Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1976 (83. évfolyam, 1-50. szám)
1976-01-11 / 1. szám
1976. január 11. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA WASHINGTONI POSTA írta: Stirling György Az újévi üdvözlőkártyák ilyenkor szokásos tarka áradatából a minap egy, a többinél jóval szerényebb lap bukkant elém. Egyszerűbb volt a kiállítása, gyöngébb a nyomása, a színei sem olyan élénkek, mint az amerikai „greeting card”oké, s a posta sem borítékban hozta, mint emezeket, hanem csak úgy mezítláb érkezett. Szegény európai rokon, újévi képeslevelezőlap Magyarországról. Mégis különös szeretettel vettem kezembe és nézegettem az itt megszokott pompás képekhez hasonlítva bizony egyszerű kartont. Nemcsak azért, mert az óhazából hozottüzenetet, újévi jókívánságokat, hanem mert a kép olyasmit ábrázolt, amit hiába keresnénk az amerikai kártyákon. Egy hetykebajszú kéményseprő lovagolt egy kocányi méretű újévi malac hátán s a kép alatt a négy betű: B U É K ! Istenem, kéményseprő! Mikor is láttuk utoljára eleven képviselőjét ennek a hajdan nagy hírű, tekintélyes szakmának? Tíz, húsz éve, vagy tán még régebben?... Mindenesetre fiam, aki alig pár esztendeje ismerkedik a világ dolgaival — s még hozzá értelme itt kezdett nyiladozni Amerikában — értetlenül nézte a képet és fogalma sem volt arról, miért kormos a fekete ruhás dalia fizimiskája, és miért hurcol a vállán létrát, a kezében meg vasgolyóbist? A kéményseprő-mesterség is azok közé a szakmák közé tartozik, amelyek szép lassan kivesznek s még hírmondó sem marad belőlük. Már otthon is fehér holló a hosszú, feltekert drótnyelű seprővel a dolga után siető kéményseprő, hát még Amerikában! De mit is kezdene a kémények derék őre a toronynagyságú kazánkürtővel? S különben is, az olajtüzelésű kazánok alig-alig kormoznak. 4 Kéményseprő és az újesztendő Pedig hajdanában — nem is olyan régen, még apáink,nagyapáink idejében is — nagyon fontosak voltak ezek a kormos képű legények falun és városon egyaránt. Amikor a budai hegyek felől rázúdultak a pesti lapályra az első csípős őszi szelek, egyik napról a másikra megnőtt a kéményseprők becsülete. Tudták ezt a nemes céh tagjai is: amikor hidegre fordult az idő, mindjárt magasabban hordták a fejüket s olyan peckesen járták a várost, mint egy megszálló hadsereg katonái. Igaz, hatalmuk csak a kémények erdejére terjedt ki, de nagy hatalom volt az! Tudták, hogy nélkülük fagyoskodna a város népe s ha egy-egy kémény kotrása közben végighordozták tekintetüket az alattuk elterülő házerdőn, bízvást úgy érezték, a város lábaik előtt hever. Mondom, nagy becsben álltak a régi Pestbudán a tisztes kéményseprő céh tagjai. S volt egy alkalom, amikor különösképpen kapósak voltak. Mégpedig az év utolsó napjának, Szent Szilveszternek éjszakáján, amikor — valami réges-régi, Isten tudja honnét származó kedves babona szerint — mindenki tőlük várta szerencséjét. Boldog volt, aki végigsimíthatta ujját ruhájukon, hogy kormos lett tőle a keze, vagy kihúzhatott egy sörtét a keféjükből, seprűjükből. A kéményseprők ilyenkor nem tiltakoztak. Bolondok is lettek volna: ha egy éjszaka 4—5 seprőt és kefét szedtek is ripityára a becsípett, vidám szilveszterezők, megérte. A borravaló, ami reggelre a zsebüket nyomta, többszörösen fedezte a tönkrement