Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)
1972-11-05 / 43. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA A LEVELET MÁR KEDDEN hozhatta a levélhordó dolgozó (ahogyan az épülő szocializmus világában a postást nevezték). De szobaasszonya, Goldnemé, nem szereti az amerikai leveleket. Nem figyelmeztette rá, hogy levele van, amikor tegnap éjjel hazajött. Goldnemé a legkegyeltebb protezsáltja a pártnak, mert — ahogy ezt Goldnemé százszor is elmondotta — született kommunista. És amint önmagát született kommunistának tekintette, úgy tartotta őt született osztályellenségnek. Hát sok figyelmességre így nem számíthatott. Csak azért maradhatott meg az öregasszony ablak nélküli, albérleti szobájában, mert másnak ezt a piszkos zugot ennyiért nem adhatná ki. Neki meg minden pénzt megér, hogy a politikai rendőrség Goldnemét jól ismeri és az öregasszony lakásán nem szimatol. Viszemt azt is tudja, hogy Goldnemét minden amerikai levél felbőszíti, ilyenkor látja Goldnemé szemén, szívesen kirúgná, ha kapna más baleket, aki a 80 forintot megfizetné az ablaktalan lyukért. A színesszélű levél úgy esett a szekrény mellé, félig alá, hogy csak szerdán reggel vette észre, amikor a forró cikóba kávét fuvogatta türelmetlenül és a szeme szórakozottan vándorolt a szoba sohasem takarított sötét sarkaiban. Így történt, hogy míg a szürkületi ködben végiggyalogolt a Hunnia után a kopár fák között és amig fagyoskodva álldogált a József Attila utcai villamos-megállónál és várta a hideg szélben a villamost, de akkor is, amikor behúzódott a sárgabarna lécekből összeállított nyirkos, ragadós padra, a négyes ülés egyik ablak melletti, üres helyére, folyton az asszony levelének a szavai futkostak benne. Úgy cifrázták gondolatait, mint ahogy a minden este visszatérő láz szokott futkosni a bőrén. ★ TÍZ ÉV UTÁN ez volt az asszony első levele. A fiú sokszor írt, de tíz év óta ez volt Juliska első levele. Nem is remélte már, hogy valaha is kap még tőle levelet. Ezért is volt ilyen nagy hatással rá a késői levél. Na meg, mert még mindig szerette. Mindig is szerette Juliskát. Mennyire fájt, mily keservesen, az egymást tépő, később már örjöngően kaszaboló gyanúsítás, amelybe olyan menthetetlenül belesülyedtek a menekülés lealázó állomásain, idegenben. A levél is ezért rendítette meg annyira. Mert ez a keserű levél azt mondja, ha az írója nem is ismeri be, hogy Juliska ugyanígy szereti és talán ugyanolyan súlyosan sérült a tíz év előtti marcangoló vitákban, mint ő. És míg a ködből előrohanó és ködbefutó csupasz fákat bámulta, mint annyiszor, ismét önmagát hibáztatta mindenért. A villamos kocsi csattogva rohant, az ablakok párásak lettek. Otthagyta őket. Ez az igazság. Magára hagyta őket abban a Dráva-parti, mocsárra épült, szörnyű daraktáborban. Otthagyta őket, otthagyta az asszonyát és a fiát. Ő a hibás. Tudhatta volna, hogy az asszonyban is és benne is az a beteg feszültség robbant fel, amit a hontalanság forralt fel agyukban és szívükben. Egyszerre estek ki polgári, jól párnázott, nagy körültekintéssel elhatározott és megvalósított életükből. Elveszítették a gondosan és sok áldozattal kitervezett biztonságukat. Szemétdombnak is beillő rongyrakásokon fészkeltek és ráadásul egyéni tisztességüket is kétségbe