Kapu, 2016. február (28. évfolyam, 2. szám)
GONDOLKODÓ - Gábris Imre: Kossuth emlékezete
KAPU XXVIII. évfolyam * 2016.2. 1000 pengős címlet előoldalát az aradi Szabadság-szobor, hátoldalát a Vajk megkeresztelését ábrázoló Benczúr-kép díszítette. így festett a Horthy-korszak bankjegyekben megtestesülő nemzeti emlékezet, ez volt az a „nemzeti arcképcsarnok”, melynek szereplőivel naponta találkoztak a magyar polgárok a két világháború között. S bár szembetűnő a XIX. század szereplőinek túlhangsúlyozása, mégis, a maga módján teljes a névsor, benne foglaltatik a magyar történelem teljes íve. A pengőt leváltó forintos sorozat történelmünk forradalmi jellegét tette kizárólagossá a szocializmus idején. Kiestek a királyok, István és Mátyás, és áthullott a rostán a mérsékelt Széchenyi, Deák is. A forradalmár Petőfi, a radikális Kossuth és a szabadságharcos Rákóczi maradt csak bent az arcképcsarnokban, ők jelentették számunkra a folytonosságot. (A kommunista éra új szereplőként emelte piedesztálra történelmünk egyik legsötétebb részletének vezéralakját, Dózsát, a húszason.) Nos, így vagy úgy, de Magyarország volt az egyetlen olyan szocialista állam, melynek bankóin egy kommunista személyiség sem kapott helyet (a később bevezetett Ady- és Bartók-bankókról most nem beszélnék: művészóriásaink szerepeltetése kizárólag a történelmi közmegegyezés Kádár-kori hiányát jelzi). S ezzel elérkeztünk a mához. Ismét láthatjuk nap, mint nap az önálló, független Magyarország első és utolsó nagy uralkodóját, Szent Istvánt és Hunyadi Mátyást a tízezer és az ezerforintoson, ami nagyon is rendjén való. Sűrűn találkozhatunk II. Rákóczi Ferenccel is a legkisebb címleten: ő az egyetlen!!) történelmi személyiség, kinek portréját a Horthy- és a Kádárkorszak illetve a harmadik köztársaság is méltónak tartotta-tartja a közforgalomra. De hát mivé is lennénk a Vezérlő Fejedelem vigyázó tekintete nélkül? Visszatértek a mérsékeltek, Széchenyi az ötezresről, Deák a legnagyobb címletről tekint ránk. Vajon biztosan Deák a legnagyobb ász? S hová lett Petőfi? Mi lett Kossuthtal? „Hová lettek, hová mentek? Válogatott vitézi!", hogy a Rákóczi-nóta záró sorát idézzem. „Ma nem Kossuthokra, hanem deákokra van szükség!”, hallhatjuk néha szerény tehetségű szónokok szájából az elcsépelt frázist. Vajon valóban komolyan gondolja valaki ezt a marhaságot? Ép ésszel elhiheti valaki, hogy megszülethetett volna a kiegyezés — vagy valami más, ehhez hasonló egyezség - a szabadságharc nélkül? Hiszen szabadságharcunk adta a tárgyalási alapot, az a soha nem felejtendő körülmény, hogy külső segítség nélkül Ausztria nem győzhetett volna felettünk! A kiegyezés azért születhetett meg, mert Magyarország ténylegesen bebizonyította, hogy legalábbis egyen-Domokos Kázmér BIMBÓ BENŐ Hull a felhőcske könnycseppje sirat valakit, hogy ne ázzon fejem búbja kell a sapka itt. Sapka fölé nyíljon ernyő, hozom, mezítláb. Eszed fényes, Bimbó Benő, ázzon az inkább, rangú erőt képvisel Ausztriával szemben. Szabadságharc nélkül nem lehetett kiegyezés, Kossuth, Petőfi s a többiek nélkül Deák soha nem léphetett volna a politika színpadára. Deák a szabadságharc hőseinek vállán áll. Nélkülük nem lett volna senki. Deák politikusi teljesítménye a Kossuthé nélkül egyszerűen értelmezhetetlen. S mégis, Kossuthot és Petőfit száműzték - egyiküket sem láthatjuk, miközben a Tesco pénztárában fizetünk —, míg Deák, a haza állítólagos bölcse, a húszezresen pöffeszkedik. Holott bölcsessége legalábbis megkérdőjelezhető. Nem biztos, hogy olyan nagyon bölcs dolog volt az, amit tett. Kossuth a kiegyezés előtt levelet intézett Deákhoz, amely később - a meg nem hallgatott jósról elnevezve - Kasszandra-levélként híresült el. Kossuth a kiegyezés ellen szólt e levélben. Arról írt, hogy Európa a nemzetállamok Európája lett, hogy a Habsburgmonarchia kivételével minden európai állam nemzeti alapon épül fel. Arról írt, hogy ebből következően a soknemzetiségű, dinasztikus alpokon nyugvó Habsburg-birodalom bukásra van ítélve. Azt jósolta, hogyha Magyarország a Habsburg-birodalomhoz köti szekerét, akkor vele együtt bukik majd el, s az itt élő nemzetiségek a birodalommal együtt hazánkat is szétszaggatják majd. Kossuth megjósolta Trianont, s igaza lett. Olyan politikusi éleslátásról tett bizonyságot, amiért bőven kiérdemelhetné a „haza bölcse” jelzőt. Ehelyett sokan - kisszerű, elvtelen kompromisszumokra szocializált hordószónokok - forrófejű fantasztának nevezik őt, akinek pedig a kisujjával sem érnek föl. Természetesen nem tudhatjuk, mi lett volna, ha „nem engedünk a ’48-ból”, s a kiegyezés elmarad. Azt azonban tudjuk, hogy mi történt így. Annak isszuk most is a levét. Mert szép dolog a bölcsesség s az előrelátás, ám ez a kiválasztottak privilégiuma. Nincs szánandóbb, és nincs veszélyesebb sem a bölcsességre törekvő középszernél, mert az a bölcsesség nevében csupán szükségtelen, buta kompromisszumok megkötésére képes, melyeket aztán nagy csinnadrattával ünnepel. Holott a rossz kompromisszumoknál kevés pusztítóbb dolog van a világon. ’89-ben is rossz kompromisszumokat kötöttünk, s annak isszuk most is a levét. Nem csupán arról van szó, hogy Biszku megúszta. Nemcsak az a baj, hogy a 2006-os szemkilövetők is büntetlenül nevethetnek a szemünkbe. Az igazán nagy baj az, hogy a rossz kompromisszum önigazolást, az önigazolás pedig helytelen értékrendet szül: dicsőítjük az értéktelent, s az értékest megvetjük. Rendet kell tennünk a fejünkben, az emlékezetünkben. Máskülönben nem tudunk előre lépni.