szerszámok árát. Az emberek így akarták megvesztegetni Fortuna istenasszonyt. Valami homályos elképzelés szerint nyilván azt hitték, hogy a kéményseprőnek közeli kapcsolata, protekciója van a szerencse nemtőjéhez és remélték, a borravalóval közbenjárását tudják megvenni. Hátha a következő évben rájuk mosolyog a ritka vendég: a szerencse. Ez rendszerint elmaradt ugyan, de ki gondolt már arra egy hosszú esztendő elteltével? A következő szilveszterkor újra arattak a kéményseprők, és minden kezdődött elölről. Három szimbóluma volt a régi magyarországi szilvesztereknek s ezek képei díszítették az üdvözlőkártyákat, óévbúcsúztató, újévköszöntő ajándékokat, mütyürkéket. Az újévi malac, a lóhere és a kéményseprő. Az első két jelkép még fel-felbukkan az itteni gazdag üdvözlőkártyatermésben is, de a kéményseprővel már sehol sem találkozhatunk. Fogalmam sincs arról, hogy az amerikai szilveszterhez hozzá tartozott-e valaha a kéményseprő, játszott-e olyan szerepet ezen a vidám napon „ideát,” mint az óhazában, de most nyomát se találhatjuk. S vajon látott-e már valaki amerikai utcán kéményseprőt? Nos, aligha, amint hogy lassan otthon se lesz más, mint a múlt emléke, akivel csakis szilveszter éjszakáján lehet találkozni. S akkor is mulatókban, kávéházakban és egyéb társas szórakozóhelyeken, ahol az emberek — ősi szokás szerint — összegyűlnek, hogy búcsúztassák a régit és köszöntsék az újat. Ilyenkor seregestől bukkannak elő a szakma képviselői, hogy learassák a borravalót. Köztudott, hogy már évek óta sokkal több a szilveszteri álkéményseprő, mint a valódi. A fekete ruha csak jelmez, a létra csak kellék, a korom pedig műpiszok. Ha tényleg annyi kéményseprő lenne Pestbudán, mint ahány ezen az éjszakán végiglátogatja a szórakozóhelyeket, nem főne a feje a kéményseprő céh — bocsánat: szakszervezet vezetőinek, hogy kikből nevelik ki az utánpótlást? Ugyanis a szakma — mint az egész hazai kisiparosság — szép lassan kiöregszik, új jelentkező pedig alig-alig akad. A kéményseprőmesterség elveszítette régi vonzását. Régen még csak megjárta földszintes vagy egy-két emeletes házak kéményével bíbelődni, de manapság már senkinek sem fűlik a foga ahhoz, hogy nyolctíz emelet magas tetőkön mászkáljon és a nyakát kockáztassa. És a mai fiatalok viszolyognak a piszkos mesterségektől: kormos képpel nem szívesen mutatkoznak a lányok előtt. Bezzeg régen a kéményseprőruhát majdnem olyan büszkén viselte a tulajdonosa, mint a katona az egyenruhát. A fehérnépek epekedő tekintettel kísérték az utca során végiglépkedő daliás kéményseprőt, aki bajszát pödörgetve hol itt, hol ott állt az ablakok alatt egy kis barátságos tere-fejére. Legalább is ilyen idillikus képet fest minderről az a régi-régi üdvözlőlap, amely a múlt század elejéről, a millenniumi esztendők idejéről származik és amelyet családi emlékeim között őrzök. Ki tudja már, melyik dédanyámnak adta — jó borravaló reményében — egy hajdani kéményseprő ezt az újévi kártyát, ami akkoriban nagy divat volt: a mulatók után, Újév reggelén azokat az utcákat látogatták végig a kéményseprő-mesterek, ahol áldásos működésüket kifejtették s illendően bekopogtatva az ismerős házakhoz, jókívánságok kíséretében átnyújtották díszesrajzú újévi kártyáikat. S aztán illendően vártak. A borravalóra, ami sohasem maradt el. Újévi