Kárpáti Igaz Szó, 2008. április-június (4. évfolyam, 51-100. szám)
2008-05-15 / 75-76. szám
KÁRPÁTI 14. IGAZ SZÓ A VILÁG REJTÉLYEI - A REJTELMEK VILÁGA 2008. május 15., csütörtök AZ ENFIELDI POLTERGEIST, AVAGY A KOPOGÓ SZELLEM Hogy mi is valójában a poltergeist? Az elnevezés két német szóból ered: a „polter” a népnyelvben zajt, a „geist” pedig szellemet jelent. Magyar megfelelője: kopogó szellem. A parapszichológia az elmúlt száz év során új mozaikszót vezetett be az angol nyelvbe: az RSPK-t. A rövidítés ismétlődő, spontán pszichokinézisre utal. Eme rejtélyes paranormális tevékenység során bútorok mozdulnak meg - lásd Uri Geller egyik legutóbbi televíziós kísérletét -, hideg légáramlatok keletkeznek, ismeretlen eredetű hangok hallatszanak, tárgyak tűnnek el, majd kerülnek elő, valamint emberek emelkednek akaratukon kívül a levegőbe. A poltergeist-aktivitás jól ismert kísérőjelenségei a kellemetlen szagok, a hangos reccsenések és a titokzatos csattanások. Az RSPK összes lejegyzett esete közül a leglátványosabb tizenegy hónapon át, 1977 augusztusától 1978 júliusáig tartott. Ez alatt az idő alatt London egyik legészakibb külvárosában, Enfieldben egy bérházban élő asszony és két gyermeke csaknem minden regisztrált RSPR-tevékenységet átélt. A család augusztus és március között közel 1500 spontán pszichokinetikus esetet jelentett. A furcsaságok e megdöbbentő áradata előtt mindenki tanácstalanul állt. Az enfieldi jelenségeket pszichológusok, szociális gondozók, rendőrök, logopédusok, fotóriporterek, valamint parakutatók vizsgálták, de soha senki nem talált a történtekre kielégítő magyarázatot. Az enfieldi poltergeist 1977. augusztus 31 -én, este fél tízkor jelentkezett először. Mrs. Harper, a negyvenes éveit taposó elvált háziasszony az emeleti hálószobában vetette be az ágyakat, a két gyerek pedig éppen lefekvéshez készülődött. Egyszer csak a tizenegy éves Janet megjegyezte, hogy valami csoszogásra emlékeztető hangot hall. Nem sokkal ezután Mrs. Harper elképedve látta, hogy a nehéz, fiókos, komód mintegy fél métert csúszik arrébb a padlón. A rémült nő többször is megpróbálta visszatolni a helyére, de a komód nem engedelmeskedett. Végig hangos kopogás hallatszott, mely a falakból jött és az egész szobát betöltötte. A félelemtől reszkető Mrs. Harper csemetéivel együtt szomszédjánál keresett menedéket. Miközben az egyik ismerősük és a fia alaposan átkutatta Harperék lakását, a kopogás megismétlődött. A két férfi gyorsan körülnézett az előkertben és a hátsó udvarban is, de senkit sem találtak. Tizenegy óra körül végül kihívták a rendőrséget. Az egyik rendőr jelenlétében a nappaliban egy szék ugyanúgy csúszni kezdett a padlón, mint korábban a komód a hálószobában. Az őrmester később aláírásával igazolta, hogy a jelenség valóban megtörtént. Másnap a homokozóban heverő játéktéglák és üveggolyók kezdtek el repkedni a ház körül. Miután a földre estek, néhányat összeszedtek közülük, amelyek igen nagy meglepetésre szokatlanul forróak voltak. Ez a „bombázás” még három egymás utáni napon megismétlődött. Szeptember 4-ére mind Harperék, mind a szomszédok kezdték elveszíteni a türelmüket. Már nemcsak a rendőrséget riasztották, hanem a környékbeli lelkészt is felkeresték és kapcsolatba léptek egy közelben lakó hölggyel, akit médiumként ismertek. Mindennek azonban semmi eredménye nem lett. A furcsaságok még tíz hónapon keresztül folytatódtak. Több ízben sikerült magnóra venni egy mély, nyers, durva hangot, amit az egyre többször transzszerű állapotba kerülő Janet Harper adott ki magából. Közölte, hogy William Haylocknak hívják, és a Durats Parkban, egy nem is olyan távoli utcában lakik. A hangot bejátszották a helyi rádióállomás egyik késő esti műsorában és hamarosan jelentkezett is egy fiatalember, aki azt állította, hogy ő William Haylock unokaöccse és a hang valóban a nagybácsikájáé. A gond csak az volt, hogy az öregúr, akit egyébként felettébb rosszindulatú fráterként ismertek, már évekkel azelőtt meghalt! Az enfieldi jelenségek kétségtelenül annyira erőteljesek voltak és hosszú ideig tartottak, hogy az eset már csak ezért is figyelemre méltó. Hasonló furcsaságokat azonban máskor, máshol, mások is tapasztaltak már. A titokzatos hangok, koppanások gyakori előjelei a poltergeist-aktivitásnak. KISZO-feldolgozás Emberek emelkedtek a levegőbe Akit üldöztek a villámok Az egyik brit katonatiszt, nevezetesen Joseph Summerfold 1918 februárjában éppen derekasan harcolt a flanders-i csatában, amikor belecsapott a villám, melynek következtében deréktól lefelé megbénult. Ezután nyugállományba helyezték és Vancouverben telepedett le. A bénultsága azonban csupán időlegesnek bizonyult, mert rövid idő múltán ismét talpra állt. Teltek-múltak az évek, majd 1924 egyik verőfényes nyári napján éppen a birtoka mellett csordogáló kis patakban horgászott, amikor újabb villámcsapás érte, amely megbénította felsőtestének jobb oldalát. 