vonták. Mert a hazulról érkező levelek elmondották, hogy odahaza körözött bűnöző lett. Kinyomozhatatlan feljelentés alapján rákezdilt a háborús és népellenes bűnösök listájára. Mindez egyszerre szakadt rá és hajszoltnak, megcsúfoltnak érezte magát. Hiszen, ha a mai eszével és az azóta elviselt megpróbáltatások tapasztalataival újra kezdhetné, újra ott kezdhetné a feffemitzi láger rothadó, de szabad deszka falai között, a katona pokrócból rakott ember fészekben, de jó erőben és egészségben és ami a legfontosabb, Juliskával és Bélával, nem lenne nála boldogabb ember. Mit törődne ma már azzal, hogy a fajszi tanító és leventefőoktató jól megszolgált társadalmi pozíciója semmivé lett. Hogy szelíd tisztességét és becsületét sárossá tették vadidegenek. Mit bánná, hogy mit mondanak és akarnak a vörösök és mit törődne azzal, hogy mit pletykáznak róla, a vérbő, jó dalos tanítóról és szépasszony, kissé rátarna feleségéről a szájtáti és kacsaszájú lágertársak. ★ DE AKKOR MÉG túlságosan fiatal és vérmes volt. És az örökké bujtogató sértődöttség, hogy őt, a köztiszteletben álló tanítót, tartalékos főhadnagyot, levente főoktatót, aki senkinek sem ártott, bűnösnek tarthatják otthon, hogy az ő nevét körözik, mint valami közönséges gonosztevőét, hogy már a saját felesége sem tartja annak, aki volt, és akinek eddig önmagát látta a tükörben, mindez állandóan fűtötte és a végén elrabolta józan gondolkozását, ítélőképességét. Valami meghasadt benne és ezzel valami meghasadt közöttük is. Nem bírta már elviselni az asszonyt suttogó, aztán gúnyolódó kihívásokat, végül már fogcsikorgató vitákat, később a füles-lépcsős barakkszomszédokkal sem törődő kiáltozásokat. Tudta, hogy áldatlan, ártatlan és ártatlan és úgy érezte, valami drámai, szörnyű és fájdalmas tanúságot kell tenni ártatlansága mellett, ezzel bizonyítani, hogy sohasem volt hűtlen katonai és férfi esküjéhez, becsületéhez. Hogy úriember maradt a világromlásban is. Amikor tehát a végső nagy perpatvarban az indulat hősége felgyújtotta fejében a vért, ráordította az asszonyra és a mellettük némuló kisfiúra, hogy a másnapi hazaszállító vonattal megy. Ha ilyen semmi, senki embernek tartja az asszony — hadd végezzenek vele otthon. Itthon aztán alaposan kigyógyították ebből a hányaveti vérmességből, férfiúi hevességből és polgári sértődöttségből és úri finyásságából. És ma már tudja, nagyobb hibát el sem követhetett volna. Nemcsak azért, mert az Andrássy-út 60 alá került és a csatornapincében tartották nyolc hónapig. Nemcsak azért, mert a jobb veséjét fizette ezért a kijózanító kezelésért, mert az egyik hangszála sohasem gyógyult meg és mert ősszel-tavasszal még most is színes a köpete, mint amikor kijött a bűzös pincéből. Ez mind az Andrássy-úti kezelés eredménye. Mégsem ez volt a legkeményebb büntetés a gyáva megfutamodásért. Mert bizony gyáva megfutamodás volt. Vérbő indulatában elfutott az új csatatérről, ahol a családjáért kellett volnai harcolni. A modern nyomorúság ellen. A kivert kutyának kötelessége hamiskodni, megalázkodni és szenvedni, de sohase nem szabad feladni a családot, az asszonyt és a fiát. Hiszen a gyanúsítás, egymás és önnön marcangolása, egymás lépése csak az új csatának a bevezető dörgése és füstje volt. Nem lett volna