szokások Ugyanígy jelentkezett a régi pestbudai Újév reggeleken a házmester és a levélhordó. Rendszerint ezek is szép, cirádás kártyával adtak nyomatékot jókívánságaiknak, de ez azokban a boldog békeidőkben természetes és megszokott volt. Akárcsak ma itt Amerikában, az újévi üdvözlőlapok divatja. Mindenki mérgelődik miatta, mindenki megfogadja minden évben, hogy soha többet, senkinek. No csak éppen ennek vagy annak, de másnak aztán igazán nem. Aztán várják a postát, ki ír nekik és ha netán nem kapna tíztucatnyi üdvözlőkártyát — amit gondosan feltűz a falra, mint ritka lepkéket — halálosan meg lenne sértve, s rosszul kezdődne számára az új év. No, régen se mulasztotta el egyetlen „hivatásos” jókívánságmondó, hogy kártyával ne adjon súlyt szavainak. S micsoda rajzok, de főleg micsoda versek voltak írva ezekre az üdvözlőkártyákra! Ilyenkor minden levélhordó és kéményseprő művészi hajlamokról, versírói tehetségről tett tanúbizonyságot! Ezen a réges-régi megfakult kártyán is, ami már megvan vagy nyolcvanesztendős, szívet melengető a képet festett az ihletett művész. Hólepte, téli utca, háttérben templomtorony, a tetején vattasüveggel. Egy ház földszinti ablakából piros kötényes, tornyos frizurás, pírbaborult arcú, jól táplált Júlia vet bűvölő tekintetet a feketébe öltözött fehér sapkás, kikent kifent bajszú daliás kéményseprő Rómeóra, aki vállán hordja elmaradhatatlan létráját, mint katona a fegyverét, s gáláns meghajlással köszönti őt. Idilli kép: a kis ház kerítésére télvíz idején virágbaborult rózsatő hajlik szelíd ívben a hó körül, a kép tetején, a cifra „Boldog Újévet” felírás mögül pedig Szent Flórián, a tűzoltók védőszentje, Achilles-sisakban fürkészi a tájat, nem kell-e félreverni valahol a tűzveszedelmet jelentő harangot? De a legfontosabbat majd’ elfelejtettem: a kép délceg kéményseprője a gáláns meghajlás közben papírlapot nyújt át a képen Júliájának. — Vajon mi lehet ezen? Nos, hát az a bizonyos jókívánság, amitől pírbaborult a menyecske arca — s megnyílt a bukszája. Mert, mint mondtam volt, ezen a napon minden pestbudai kéményseprőmester költővé vált s Hazaffy Veray János költészetétől megihletve, szépen csengő rigmusokban kívánt szerencsét, boldogságot a „kedves kuncsaftoknak”. Újévi rigmusok Néhányat ezekből feljegyeztek az utókornak, s érdemes idézni belőlük valamit. A régi Pest egyik híres, nevezetes kéményseprőmesterének rímbe szedett újévi „idvözlései” közül több is ránk maradt. Mészáros Mátyásnak hívták ezt a derék embert, akiről mindössze annyit tudunk, hogy 1835-ben, éppen 140 évvel ezelőtt, amikor első költeményét „kegyes jótevőinek” figyelmébe ajánlotta, nyolc neveletlen gyermeke volt és az Országúton (a mai Múzeum körút) lakott, a „Nemzeti Museum által ellenében”, a 680. szám alatt. Ez a Mészáros Mátyás „háládé mély tisztelete zálogául Új Esztendei Idvezlést” küldött „kegyes jótevőinek”, melyben, mint „nyolcz neveletlen gyermek” atyja, így énekelt: Bár ezer bajokkal jár életünk, boldogságunk mégis fennmarad. Azzal bíztat éltető reményünk, minden bajból új öröm fakad. Egy évvel később, már „kilenc neveletlen gyermek” atyja, s akkor ez a dal született az újesztendő köszöntésére Mészáros Mátyás lantján. Fölvidul kezeimben lantom s buzgón Önti háláját az Újesztendőre: üdvözöllek Téged! Ezt a dalt 1836 küszöbén zengte Mészáros mester s nincs kizárva, hogy 1837-ben már a tizedik neveletlen gyermekkel is megáldotta az Isten. 