Katholikus Néplap, 1863. január-december (16. évfolyam, 1-26. szám)
1863-03-26 / 13. szám
PEST, MARTIUS 26. 13. szám. I. FÉLÉV. 1863. Megjelenik minden csütörtökön. Szerkesztő lakása(kegyesrendüek épülete 35. sz.) Ügynöki hivatal. (Lipótutcza 8. sz.) Evang. Jézus Jeruzsálemhez közelgetvén. (Máté 21, 1—9.) 27. Fájdalmas Szűz. 28. Sixtus. 29. VilL. Mechtild. 30. Kvirin. 31. Ák April. 1. Hugo. 2. N.csütörtök. — Előfizetés : helyben félévre 1 frt 31 kr os. egész évre 2 frt 62 kr ; vidékre félévre 1 frt 66 kr, egész évre 3 frt 32 kr o. é. Családképek vázlatban. (Folytatás.) VIII. A családanya, mint hitves. J mint igyekszik az okos nő ás hű házastárs férje ballépéseit jóvá tenni s annak fogyatkozásait, mennyire lehet, kipótolni, világosan látjuk Abigail példájából, mely a szent irásban (Kir. I. 25.) van följegyezve. Abigail felesége volt Nábál, egy Kaleb nemzetségéből származott, gazdag zsidónak; laktak pedig Maon kisded városban, de főbb birtokuk a Kármel hegyén terült el, hol a többi közt, három ezer juha és ezer kecskéje is volt. Abigailról azt mondja az írás, hogy igen okos és szép asszony volt; Náthálról pedig, hogy kemény, igen gonosz és rosz erkölcsű férfiú volt, főhibája pedig az volt, hogy a bort kelletinél kissé jobban szerette, melylyel, miután módja volt benne, nem igen gazdálkodott. Ilyen ember oldala mellett leélni az életet, nem kevesebbet, mint angyali türelmet és mennyei okosságot kívánt, és Abigail, e szomorú körülmények daczára is, szerény, türelmes, engedékeny volt iránta. Elbeszélésünk korában történt, hogy Dávid, a zsidók fölkent ifjú királya, néhány százra menő embereivel Saul elől , ki őt halálra üldözte, a puszták rejtekhelyein bujdosott. El lehet gondolni, hogy ily helyzetben Dávid és emberei élelem dolgában sokszor igen mostoha körülmények közé jutottak. A kietlen pusztában, a sziklák rejtekeiben nem könnyen jutottak vala- mihez, ha csak a körülfekvő falvak lakói, vagy a puszták nagyobb birtokosai őket nem segítették; ezt pedig annál inkább tehették, mert Dávid a nemzetnek Istentől választott, tehát törvényes ura, királya volt, holott Saul a trónt, miután Isten őt engedetlensége következtében elvetette, csak bitorolta. Más részről Dávid méltóságánál fogva nem csak hogy maga kis ujjával sem érintette azt, ami másé volt, hanem ugyanezt embereitől is szigorúan megkívánta, hisz ők nem voltak rablók vagy útonállók, hanem egészen ártatlanok, kik az irigység ármányai és az erőszak elől menekültek; azért is inkább védelmezték a rosz emberek ellen a szomszédok birtokát, nem hogy bántották volna. Egy ízben Dávid embereivel a Fárán pusztában igen kellemetlen helyzetbe jutott; több nap óta nem volt mit enniök, és mivel értesült, hogy a gazdag Nábál, nem messze tőle, juhait nyirett, elküldött hozzá tíz embert. „Menjetek föl, úgymond,Kármelia Nábálhoz, köszöntsétek őt az én nevemmel békességben és mondjátok neki : Legyen az atyámfiainak, neked, a te házadnak, és mindennek, valamid csak van — békesség! Hallottam, hogy nyirnek pásztoraid, kik velünk a pusztában voltak, soha nekik hántásukra nem voltunk, sem nyájadnak nem volt híjja azon egész idő alatt, melyen velünk voltak a Kármelon. Kérdezd meg, ha úgy tetszik, szolgáidat, és ők be fogják bizonyítani. Most azért találjanak kedvet szolgáid a te szemed előtt, mert jó napon jöttünk. Valamit kezed talál, azt adjad a te szolgáidnak és a te fiadnak, Dávidnak.“ A tíz ember ezen üzenettel nemsokára eljutott Nábálhoz, és szóról-szóra elmondták előtte uruk szavait és emberséges fölszólítását. Nábál azonban szokása szerint igen durván fogadta őket. „Kicsoda a Dávid, förmedt rájok, és kicsoda az Isai fia? ma sokasodtak meg a szolgák, kik elszöknek uraiktól. Elvegyem-e azért kenyereimet és vizeimet, és a barmok húsát, melyeket nyiróim számára öltem, és a férfiaknak adjam, kikről azt sem tudom, hová valók!?“ A szolgák, mint gondolni lehet, nem várták, hogy másodszor szálljon velük szembe, hanem nyakra-főre siettek vissza oda, ahonnan jöttek, és egy lélegzettel elmondák uruknak Nábál kifakadását. Dávidot igen bántotta e lealázó modor, melylyel Nábál alattvalói előtt róla emlékezett, az embertelen visszautasítás pedig végképen kihozta őt szokott kedélynyugalmából. Ő nem volt azon ember, kivel tréfálni, kötekedni lehetett. Szives készséggel tudott ő ellenségeinek megbocsátani, mire élettörténete számtalan adatot képes fölmutatni; de másrészt szigorú is tudott lenni, kivált pedig azok iránt, kiket szép szóval, nemes tettel észre-13