Kapu, 2006. szeptember (19. évfolyam, 9. szám)
INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Juhos-Kiss János: Nándorfehérvár után...
szág főkapitánya lesz - előtte 1453. január 1-jén lemondott a kormányzóságról de továbbra is a kezén maradnak az ország jövedelmei és a királyi várak. Emellett V. László királytól, aki esküt tesz az ország szabadságjogainak megvédésére, adományul kapja a besztercei szászok kerületét, örökös grófi címmel. Magyarországon ez az első példa főnemesi cím adományozására. De maradjunk még az 1443-as esztendőnél, amikor már, maga Hunyadi indította a „hosszú hadjáratot”, amelynek a török kiűzése Európából volt a célja! Elfoglalta Szófiát is! Éppen Drinápoly, a török főváros ellen szervezett támadást, amikor beköszöntött a tél. Ráadásul a szultán eltorlaszolta a hágókat. (Leszámítva a Szeged környékieket, hány anyaországi, vagy európai katona harcolhatott ott? 1956 és 2004. december 5-e után érdemes volna utána nézni ezeknek az adatoknak! De semmire sincs emberünk és ilyen szempontból dörzsölt politikusunk, majdnem hadvezért mondtam!) Hunyadi seregével kénytelen volt visszavonulni, de közben győzelmek sorozatát aratta! Hunyadi János 1444 őszén újabb hadjáratot indított, amelyben maga a király, I. Ulászló is részt vett. Seregük Várnáig, a Fekete-tenger partjáig jutott. A Földközi-tenger felől a pápa nemzetközi hadakat ígért, amelyek a Dardanellák felől akadályozták volna meg a szultáni seregek átkelését Európába, de a megvesztegetett velencei, genovai és burgundiai hajósok azonban a kereszténység és a magyar seregek árulóivá váltak. Jó pénzért, a törököket szállították át a magyarok hátába! A szultáni had négyszeres számbéli fölényben volt! Ezt Hunyadi még tudta volna ellensúlyozni, de I. Ulászló nem hallgatott rá, meggondolatlanul támadott, s a magyarok súlyos vereséget szenvedtek. A király is elesett, Hunyadi is csak nagy nehézségek árán tudta magát kiverekedni a várnai gyűrűből. Magyarország ismét király nélkül maradt. Ezután ugorjunk egy nagyot, nem a jelenig, ahol király nélküli diktatúrával vagyunk megfenyegetve, hanem 1956-ig, ahol a levert forradalom és szabadságharc után, fiatal és gondolkodó értelmiségi nélkül maradt az ország, kétszázezren külföldre menekültek, egy részüket bebörtönözték, a bitófáról ne is beszéljünk. Mégis csak ugorjunk a jelenbe, mert más a forradalom 50-ik évfordulójára a Felszabadulás sugárúton, valamiféle soksípos emlékművet akarnak a kormány ízlésével és pénzügyi támogatásával létrehozni. (Ezek után könnyen bevezethetik a sípolást a harangozás helyett, hogy a jelenlegi miniszterelnök még nagyobb büszkeséggel és önteltséggel járhassa a vidéket.) 2006. június 22-én, Nándorfehérváron, a valamikori jugoszláv fővárosban, a néhai Szerbia-Montenegró fővárosában, a mostani Szerbia fővárosában, vagyis a jelenlegi belgrádi polgármester megemlékezett a város 450. diadaláról. A polgármester megemlítette, hogy a szerbek most a domb másik oldalán, külön ünnepelnek. A Magyarországi Csodaszarvas Egyesület egyik tagja elment a dombhoz, ahol senkit sem látott. Ennyi a közös ünneplésről. Tehát mondhatjuk, hogy a szerbeknek híre-hamva sem volt. Akkor, Nándorfehérvárnál, az alsó városban bezzeg hősiesen helytállónak, aztán bevonultak a vár mögötti menedékbe, Szilágyi Mihálynak, Hunyadi sógorának szót fogadni. Nándorfehérvárnál volt az egyik Európa számára is elismert fényes diadalunk az ellenség felett. Azóta elesett Várad, ahol 1131. március elején meghalt II. István királyunk, ugyancsak Váradon temették el 1395-ben Mária királynőt. Váradon született és ott is halt meg Báthory Gábor, akit 1608. március 8-án, Kolozsváron választottak Erdély fejedelmévé. Gyulafehérváron temették el 1559. szeptember 15-én Izabella királynőt, ő sem nyugszik, hisz az ő sírját is kidobták, mint a Hunyadi Jánosét, akinek már csak kőszarkofágja látható. Ugyancsak Gyulafehérváron nyugszik 1607. február 22-e óta Bocskai István, aki egyébként Kolozsváron született, akárcsak Hunyadi János fia, Mátyás. II. Rákóczi Ferenc hamvait hiába hozták haza Kassára, most is idegenben nyugszik, és sírjáról eltüntetik a piros-fehér-zöld szalagos, friss koszorúkat. Hol vannak az előbb említett városaink? Pozsonyról, s a többi királyi- és mezővárosról nem is beszélve, mert csak magunknak mondjuk, s hasad meg a szívünk, akkor, amikor ma, szívinfarktusban mi vezetjük az európai „negatív statisztikát”! Gazdaságunk is romokban. Kormányszinten a nándorfehérvári diadal 550. évfordulóját nem nagyon törekedtek megünnepelni, nem kell jóstehetség, hogy lássuk, 56-ot sem fogják! Pedig más nép fiai örömmel és nagy lelkesedéssel tromfolnának most Brüsszelben, ha lett volna ilyen világtörténelmi léptékű sikerük, vagy hogy az első csapást ők mérték volna a szocializmuskommunizmus rendszerére! Igen, ők bátran tromfolnának, és mindent vinnének a Kárpát-medencében. Az anyaországi magyarokba már annyi bátorság és nemzeti büszkeség sem szorult, amennyit az említett városok magyarságából már kivertek a soviniszták. De még így is több maradt nekik. Juhos-Kiss János a helyzet azóta némiképp változott: a csillagos Eden kapuján túl a vezeklő talpak présében eltiport álmok nyüszítenek s mint kinőtt cipő szorít makacsul tovább az elfojtott mostoha harag a kegyelet gyertyái mikor kihunytak feszülő lepkeszárnyakon hazaindultak akkor a szavak - szembetűnő volt a csönd mi utánuk ott maradt INTERJÚ - RIPORT - DOKUMENTUM Oláh András SZEMBEN AZ EDENNEL (1989. JÚNIUS 16-A EMLÉKÉRE/ 2006. 08.