1838-ban pedig, amikor a pusztító árvíz tört rá a két testvérváros lakóira, már tizenegyre szaporodott a neveletlen Mészáros-gyerekek száma. Ezekből az évekből már nem maradtak meg Mészáros Mátyás rigmusai — nyilván elvitte azokat is az ár —, pedig nyilván továbbra is szüksége volt „kegyes jótevői” támogatására, hogy egyre gyarapodó családját becsülettel eltarthassa. S milyen módon férkőzhetett volna legméltóbban a „kuncsaftok” szívéhez — és pénztárcájához —, ha nem az Új Esztendei Idvezlések rímbe szedett soraival, amelyek nyomattattak Pesten, Petrózai Trotternél, vagy Esztergomban, Beimel József betűivel. A kalendáriumok Ha a régi pestbudai krónikákban búvárkodunk, ezekből az időkből szép számmal találkozunk az új évet köszöntő és a jövő titkait kémlelő kalendáriumokkal, évkönyvekkel, almanachokkal. Ekkortájt még volt idejük olvasni az embereknek, és ilyen karácsony és újév táján mindenki a Csíziókat meg a Százesztendő Jövendőmondó rébuszait böngészte, azokból akarván megfejteni, mit hoz a jövendő? Ma már csak nagyapáink emlékeznek a Százesztendős Jövendőmondó fehérszakállas ábrázatára, egyiptomi ákombákomokkal tarkított, csúcsos süvegére. — No meg mindenre alkalmazható rejtélyes jóslataira, amelyekről olyan jól el lehetett csevegni kávé és kuglóf közben a kis budai házak barátságos meleget árasztó cserépkályhái mellett. .. és elmerül a múltnak tengerében .. A régi pestbudaiak szemében az új esztendő többet jelentett a névjegy vagy üdvözlőkártya aljára odanyomtatott jókívánság formaságánál, pár köszöntő szó és aláírás odafirkantásánál. — Nemcsak mulatsághoz szolgált ürügyül, de nagyon is ünnepélyes volt, kedves, megható és bensőséges. Nemcsak futó kézszorítás, hanem baráti ölelkezés, a közös vágyak, közös álmok megbeszélése, a szívbéli, őszinte együttérzés jegyében. A budai hegyek vastag hótakaró alatt álmodtak már ezekben a napokban, karácsony és újév között. A Duna két partján elterülő város utcáin is vastagon feküdt a hó, hamar leszállt az alkony s a csípős hidegben mindenki igyekezett mielőbb fedél alá jutni. Az emberek behúzódtak otthonaikba és családi, baráti körben búcsúztatták az év utolsó napjait s néztek várakozással az új esztendő érkezése elé. Mint mindig, mióta világ a világ... A múlt század derekán, a szabadságharc leveretését követő elnyomás idején az emberek zárkózottakká váltak, magukba vonultak és már nem vártak sokat az újabb évektől. Elment a kedvük még az üdvözlésektől is. Lassan éledt újra az üdvözlőlapok szokása, akkor még bécsi divatnak hódolt Pestbuda népe: csipkés szélű papírkártyákat küldözgettek egymásnak barátok és ismerősök január elsején, s a szöveg német nyelven volt nyomtatva. A bécsi biedermeier jellegét viselték magukon e korszak újévi lapjai, s nagyon sokáig tartott, míg ismét magyar motívumok, magyar szövegek vették át az uralmat. A millennium idején már ismét magyarul nyomatják a kéményseprők és a levélhordók újévi üdvözléseiket. Az ezredév első napján ezekkel a rigmusokkal köszöntötték Bastoria Willibald kéményseprőmester segédei a „pártfogóikat”. Ismét egy év, mely elmerül a múltnak tengerébe Ismét egy új évnek derül sok biztató reménye De