1926-ra sikerült viszonylag felépülnie a második villámcsapásból is. Rendszeres sétákat tett kedvenc parkjában és az egyik ilyen kiruccanás alkalmával érte a harmadik, végzetes eset. Summerfeld végleg betegágyba kényszerült, s mivel nyaktól lefelé teljesen lebénult, 1928-ban hosszú szenvedések után meghalt. A történet pikantériája még csak ezután következett. 1934 egyik viharos téli éjszakáján heves villámok cikáztak Vancouver egén, amikor egyikük kivált a sorból és lecsapott a köztemetőben. A temetőőr másnap apró darabokra hullva találta a sírkövet, amely felfogta a villámcsapást. Vajon ki feküdt alatta? Természetesen a jó öreg Joseph Summerfeld. AZ EMBEREVÉS VÉLETLENJE Edgar Allan Poe 1837-ben jelentette meg befejezetlen, ám mégis nagy sikerű kalandregényét, azArthur Gordon Pym beszámolóját”. A mű középpontjában négy tengerész áll, akik hajótörést szenvednek a nyílt tengeren, de egy kis mentőcsónakban sikerül megmenekülniük. A napok csak telnek, de segítség nem érkezik. Az éhség pedig egyre inkább úrrá lesz rajtuk. Végül úgy döntenek, hogy sorsot húznak és akinek a legrövidebb szalmaszál jut, azt a másik három megöli és megeszi. Richard Parker, egy fiatal matróz lett az áldozat. Lefogták és agyonszúrták. A könyv megjelenése után több mint negyven év telt el, míg a sors végül is úgy rendezte a dolgokat, hogy a Poe regényében szereplő vérfagyasztó esemény csaknem a legapróbb részletekig megegyezően játszódjon le a valóságban is. A Lady Mantle nevű teherhajó katasztrófáját csak a legénység négy tagja élte túl, akiknek sikerült időben elkötniük az egyik mentőcsónakot. A végtelen tengeren sodródva víz és élelem nélkül hamar előtörtek belőlük állati ösztöneik és sorshúzással döntötték el, hogy ki legyen négyük közül az, aki halálával a többiek túlélését segíti majd. A pórul járt matrózt - minő véletlen! - szintén Richard Parkernek hívták. Társai képtelenek voltak együtt élni szörnyű tettükkel és nem sokkal hazaérkezésük után feladták magukat a rendőrségen. A három tengerészt 1884-ben végezték ki Londonban. Mártír űrhajósok a Föld körül? Egy német író, Hartwig Hausdorf Titkos történet című könyvében azt állítja, hogy a világ első űrhajósa, Jurij Gagarin előtt már legalább tizenegyen áldozták életüket az űrutazásért. Hausdorf szerint az oroszok mind a mai napig tagadják, hogy Gagarin előtt már többször is próbálkoztak űrrepüléssel. Legalább tizenegy embert áldoztak fel a célért, akiknek a holtteste, valamint két amerikai űrhajós hullája is, mind a mai napig a régi űrhajóikban keringenek Földünk körül. Volt olyan űrhajókapszula, amely teljesen elégett, maradványainak darabjai pedig szétszóródtak az űrben. Mások eltűntek a távoli kozmoszban, mint például az 1956-ban fellőtt amerikai Prospector M és az orosz Y-0001 nevű űrhajó. A könyv szerzője az esetek után nyomozva egy olasz testvérpár - Achille és Battista Judica- Cordiglia által felvett, meglehetősen érdekes beszélgetést is közzétett. Az amatőr rádiósok 1960. november 18-án a következő üzenetre lettek figyelmesek: „S.O.S. a Földnek!” 1961. május 16-án pedig egy űrhajósnő azt kiabálta: „Látom a lángokat, nagyon meleg van a kabinban...”, majd megszakadt a vétel. A szovjet űrkutatás trükkjei közé tartozott, hogy több űrhajós kilétére csak a nyolcvanas évek végén derült fény, mert korábban leretusálták őket a csoportképekről. Még ma sem tudni, vajon hány mártír űrhajós fényképét hamisították meg a szovjet propagandagépezet manipulátorai. A képen látható szovjet űrhajóscsoportról 1961 májusában, Szocsiban készült a felvétel (balra). Csak 1987-ben derült ki, hogy a kép hamis. Jobbra az eredeti képen: Popovics, Nyeljubov, Tyitov és Bikovszkij űrhajósok állnak, míg előttük Nyikolajev, Gagarin, Koroljov főkonstruktőr és Karpov, az űrhajóskiképzők első parancsnoka ül |" Kedveli a rejtélyes, "| I SOKSZOR | I HÁTBORZONGATÓ | I SZTORIKAT? ! ! Várjuk a történetét! I Tegye még színesebbé | I saját történeteivel ezt az | I oldalt! Ragadjon tollat és írja | I meg fantasztikus, hihetet len, borzalmas vagy rette- | I netes élményeit, rémálmait | I és képzeletbeli, átélt talál- | I hozásait, beszélgetéseit föl- | I dőn kívüli lényekkel! | I Írjon nekünk | I és duplán nyerhet! | I A legérdekesebb történe- | I lehet lapunkban is megjelen- | I tétjük és beküldőjét aján- | I dákkal díjazzuk! I mm. mm mm — — mm mm mm mm mm !