Kapu, 2005. augusztus (18. évfolyam, 8. szám)
TÁRCA NÉLKÜL - Aniszi Kálmán: Erkölcsi szabadság
N Aniszi Kálmán Erkölcsi szabadság járató volt. Az alkonyi égbolt mélykék bóráján egy gólya vitorlázott mesterien. Téves köröket húzott a felhőtlen égen, majd - mintha meggondolta volna - egy alig mozdulattal napnyugatnak fordult, és eltűnt a kéklő messzeségben. A kisfiú még hosszú percekig állt mozdulatlan az égi tünemény igézetében. A vágy, hogy ő is szárnyaljon, magával ragadta, és beleborzongott, ha arra gondolt, hogy imént a lehetetlen alig karnyújtásnyira suhant el mellette. A rezzenetlen csendben legelésző tehenek tejszagú fújtatása és hersegő ritmikus harapásuk neszezett... Régi emlék! Ha eszébe jut időnként, mekkora űr támadt benne akkor, amikor a végtelen szabadság lenyűgöző látványa hirtelen eltűnt szeme elől, még most is elszontyolodik. Pedig sok idő, hosszú évtizedek teltek el azóta, és ma már jól tudja, hogy gyermekkori emlékképének madara nem szabadságvágyból vitorlázott vágyai egén, csigázva képzeletét. Azzal is tisztában van, hogy az emberen kívül semmilyen más élőlény nem fogja fel és nem éli át a maga mélységében és teljességében a szabadság részegítő mámorát. Megérteni és átélni ezt a csodát, akarni a szabadságot, vágyódni utána és küzdeni érte, erre egyedül az ember képes. Mert hiszen nekünk a szabadság a legfőbb öncél. Minden pozitív emberi cselekvés végső soron a szabadságra irányul. Valamennyi jóhiszemű szándék közötte gravitál. A történelem a szabadságharcok vége-nincs folyamata, a Kimérával való örökös küzdelemként is felfogható. Mert nem elég kitűzni a zászlót, fel is kell tudni építeni és megőrizni a legfennebb részben teljesülő legszentebb álmokat, melyért annyian véreztek, és változatlanul áldozzák életüket. Mondják, hogy a demokrácia - ha hiteles, nemcsak tetszetős jelzőkkel díszített talmi, jóléti társadalomnak hazudott manipulátum - a szabad élet ígérete, népek, nemzetek szabad életének előszobája. Hogy így van-e valóban, nem tudhatom. Ám ha így lenne is, az sem jelentené az emberiesülés netovábbját. Még a legtökéletesebb társadalom sem képes egymaga automatikusan megváltoztatni az emberek szellemi-lelki világát, erkölcsi arculatát. Ezt kinek-kinek magának kell megcselekedni, felkapaszkodni a humánum magasába. Hisz az emberibbért folytatott küzdelemnek nemcsak külső terrénuma van, léteznek belső fórumai is. Az, hogy életünk során mivé leszünk, nem pusztán a külső körülményektől függ. Az öntökéletesedés legfontosabb feltétele egyféle belső késztetés, arra irányuló termékeny nyugtalanság, hogy felülmúljuk tegnapi önmagunkat. „Az ember az, amivé önmagát teszi” — mondja J. P. Sartre. Elvben minél több, teljesebb vagyok, annál felelősebben gondolkodhatom, mert árnyaltabban vizsgálódhatok, és biztosabban ítélhetem meg a világ és a magam dolgait. Ahogyan növekszik személyes szabadságom a közös ügyek intézésében való cselekvő részvételre, amiképpen erősödik mások bizalma irántam, úgy tolódnak ki felelősségem határai. Minél önállóbbak, szabadabbak vagyunk, leszünk, annál inkább felelősséget kell érezzünk, vállaljunk nemcsak döntéseinkért és tetteinkért, hanem szándékainkért is, különben a növekvő, terebélyesedő szabadság szabadosságba, anarchiába torkollik. Azonosulva a fel-felbukkanó jogos követelményekkel, szinte észrevétlenül növünk fel az újabb és újabb feladatokhoz, szoktatjuk magunkat a szabadság felhágó grádicsaihoz. Viszont nem elég csak fel- és megismerni az erényeket, gyakorolni is kell azokat. Csakis a politikum és az eti- TÁRCA NÉLKÜLI A fejléces papírtolvaj Mármost ami a „bizalmas munkaanyag” mibenlétét illeti, nem az a lényeg, hogy ki írta meg merre, meddig, s egyáltalán. Az ilyen és hasonló irományok sorsa, hogy idő előtt kiderülnek - „amit fülbesúgva hallotok, a háztetőről hirdessétek!” -, meg hát „a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát”, mert mindig akad egy titkár vagy titkárnő kéznél, hogy ha félrenézünk, ellopja a veretes papírunkat - és akkor az olvasó versenyt futhat a titkok megvalósulásával. Nem az a lényeg, hogy ki írta, hanem hogy pont így fog megvalósulni. A paktumoknak - lásd: néhány lapszámmal korábban - meg a jegyzőkönyveknek (ne lásd sehol) és a lejárató kommunikációs tanulmányoknak az a karmájuk, hogy pontról pontra megvalósuljanak. Én Braun Róbert helyében drukkolnék, ne így valósuljon meg. De hát a „drukk” már csak következmény. Az igazság pillanata Ha a szekér látszólag jól szalad, közel lehet a vég. Hogy mi lehet ennek a vége? Mi lesz Orbán Viktor és a nép sorsa? Talán ez már valahol valamikor eldöntetett. A fák az égig, nem... 1996 augusztusában a Demokrata hasábjain megjósoltam, hogy ő lesz Magyarország miniszterelnöke. Nem hitte - megírta nekem egy magánlevélben. A komplett jobboldal körülröhögött, mondván ez lehetetlen, mi jól tudjuk, kicsoda Orbán Viktor! Aztán mégis megtörtént. A dolgok kiszámíthatók... A korábbi kételkedők pedig azonnal rohantak nyalni - én maradtam a jövő fürkészésénél. Ez nem túl jövedelmező, viszont becsületes. Most mire tippelek? Hát a jezsuita atyának részben igaza van. Sokáig nem lehet két vasat mártani a tűzbe: senki nem lehet egyszerre a nép kedvence és hintapolitikusa. Nem szolgálhatsz két úrnak is egyszerre: vagy a Mammont választod, vagy Jézus Krisztust. A földi és az égi karrier egyszerre „abszolválása” csak hiú ábránd, eddig még senkinek se sikerült. Neki sem fog. Vagy a háttérhatalmat szolgálja, vagy ezt a szegény, kisemmizett magyar népet. Vagy szakrális királyfi ő, vagy szupranacionális hamiskártyás. Ha most a népet választja, biztos leváltják. Ha a globális karriert, úgy a nép váltja le. Ha vacillál, ez a „gyanúkampány” fogja minden maradék hitelét tönkretenni... Most egyet tehet, a néphez fordul újabb hitelért. (Ezt is teszi.) Ha nem kér elég hitelesen, az sem segít rajta, ha kiderülne, hogy ő az Osztrák-Magyar Monarchia legitim trónörököse. Igazi királynak kell lennie - különösen, mert recseg-ropog az Unió. Ez az utolsó válaszútja, több már nem kínálkozik. KAPU XVIII. ÉVFOLYAM