szabad megfutamodni, mint egy porosfülű újoncnak. A családért harcolni kell még akkor is, ha tudjuk, hogy a harcban felfordulhatunk, megdögölhetünk. No, hiába. Késő. A tény az, hogy elfutott és otthagyta a feffemitzi táborban feleségét és kisfiát. ★ A CSORONKÁLÓ, PÁRÁS ABLAKRÓL Juliska képe olyan élesen nézett rá, mint amikor utoljára álltak egymással szemben és visszavonhatatlanul súlyos és bántó szavakat vágtak egymás fejéhez. Látta arcát, sápadtka, keskeny arcát, mely jöhetnének! Talán most már megértenék egymást. De, bizony, mindez csak álom. Majd megírja az asszonynak és a fiúnak is, hogyan képzelnek ilyesmit? Hiszen amíg ez a vlág itt a világ, csak romlásukba futnának. Az ősz ez évben hamar jött. Az Üllői-út külső részén vékony hótakaró fehérükt, alig több mint hét, de azért mégis hó az. Az őszi köd makacsit fojtogatja és ingerli köhögésre napok óta. Mostanában mind gyakrabban türelmetlenség lobban fel benne, hogy kiáltson, mert különben megfullad. Pedig a beszédről már szinte leszokott. Nemcsak megsérült hangszála miatt, amely a legváratlanabb pillanatban kezd fájni, mintha égető láng lobbanna fel torkában. Ilyenkor megnémul és csak lihegni tud fuldokolva. És mi mondanivalója is lehetne egy szabadon eresztett háborús és népellenes bűnösnek, volt leventefőoktatónak és elcsapott reakcionárius tanítónak. Megtanították rá, hogy „hallgass” a neve. Ez az első szabály. Jól megmagyarázta Gerendást elvtárs, amikor megkapta a takarítói állást a felszabadulási moziban. Az igazgató elvtárs ezeket mondotta: az a legelső dolga, hogy olyan szorosan fogja be a pofáját, mintha zippzárral lenne behúzva. Aztán következik, hogy reggel, minden reggel, vasárnap is nyolcra bejön és délután félháromig öszszerámolja az egész vacakot. Nézőteret, irodát, várócsarnokot és a vécéket is. Délután három után bedurant és kezd fűteni. Este 11-ig a cukros pult mögött segít. Ezért kap ötszázat.” Azok, akik gyárba járhatnak, mert nincs politikai priuszuk, havi ezerkétszázat kapnak és panaszkodnak. De ő még csak MOST IS EZ TÖRTÉNT. Az István kórháznál sokan szálltak fel a villamosra. Új utasok ültek a négyes ülésbe is, ahol meghúzódott. Már veszekedve szálltak fel, bizonyosan várakozás közben ingták össze a patkót. Őt is be akarták vonni a vitába. Úgy értette a szavukból, hogy az éjszaka valami lövöldözés volt bent a városban. Amiből ő a telepen semmit se hallott. Az egyik vitatkozó, sárgaarcú, görhes, görves ember rongyos és sárgaporos munkanuhában zökkent le a padra. Bakancsa olyan volt, mintha sárga hó fedte volna be. Ordított. — Csak legalább kiirtották volna valamennyi ingyenélő pártcsibészét. Hiába néz rám, tőlem futhat a rendőrségre is és feljelenthet akár az AVH-n is. Engem már elintézett a szilikózis. Tudja maga, milyen nyavalya a szilikózis? Az üzemben a por megőrli a tüdőnket. És ezért mindössze kapunk tíz százalék veszélyességi pótlékot és napi félliter tejet. Ez védi a tüdőnket. Jó, mi? Hát mi a porcellánban nem gyulladunk be. Dögrováson vagyunk úgy is, hát nem lehet bennünket begyullasztani. Hördülve, ugatva köhögött. Nagyot köpött. Akkorát köpött a csizmája közé, mint egy régi ezüst kétpengős. Köpést és pénzt régen látott ilyet. — Csak komáljon ki a porcellánba. Ott valamennyien ebben