Kapu, 2005. augusztus (18. évfolyam, 8. szám)

TÁRCA NÉLKÜL - Aniszi Kálmán: Erkölcsi szabadság

N Aniszi Kálmán Erkölcsi szabadság­ járató volt. Az alkonyi égbolt mélykék bóráján egy gólya vitor­lázott mesterien. Téves köröket húzott a felhőtlen égen, majd - mint­ha meggondolta volna - egy alig­ moz­­dulattal napnyugatnak fordult, és el­tűnt a kéklő messzeségben. A kisfiú még hosszú percekig állt mozdulatlan az égi tünemény igézeté­ben. A vágy, hogy ő is szárnyaljon, ma­gával ragadta, és beleborzongott, ha arra gondolt, hogy imént a lehetetlen alig karnyújtásnyira suhant el mellette. A rezzenetlen csendben legelésző tehenek tejszagú fúj­tatása és hersegő ritmikus harapásuk neszezett... Régi emlék! Ha eszébe jut időnként, mekkora űr támadt benne akkor, amikor a végte­len szabadság lenyűgöző látványa hir­telen eltűnt szeme elől, még most is elszontyolodik. Pedig sok idő, hosszú évtizedek teltek el azóta, és ma már jól tudja, hogy gyermekkori emlékkép­ének madara nem szabadságvágyból vitorlázott vágyai egén, csigázva képze­letét. Azzal is tisztában van, hogy az emberen kívül semmilyen más élőlény nem fogja fel és nem éli át a maga mélységében és teljességében a sza­badság részegítő mámorát. Megérteni és átélni ezt a csodát, akarni a szabad­ságot, vágyódni utána és küzdeni érte, erre egyedül az ember képes. Mert hiszen nekünk a szabadság a legfőbb öncél. Minden pozitív emberi cselekvés végső soron a szabadságra irányul. Valamennyi jóhiszemű szán­dék közötte gravitál. A történelem a szabadságharcok vé­­ge-nincs folyamata, a Kimérával való örökös küzdelemként is felfogható. Mert nem elég kitűzni a zászlót, fel is kell tudni építeni és megőrizni a legfennebb részben teljesülő legszen­tebb álmokat, melyért annyian vérez­­tek, és változatlanul áldozzák életüket. Mondják, hogy a demokrácia - ha hiteles, nemcsak tetszetős jelzőkkel díszített talmi, jóléti társadalomnak hazudott manipulátum - a szabad élet ígérete, népek, nemzetek szabad éle­tének előszobája. Hogy így van-e való­ban, nem tudhatom. Ám ha így lenne is, az sem jelentené az emberiesülés netovábbját. Még a legtökéletesebb társadalom sem képes egymaga auto­matikusan megváltoztatni az emberek szellemi-lelki világát, erkölcsi arcula­tát. Ezt kinek-kinek magának kell megcselekedni, felkapaszkodni a hu­mánum magasába. Hisz az emberibbért folytatott küz­delemnek nemcsak külső terrénuma van, léteznek belső fórumai is. Az, hogy életünk során mivé leszünk, nem pusztán a külső körülményektől függ. Az öntökéletesedés legfonto­sabb feltétele egyféle belső késztetés, arra irányuló termékeny nyugtalan­ság, hogy felülmúljuk tegnapi önma­gunkat. „Az ember az, amivé önmagát teszi” — mondja J. P. Sartre. Elvben minél több, teljesebb vagyok, annál felelősebben gondolkodhatom, mert árnyaltabban vizsgálódhatok, és biztosabban ítélhetem meg a világ és a magam dolgait. Ahogyan növekszik személyes szabadságom a közös ügyek intézésében való cselekvő részvételre, amiképpen erősödik mások bizalma irántam, úgy tolódnak ki felelősségem határai. Minél önállóbbak, szabadab­bak vagyunk, leszünk, annál inkább fe­lelősséget kell érezzünk, vállaljunk nemcsak döntéseinkért és tetteinkért, hanem szándékainkért is, különben a növekvő, terebélyesedő szabadság szabadosságba, anarchiába torkollik. Azonosulva a fel-felbukkanó jogos kö­vetelményekkel, szinte észrevétlenül növünk fel az újabb és újabb feladatok­hoz, szoktatjuk magunkat a szabadság felhágó grádicsaihoz. Viszont nem elég csak fel- és megis­merni az erényeket, gyakorolni is kell azokat. Csakis a politikum és az eti- TÁRCA NÉLKÜLI A fejléces papírtolvaj Mármost ami a „bizalmas munka­anyag” mibenlétét illeti, nem az a lé­nyeg, hogy ki írta meg merre, meddig, s egyáltalán. Az ilyen és hasonló iro­mányok sorsa, hogy idő előtt kide­rülnek - „amit fülbesúgva hallotok, a háztetőről hirdessétek!” -, meg hát „a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát”, mert mindig akad egy titkár vagy titkárnő kéznél, hogy ha fél­renézünk, ellopja a veretes papírunkat - és akkor az olvasó versenyt futhat a titkok megvalósulásával. Nem az a lé­nyeg, hogy ki írta, hanem hogy pont így fog megvalósulni. A paktumoknak - lásd: néhány lapszámmal korábban - meg a jegyzőkönyveknek (ne lásd se­hol) és a lejárató kommunikációs ta­nulmányoknak az a karmájuk, hogy pontról pontra megvalósuljanak. Én Braun Róbert helyében drukkolnék, ne így valósuljon meg. De hát a „drukk” már csak következmény. Az igazság pillanata Ha a szekér látszólag jól szalad, kö­zel lehet a vég. Hogy mi lehet ennek a vége? Mi lesz Orbán Viktor és a nép sorsa? Talán ez már valahol­ valamikor eldöntetett. A fák­­ az égig, nem... 1996 augusztusában a Demokrata hasábjain megjósoltam, hogy ő lesz Magyarország miniszterelnöke. Nem hitte - megírta nekem egy magánle­vélben. A komplett jobboldal körül­röhögött, mondván ez lehetetlen, mi jól tudjuk, kicsoda Orbán Viktor! Az­tán mégis megtörtént. A dolgok kiszámíthatók... A korábbi kételke­dők pedig azonnal rohantak nyalni - én maradtam a jövő fürkészésénél. Ez nem túl jövedelmező, viszont becsü­letes. Most mire tippelek? Hát a jezsu­ita atyának részben igaza van. Sokáig nem lehet két vasat mártani a tűzbe: senki nem lehet egyszerre a nép ked­vence és hintapolitikusa. Nem szol­gálhatsz két úrnak is egyszerre: vagy a Mammont választod, vagy Jézus Krisztust. A földi és az égi karrier egy­szerre „abszolválása” csak hiú áb­ránd, eddig még senkinek se sikerült. Neki sem fog. Vagy a háttérhatalmat szolgálja, vagy ezt a szegény, kisem­mizett magyar népet. Vagy szakrális királyfi ő, vagy szupranacionális ha­miskártyás. Ha most a népet választja, biztos leváltják. Ha a globális karriert, úgy a nép váltja le. Ha vacillál, ez a „gyanúkampány” fogja minden mara­dék hitelét tönkretenni... Most egyet tehet, a néphez fordul újabb hitelért. (Ezt is teszi.) Ha nem kér elég hitelesen, az sem segít rajta, ha kiderülne, hogy ő az Osztrák-Magyar Monarchia legitim trónörököse. Igazi királynak kell lennie - különö­sen, mert recseg-ropog az Unió. Ez az utolsó válaszútja, több már nem kínálkozik. KAPU XVIII. ÉVFOLYAM

Next