Katholikus Hetilap, 1875 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1875-06-03 / 22. szám
A vén paedagog. Ke kérdezzétek: éltem mért sivár ? Miért panaszlok minden untalan ? . .. Hol nincs öröm, s remény csak lopva jár, Ott a panasznak rég otthonja van. Nyakamra nőtt e büszke, dőre nép, — Mit honreménynek gúnyol a világ — Hogy durva kézzel azt kínozza még, Ki üdvéért mindent, mert éltet ád. Hetvenkét évnek súlya, terhe nyom, S ebből övék bár fél század vala, Dijül feszítsd meg-et üvölt vadon A szívtelen gőg támadó hada. »No vén penész, (csak rögtön él vele!) — Ujjonganak durván kegyetlenül — Koporsónak megért gyümölcse te! Lódulj! Szivünk már érted nem hevül.« Megyek ... De kérlek, Árpád gyermeki, Nyugalmamért imát ne küldjétek! Az ég süket hálátlant hallani .... Oh hagyjatok hát nyugton halni meg. K. Ferenczy. 186 homlokzatán, a nemzeti szellem emelését, mert ezért jött létre, olyképen értelmezé, hogy színpadján párisi lebujok aljas bachanaliáit produkálá. Ily színművek teszik a színházat, melynek oly szép s nemes feladata van, az erkölcstelenség iskolájává. Az már régi igazság, hogy nagy színészek teremtik a nagy színműírókat. Shakespeare s Moliére maguknak írtak. Talma korában látta a franczia színpad költőinek remekeit. E benső viszony eredménye mai nap, hogy »Kornélia«-féle színműveknek is akadtak írói. Mindaddig tehát, míg e kárhozatos irány leszen otthonos színpadjainkon, közerkölcsiségünk fentartásának érdekében hangzik el az intő szózat: nagyon óvatos legyen mindenki azok látogatásában. Különösen a serdülő ifjúság, mely honszerelmet, tiszteletet az erény s igazság iránt, finom szellemet, műveltséget, ízlést megyen tanulni ez intézetekbe, s talál ott árulást, hűtlenséget, becsületlenséget, szellemi durvaságot, legyen óvatos a szinművek megválasztásában. Szülők kötelme őrködni gyermekeik erkölcsi léte, épsége s jövendő boldogsága fölött; s ha már oly korban élünk, hogy mulatni s szórakozni sem lehet ingyen, ne vegyenek pénzért mérget. Egy jobb szellem, tiszta erkölcsi érzet, a nemesnek s igaznak felkarolása a színpadon, mint a közművelődés egyik mindennapi tényezőjén, ismét azzá teheti a színpadot, aminek lennie kellene. Ha társadalmunk uralgó eszméi ily áldásos változást érendnek, leszen a színház ismét az, minek kívánjuk lenni — az erkölcs iskolája. Landry Margit: Elbeszélés. (Chadeuil Gusztávtól.) (Folytatás.) Esteledett és Margit atyja elé ment. A gesztenyefaerdőnek irányzó lépteit és nemsokára a fák sötét árnya alatt találta magát. Az ösvény kacskaringós volt, szeszélyesen folytatva pályáját a dús lombozat menynyezete alatt. De a sötétség egyre nagyobb jön és minél mélyebben hatolt az erdőbe, annál inkább növekedett. Csend honolt a tájon. Margit azonban félelmet érzett támadni keblében. Folytassa-e útját, vagy viszszatérjen? Ez volt a kérdés. Még jobban bemélyedni a sűrűségbe, talán meggondolatlanság lett volna. Visszatérni ügyetlenség leendett, mely őt megfosztotta volna a meglepetés örömétől. Eszébe sem jutott, hogy atyja oly sokáig maradjon oda. Egyszerre valami neszt hallott. — Ez ő! — örvendezett. E perczben egy hang így szólt hozzá : — Jó estét! Margit kisasszony. Hirtelen megfordult és négyszemközt találta magát az óvással. — Neutronba szándékszom, — mondá ez utóbbi, mintegy elfojtani igyekezvén a leány csodálkozását, mit nála hirtelen megjelenése előidézett. Megvallom, nem is képzeltem volna, hogy találkozzunk. Kétségkívül atyját várja ? — Fel nem foghatom, hogy miért késik oly soká. — Valószínűleg dolga van.— Ha ezt előre tudom, nem jöttem volna ilyen meszsze. De hiszen, most már itt van ön Lagarde úr, s meg vagyok nyugodva. — Ha a kisasszony megengedi — viszonzá az órás — társaságában maradok Landry úr megérkeztéig. — Köszönöm, Lagarde úr, nem kívánok oly áldo Izatot, mely miatt még el találna késni. — Oh, hiszen nem kell sietnem. Azt fel se vegye, kisasszony; szerencsésnek érzem magam, hogy önnek szolgálatot tehetek. Sőt sajnálom, hogy az mindössze oly csekélységre szorítkozik. Valami fontosabbat kellene eszközölnöm arra, hogy édesatyja, Landry úr, irántam táplált igaztalan előítélete háttérbe szoruljon. — Ön csalatkozik, uram, atyám nem viseltetik senki iránt előítélettel. — Dehogynem! Csak tegnap is tapasztaltam, s mily hibás szempontból ítél. — Ön valóban meglep engem e nyilatkozatával. Atyám mindent még szokott mondani nekem, s egész bizonyossággal állíthatom, hogy soha sem neheztelt önre. — Szólott-e valamikor felőlem ön előtt? — Megvallom, nagyon ritkán. — De mégis, ha meg nem sértem a kisasszonyt, mondja meg tehát, mit mondott ? — Általános közdolgokat hozott fel csupán? — Talán holmi vonatkozással élt? — Vigyázzon magára, uram, tenyelgeti Margit, hogy némileg ellensúlyozza az óvás komolyságát. —