Kapu, 2004. március (17. évfolyam, 3. szám)
GONDOLKODÓ - Czike László: Széchenyi, Kossuth, Petőfi - és Deák
] gondolkodó Czike László Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák Nézem a televíziót, mint amúgy is igen gyakran édes mindegy, hogy melyiket. Épületes politológusi beszélgetés végkonklúziója, miszerint március 15-e az a (talán egyetlen) nemzeti ünnepünk, amelynek jelentősége értékelésében kivétel nélkül minden politikai párt egyetért - még ha igaz is, hogy mindegyik a maga aktuális, gyakorlati céljainak a megvalósítására igyekszik használni az ünnepet. A Fidesz a polgárosodást, az MSZP a baloldaliság üzenetét, az SZDSZ pedig a szabadságot (tovább nem mondom) veszi ki belőle, s abszolutizálja. Az egyik politológus egészen odáig merészkedik, hogy rendszerváltó nagyságaink súlyos hibájául rója fel: miért épp augusztus 20-át tették meg a legnagyobb nemzeti ünnepünkké, ami ugyebár bal- és jobboldalra osztja a nemzetet - március 15-e helyett, amely pedig a nemzeti egység méltó jelképe lehetne... Isten óvjon mindannyiunkat a naiv és az álnaiv politológusoktól! Csak az vitatkozzék a köztelevízió nagy nyilvánossága előtt ilyetén mélységű kérdésekről, akinek legalább halvány fogalma van arról, hogy mi a különbség: nemzet, társadalom és állam, forradalom, szabadságharc és kiegyezés, vagy Széchenyi, Kossuth, Petőfi és Deák személye között. Az évszámokból, a dokumentált történésekből, a feljegyzett eseményekből vagy a jelentős személyiségek tetteiből minden egyes uralkodó rezsim a maga képére és hasonlatosságára úja át visszamenőleg a történelmet - kizárólag azzal a céllal, hogy történelmi jogfolytonossággal tegye legitimmé a saját hatalmát. A valóságot így minden generáció másképpen ismeri és tanulja meg. Az igazságot azonban sem a nép, sem az állam nem tudhatja. A nép ma már nem rendelkezik történelmi önismerettel (identitása, öntudata főként ettől olyan bizonytalan!), az állam pedig önismeretre eleve képtelen. Fennmarad az örök kérdés: a kor szüli-e meg az aktuális társadalmi problémákat „megoldó” személyiségeket, vagy a kivételes személyek csinálják-e a történelmet? Báb az ember, vagy saját sorsának kovácsa?! Egy egészséges nép hajlamos az öntisztulásra, a bármilyen állam soha. A regnáló hatalmi gépezet - legyen esetleg akármilyen demokratikus is! - egyszerűen nem engedheti meg magának a luxust, hogy a népet önmaga fölé emelje. Mert mindig fennáll a veszély, hogy a nép az állama fejére nő. Március 15-e a nép, a nemzet legnagyobb ünnepe lehetne, amennyiben tényleg igaz lenne, hogy: „Habár felül a gálya, s alul a víznek álla azért a víz az úr!” Akkor a mi életünk egy „liberális, anarchisztikus népünnepély” lehetne. De nem az. Helyette sajnos inkább az állam ünnepli - pazarlón/gazdagon - önmaga megalapítását, ezeréves fennállását, szent alapítójának felemás/sikeres életművét. Koppány felnégyelése, olasz-keresztény állam - majd Orseolo Péter... A keresztény államiság paradoxonát, kacsintó kétszínűségét Bródy János István király szájába adott, Istenhez szóló szavai fejezik ki leghívebben: „Veled Uram, de nélküled!” - ami Isten és az állam mesterséges, ateista szétválasztása. Mert ha van Isten, akkor mindenható s ezáltal az ember és az állam hatalma nem választhatja el semmilyen evilági létezőtől. Ha pedig nincsen, akkor nincs értelme semmi szétválasztásnak, hisz akkor a földi állam hatalma az egyetlen létező... Ámde, ha Isten nem létezik, akkor az erkölcs, a bűn és a lelkiismeret(furdalás) egytől-egyig fiktív kategóriák. A keresztény kurzus (keresztény hivatkozás) csak a nép folytonos sakkban tartására szolgál; hadd érezze magát a földöntúli erő által is fenyegetve, miközben az ateista állam azt tesz vele (is), amit akar. Bizony nem írnék ilyeneket, ha mindez nem lenne keservesen aktuális... A liberális polgári demokráciának álcázott angolszász-utánzatú, alkotmányos, kvázi-parlamentáris monarchia, illetve annak a legalábbis erőltetett szimbólumaiban megnyilvánuló anakronisztikus kísérlete minimum annyival rosszabb a baloldali alternatívánál, hogy tettei felelősségét részben Istenre hárítja át. A Szent Korona égisze alatt... Széchenyi István gróf „a legnagyobb magyar” nevét számos építmény, történelmi emlék, sőt, egy budai hegy is őrzi: Széchenyi Lánchíd, Széchenyi Könyvtár, Széchenyi Fürdő, Széchenyi rakpart stb. Kétségtelenül nagy (lehet) a politikai kísértés, hogy párhuzamot vonjunk a XIX. századi reformkor, és a rendszerváltás reformkora (1988-tól) között. (Történelmi analógia lehet Hitel című folyóirat szellemisége, szerepe is, mely tudatosan rímel Széchenyi egyik fontos könyvére.) Széchenyi István nem volt forradalmár, „csak” nagyformátumú, européer polgári gondolkodó, modern nemzeti szervező és nagyvállalkozó, aki hatalmasat alkotott a reáltudományok és a társadalomtudomány terén egyaránt, mint az átgondolt és szisztematikusan végrehajtott reformok feltétlen híve. Nem volt igazi ellensége a monarchiának, ám nem volt igazán császárhit sem. Ellenezte viszont a Kossuth Lajos vezette forradalmat és a szabadságharcot is. Évekkel a véres megtorlás után Széchenyi öngyilkos lett. Talán amiatt (is) hasonlott meg, mert olyan öngyilkos „forradalmat tetszettek csinálni”, ami szerencsére „nem jött össze” később 1990-ben, mert már éppen mentek kifelé a megszállók. Ekkor Antall József rendszerváltást vezényelt zendülés helyett, amit a reformkommunisták is saját reformként folytattak tovább. Orbán Viktornak olyannyira kapóra jött a Széchenyi-analógia, hogy az ország gazdasági felvirágoztatásának középpontjába a Széchenyi-tervet állította. A polgári kormány mindent átvett a múltból, ami a píárjába belepasszolt. Szent István királytól vették a rendet és a koronát (a Tant), sőt a keresztény állami kurzus látszatát és fenyegetését, Isten és állam mégis „szétválasztását”, és a jelen esetben az angolszász idegen szervilis tiszteletét, fölénye elfogadását. Széchenyi István gróftól vették az ún. polgári értékek, a reform, a vállalkozás, a nemzeti iparosítás és a szabad kereskedelem grandiózus álmát, melyet sötéten árnyékol be a globalizáció, az európai uniós integráció fenyegető közelsége. A szabadságot Nyugaton mindenütt a korábbi polgári forradalmak alapozták meg; azok, amelyektől Széchenyi, Antall és Orbán mindig is egyaránt iszonyodtak. Antall Józseftől a keresztény kurzus „jogfolytonos látszatát” és a működésképtelen paktumokat örökölték. 102004. március 1