a „Chi­na Daily” jó alapozó, főleg, ha azt is látom, ami nincs kinyomtatva. A mai napon olvashattam a kínai gyermekénekesekről, az ar­gentínai eseményekről, Nagy Imréről, arról, hogy 2000-ben Kína egyharmada villamosítva lesz, a cigaretta és az alkohol ártalmairól, a tájfunról és a lengyel szejm nagylelkűségéről, hogy kegyelmet adott mindazoknak az ellenzéki Szolidaritás-tagoknak, akik sztráj­kokban és utcai tüntetéseken vettek részt. Ismereteim gyorsan szaporodnak. Tudom tehát, hogy­­ megkezdődött az értelmiségiek letartóztatása, — a hatalmat a konzervatív erők vették át, bár nem tudni, hogy személy szerint kik, — százezerszámra menő tisztogatás várható az apparátusban, — egy körülhatárolatlan „pártellenes csoportról” beszélnek, a pon­tos meghatározás egyelőre hiányzik, s megkezdődött a propaganda-hadjárat az ún. „idegen erők”, a „fekete kezek” ellen, az utalás egyértelműen az amerikai nagy­­követségre vonatkozik... JÚNIUS 1., CSÜTÖRTÖK Reggel szigorú figyelmeztetést kapok a Lengyel Nagykövetség egyik magas beosztású hivatalnokától: a szükségállapot miatt új­ságíróként sem szabad a) abba a körzetbe belépnem, amelyet a szükségállapot megha­tároz; b) emberekkel beszélgetnem; c) fényképezni vagy magnófel­vételt készíteni; d) információt gyűjteni, ilyet továbbítani... JÚNIUS 2., PÉNTEK Mintha nyugodtabb lenne Peking, a téren kevesebb az ember. Az európaiak megkönnyebbülten sóhajtanak fel, talán magától is megoldódik minden. Valaki elmondja, hogy mióta a kínai kommu­nizmus létezik, senki úgy meg nem sértette, mint Gorbacsov: töme­gek skandálták a nevét és ő — egyedül az államférfiak közül — nem jelent meg a Tienanmen téren. Mellékutcákon robogott keresz­tül, a testőrök kis híján gutaütést kaptak, hogy melyik ablak mögül lőnek rá. A hatalom attól tartott, hogy megjelenése inkább felszítja a mozgalmat, s azzal indokolták az útirányváltozásokat, hogy túl sok az ember az utcán. Az engedetlen diákok miatt az egész progra­mot kénytelenek voltak megváltoztatni és improvizálni. Nem látta a diákok transzparenseit. „Üdvözlünk, Gorbacsov!” „Támogatjuk a peresztrojkát!” Gorbacsov május 19-én repült haza. Másnap bevezették a szükségállapotot.

Next