köpködünk. Szilikózisban. De nehogy azt higyje, a párt törődik velünk. Pedig most a párt a gyáros. A régi világban harminc kiló volt a kötelező, most mázsás szajrét hurcolnak a tornahordozók fel-le a lépcsőkön. És már kihirdették, hogy újból felemelik a nommát. Mázsa húszra. Egy korongos azelőtt tizennégy darabot öntött, ma van, akinek huszonnyolcat kell. És lábbal kell hajtania a korongot. Alattunk az alagút kemence, egy szál gatyában melózunk egész nap, másként nem bírjuk el a meleget. De ez azelőtt nem így volt! Akiket maguk munkásnyúzóknak becéztek, azok nem voltak olyan disznó nagy frejerek, mint maguk. Link kis pártcsirkefogók! A villamoson mostanában napirenden volt a hangoskodás-marakodás. De ez mégis vakmerő beszéd volt. A szomszéd, akihez a porcellángyári beszélt, tömzsi, vörösképű, fekete, nyitottbajuszú ember volt. Ünnepélyes kabátban, kicsattanó, jó egészségben és olyan kellemes, frissen bizsergő borbélyszaggal, ami párttagot sejtetett. Manapság az ilyesmi drága. Felháborodottan tolta fel homlokáról a meleg, fekete prémsüveget. Alig tudott szóhoz jutni a felháborodástól. — Ajánlom, hogy fogja be a száját! — habogta. — Szép melós maga! Szégyelje magát! Megérdemelné, hogy azonnal lekapják! Még azt a világot sem ismeri, amelyben él. Buta! Kérdezze meg csak az elvtársat itt szemben magával, hogy nem sokkal jobb ma mindenkinek a sorsa, mint amilyen azelőtt volt? Rámutatott. Visszaadta az ünnepélyes, kabátos, köpcös elvtárs firtató nézését. Azzal a vigyorgó pillantással, amelynek a hatását jól ismerte. A köpcös előbb megütődve, azután undorral nézett rá. És elfordult tőle. A porcellángyárihoz szólt újból: — Az épülő szocializmus országában mindenki helyet változtathatott... — Hülyének néz maga engem? — görbítette oldalt hosszú nyakát a porcellángyári. És gúnyosan nyerített. — Mindenkit elzavartak régi helyéről, hogy maguk válogathassanak, mint tót a vadkörtében. A jobb lakásokban, meg a mások ingjeiben. Közben nekünk semmi sem jutott, csak még rosszabb lakás és még rosszabb ing. És a norma, a magasabb, mindig magasabb norma. Szégyelek a fiaim szemébe nézni, hogy milyen világot hoztam rájuk! A köpcös ezt már nem bírta sem ünnepélyességgel, sem tekintéllyel. — Ilyet már még sem mondhat! — kezdte fenyegető, nagy hangon és a porcellángyári karjához kapott. De az egyszerre felállt, félrelökte az útból és áttörtetve mindenkin, a végállomás előtt a már mozgó villamosról lelépett. A köpcös utána sietett. Dühtől vörösen. De a perronon meggondolta magát és csak a végállomásnál szállt le. Karikalábú és nagyon emelt fejű ember volt.★ A MOZI MINDEN REGGEL undorítóan szemetes, piszkos és hideg. És végeérhetetlenül nagynak látszik. Máskor, míg előkészítette a vizes rocskát, a szemeteslapátot, a seprőt, a mozi reménytelensége lesújtotta. De ma a fiára gondolt és ha Bélusra tudott gondolni, akkor az meleggé tette a hideg mozit, örömmé a szutykot, szemetet és világosabbá az egész szürke, elborult világot. Ha hibázott is, amikor otthagyta őket, elfutva a csatatérről, amikor harcolni kellett volna értük, a fiú megbocsát és látni akarja. Juliska így írja: „A te fiad”. Béla már tizennyolc éves, Amerikában egyetemista! Nemzetközi jogász akar lenni. És így, ha ő nem is tehet érte semmit, a fia