Katholikus Hetilap, 1873 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1873-07-10 / 28. szám
28. szám. Pest, 1873. Julius 10. Megjelenik minden csütörtökön. — Előfizetési ár : egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, negyed évre 1 frt. — Hirdetések ára : 4 hasábos petit sor 8 kr. Az előfizetési pénzeket, valamint a lapba szánt kéziratokat a Szent-István-Társulat igazgatóságához (Lövész utcza 11. sz.) kérjük küldeni. A morál viszonya a valláshoz.. I. Valamint az igazság és szentség után törekvő ember a kath. egyházban elismeri lelkivezérét, úgy a szenvedélyek rabja azon meggyőződést igyekszik lelkiismeretére erőszakolni, hogy az egyházra nincsen szüksége; »a positiv vallások általán nélkülözhetők;« csak »a morál szükséges, az pedig a vallástól egészen független.« Jelen sorok czélja nem csupán az isteni ígéretekből, hanem cáfolhatlan történeti tényekből is kimutatni, hogy a kath. egyház nemcsak a csalhatatlan vallási tannak, hanem az erkölcsi szentségnek is forrása. A szentséget így határozhatni meg: az erkölcsi és szabad lény hasonlatossága Istenhez. Isten, mint a szentírásban olvassuk, saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Bizonyos tekintetben Isten az egész mindenségben mindent a maga képére, azaz, a benne létező örök eszmény szerint teremtett, mert valahányszor Isten a teremtés egy tényét befejezé, azt megtekinté, és kijelenté, hogy jó. »És látá Isten, hogy jó.« De az emberről lévén szó, Isten még tovább ment, midőn mondá: »Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.« S e nagyszerű nyilatkozat után, úgy látszott, mintha a Teremtő csak az emberrel, annak nagyságával, boldogságával, szépségével, földi és örök sorsával foglalkozott volna. Ez az emberre nézve a szentség kiinduló pontja : embernek Istenhez kell hasonlítania. Ez a morál lényege. És hogy az eredeti kegyelem állapotában ezen eszme, az Istenhez való hasonlatosság eszméje foglalta el egész lelkét, kitűnik a kígyó csábító szavaiból : »Lesztek, mint az istenek.« Mindazon romok, melyeket az erkölcsi rész a világra hozott, nem valának képesek e fenséges eszmét a lélekből eltávolítani. Föltaláljuk azt mindenütt, a világ minden nemzeténél. Hogy azonban a pogányság ezen eszmét lényegesen alterálta, azon nincs mit csodálkozni, így például a görögök, és utánuk mások is nem azt tartották, hogy az ember az istenség képére, teremtetett, hanem megfordítva az istenség emberi tulajdonokkal bír. Már Hómér theologiája szerint az istenség az ember minden szenvedélyeivel föl van ruházva. Azonban ki kell más részről emelnünk, hogy meszszelátóbbak, mint Sokrates, Platon ama méltatlan felfogás ellen tiltakoztak. De váljon minden ember föladata valósítani magában az isteni eszményt? Isten lényege minden erénynek ; ő végtelenül jó, igaz, hatalmas, bölcs, szép. Mind e tulajdonok az emberben csak gyönge viszfényei az Istenben levő tökélyeknek. Az ember soha sem tökéletes ; haladásának mindig határ van szabva, és pedig az erények nem csupán nagyságára, hanem számára nézve is. Érdekes e tekintetben megismerkednünk Platón fölfogásával. »Mielőtt a lelkek e világot lakták, az égben az istenek halhatatlan kíséretében voltak, s midőn a rész által kísértetvén, a földre estek , magukkal hozták az általuk csodált isteni tökélyek emlékét, és ez emlék határozta meg hivatásukat e földön.Címe tehát, még egy pogány Platón sem választotta el az erényt, tehát a morált, az Istentől! Nem tagadhatjuk meg magunktól, hogy Sokratest is ne idézzük : »Az erény istentől jó, az nem született az emberrel, és azt isteni befolyás nélkül meg sem tanulhatja.« Azonban a legkomolyabb irányú pogány bölcsészet fönnakadt, midőn módokat kellett volna ajánlani, hogy miként valósíthassa az ember magában az Istenhez való hasonlóságot. Erre csak Jézus hozta meg a világosságot.28