majd tehet értük. Egyetemista, de közben dolgozik is. Derék, jó fiú. És mindezt abban az Amerikában érte el, amely olyan hatalmas, hogy az ember belül egy kis riadalmat érez, ha arra gondol, hogyan is tudott boldogulni a gyerek és az asszony? Lám, Juliskának volt igaza, hogy nem hozta haza a gyereket. És egyszer majd csak megengedi a Mindenható, hogy az ő csodálatos fia, amikor még kész nemzetközi jogász lesz, hazajöhet minden veszély nélkül és megölelhetik egymást. Érzi, tudja, ha egyszer láthatná őt is, meg Juliskát is, akkor megnyugodnék. Mindhalálig. Többé nem kívánná fájós torkát használni, nem zavarná a hiányzó vese és a mindenesti hátfájás és lappangó láz sem bántaná. Éjszaka nem ordítana többé, mert még álmában sem járna többé az Andrássy-úton. Akkor már nem is vágyódnék másra, csak csendre és végső pihenésre. Belső békéjét a fia visszaadná. (Folytatása következik) • • Áldozat az Üllői úton írta: ESZTERHÁS ISTVÁN ilyenkor megtelt vérrel és megduzzadt. Szemei fájdalmas haraggal pillantottak rá az évek távlatából is. Kitelő ajka, lehúzott, gúnyos ajka, mint valami keserű gyümölcs. Éjszaka felriadva hányszor érezte félálmában mámorodva, hogy orrában van Juliska mandula illata. Igen, a tíz éves magánosság volt az igazi büntetés. Ez a nyomorúság több fájdalom volt, mint amit az Andrássy-úti pincék gnómjai bikacsökkel, kemény fabotokkal, gumicsővel és ólomfurkóval okozhattak. Ezt az emléket, az ébredésnek megkeseredő mámorodását nem lehetett kioperálni, mint a megsérült vesét, ezt nem lehetett kímélni, mint a lángolva vonagló hangszálat, és ezt nem lehetett kiköhögni, mint a tüdőben pattogzó vért. Valamikor oszloptermetű és oszloperejű ember volt. És talán ez a baj éppen. Nem tud egykönnyen elpusztulni őmaga, teljes személyében a betegség, őmaga a szüntelen gyötrelem, emlékezés. Saját magától nem szakadhat el. A levélből látja, hogy Juliska ugyanígy szenvedhet. Előbb a karinthiai táborban öt évig, most aztán Amerikában, ahová kijutott a fiúval. ★ A VILLAMOS gyorsabb ritmusban csattog. Elhagyták a kiépült várorészt. Előveszi újból az aszszony levelét. „Hát megírom, hadd örülj, nem bírok a fiúval. Haza akar menni, hozzád. Tudhattam volna. A te fiad. De egyet megmondok, én vele megyek. Tudom, ennek nem örülsz, de nem bánom, én is megyek Bélussal...” Remegett a keze, mikor eltette a levelet a kopott papendekli közé, amely, gummiszalaggal átkötve, tárcaként szolgált zsebében. Ó, ha hazanem is panaszkodhat, hanem legyen hálás Gerendász elvtársnak, hogy mint politikai priuszost egyáltalán felvette. És ha elbírja ezt a munkát, el kell bírni a hallgatást is. A kommunista zippzárral a pofáján. ★ DE MÁR CSAK AZÉRT JE ajánlatos hallgatnia, hogy azt az új bőrt ne kockáztassa, amit annyi év fáradságával magára öltött. Ma bajosan ismerné fel benne bárki is Csupor Bálint fajszi tanítót. Vidékről felkerült öreg parasztnak tartja mindenki, aki, mint manapság annyian, elhagyta faluját, hogy a városban keresse meg a kenyerét, amit a faluban földjével együtt elvett a termelőszövetkezet. Hosszú bajuszt növesztett, bajusza, haja megőszült, deres lett. Amióta az Andrássy-út 60 alól kilökték (mert már két lyukból is vérzett és ilyenkor kilökik a pasast, hogy ne bent rúgja az utolsót), azóta kicsit meggörbülve járt. Apjának a ruháját, csizmáját hordja, kilenc éve. Az öreget agyonlőtték a ruszkik és ruháit Kati húga úgy őrizte, mint valami szentnek az ereklyéit. De amikor szakadt rongyaiban , érkezett haza, mégis odaadta neki. Katiért halt meg az öreg és Kati ma olyan, mint egy hatvan éves öregasszony. A parasztnadrág, a bekecs, a csizma hűségesen szolgál. Egy életre varrtak a régi falusi szabók, nem „közért” rongyot termeltek. Foltozgatta, kidőlt oldalát megvarrogatta, nem szakad le róla. Semmitmondó, bárgyú, vigyorodó nevetést vett fel arcára, a falusi ruhához ez kitűnően illik. Ha meg is szólítják néha az utcán civilek vagy rendőrök, hamarosan elfordulnak tőle és magára hagyják. A tönkretett, rémületében meghülyült kulákot látják benne. Korhadt fakeresztek, hulló falevelek Ember, emlékezz az igére, hogy: ,,Porból vagy és porrá leszel”. A Római Katolikus Egyház november 2.-án emlékezik meg a halottakról. Szülőhazánkban a temetők este gyertyafényben tündököltek, az őszi virágok díszítették a sírokat. Ez az egyetlen egyenlőség. Legyünk szegények, vagy gazdagok, fehér vagy színes fajúak, beszélhetünk bármilyen nyelven, és a föld bármelyik részén is éljünk, akár a holdra is utazhatunk — meg kell halnunk. Hosszú vagy rövid az út, tövises vagy rózsás, de számot kell adnunk az út végén az Úr Istennek minden cselekedetünkről, minden gondolatunkról. Hulló falevelek borítják halottak napján a temetőket. A néma csendet nem zavarja semmi. Legyen márványkőből, vagy korhadt fából a kereszt, mely kedveseink sírját jelöli, teljesen mindegy, ott nyugszanak ahonnan nincs többet visszatérés. Egy szál virággal, egy gyertyalánggal, vagy mécsessel rójjuk le a kegyeletet irántuk? Nem, többet várnak, csendet és békét akarnak. Különösen azok, akiknek a vére pirosra festette a földet, ahol meghaltak és minden porszem az emléküket őrzi. Folyók és tengerek mélye. Mártírok, hősök, katonák és polgárok, akik életüket adták hazájukért, egy szent eszméért, célért. A jövő nemzedékek boldogulásáért. Miért sírunk és szomorkodunk kedveseink halálán vagy sírjánál? Őket már nem kell siratni. Ha Istennek tetsző életet éltek, akkor elnyerik az örök boldogságot. Vagy talán azért sírunk, mert a rossz lelkiismeret bánt, nem tettünk meg mindent, hogy segítsük a jóra, nemesre való törekvéseikben? Még akkor sem késő, mert segíthetünk a szenvedő lelkeken imáinkkal, jócselekedeteinkkel. Azok a halottak, akik Isten előtt kedvesek, azt várják tőlünk, hogy az elejtett zászlót mi vigyük tovább a béke, a testvéri szeretet és az egyetértés jegyében. Hogy szabad magyar hazánkban szabad emberként élhessünk és halhassunk, hogy szabad földben nyugodhassunk. Sábler Józsefné, Péterffy Istvánka A magyar nép kincstárából Megakadt a pántlikába Konrád néni káposztát főz. Feje fölött fut el a gőz. Zimme-zum, zimme-zum, Rece fice, bum, bum, bum. Hánya veti fakalányát. Kinek adja Erzsi lányát? Zimme-zum, zimme-zum, Rece fice, bum, bum, bum. A Szász Józsi kapujában. Van egy forrás titok alatt. Zimme-zum, zimme-zum, Rece fice, bum, bum, bum. Abból én is vizet ittam. Szász Józsitól elbúcsúztam. Zimme-zum, zimme-zum, Rece fice, bum, bum, bum. A Szász Józsi horgas lába, Megakadt a pántlikába Zimme-zum, zimme-zum, Rece fice, bum, bum, bum