hozzon is áldást, mosolyt minden ember fiának, Sose lássuk borúját a boldogság napjának. S ha pártfogóinkra kivált áradjon szerencse, boldogság, Legyen az ezeréves föld nékiek — mennyország. A hatsoros versike naív bája tükrözi a századforduló hangulatát, amikor a Lizsében szólt a katonabanda, a Weingrubernél cigány húzta, a nép pedig ős Budavára látványosságaiban gyönyörködött. A millenniumi kiállítás ezerféle szenzációval, csodával vonzotta a látogatókat, s a nagyérdemű közönség óriáskiflit meg perecet ropogtatva bámészkodott. S készült nemcsak egy újabb esztendőre, de egy újabb ezredévre. Bizakodva, reménykedve, tele optimizmussal, ugyanúgy, ahogy egy-egy új év elé nézünk mindig, mióta a világ világ. Bizakodva, reménykedve, hogy a következő jobb lesz, mint az előbbi volt. A század elejéről maradt fenn a hatalmas bőrtáskával emeletről-emeletre igyekvő fürge pesti postások egy kedves, rímes köszöntője, amellyel Újév reggelén bekopogtattak a címzetthez: Nekünk mindegy, ha három emelet: visszük az újságot, levelet. Szerelem van benne vagy számla, Nem látunk a levél titkába. Szép reményré címzett, váljanak valóra. Gondolj szeretettel a levélhordóra! Mindez hozzá tartozik Pestbuda múltjához, már m már feledésbe merült gondtalan évek, régi-régi szilveszteréjszakák emlékéhez. Hová lettetek ti békebeli, óéy búcsúztató esték, amikor a város utcái kihaltabbak voltak, még a többi téli estéknél is, s csak a gázlámpák fénye hunyorgott a december végi fagyban, sejtelmes fényt szórva a hóborította utcákra. A házakból zeneszó és vidám zsivaj szűrődött ki a havas éjszakába. Csak a hajnali derengésben tűntek fel itt-ott hazafelé igyekvő magányos korhelyek és hangos társaságok. Amikor egy-egy ilyen társaság összetalálkozott, harsány BUÉK-kal köszöntötték egymást és kalaplengetve mentek tovább, ki-ki a maga útján. Az ismerősök megálltak, kezet ráztak, összeölelkeztek s nagy hátbaveregetések közben kívántak egymásnak boldog újesztendőt. S ha valaki ezen a hajnalon, az év első hajnalán, véletlenül kéményseprővel akadt össze, az a szerencse fiának érezte magát. Megfogta a gombját és elmormolta a varázsigét: „Kéményseprőt látok, szerencsét találok!” A kéményseprő észrevette és elmosolyodott. Aztán barátságosan ráköszönt: Adjon az Isten boldog újévet!... Gondolatunk most hazaszáll s közben az egek Urához fohászkodunk: adja, hogy 1976. boldogabb legyen, mint az előző év volt!. .. Vigyázat! Románia diszkriminál! Az OSTDEUTSCHE RUNDSCHAU című nyugatnémet magazin — jelenti Árgus Párizsból — felfogta és magáévá tette az erdélyi és bánsági magyarok és németek követeléseit, rámutat arra a kettősségre, amelyet a román diktatúra tanúsít, amikor az emberi és nemzeti jogokról van szó. Az érdekes tudósítás december 5-én jelent meg és ezeket állapította meg: „Amíg egyrészt a Román Szocialista Köztársaság Nyugat-Németországtól kér pénzügyi és gazdasági segélyt, s ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy a Romániában élő német kisebbség teljes egyenjogúságot élvez, hiszen ősi települési helye az ország s így áttelepítésre nincs szükség, addig másrészt most került nyilvánosságra egy okmány, amely egész más fényben tünteti fel az ottani helyzetet: a Romániában élő német és magyar kisebbség közös felhívást intézett az ország kormányához, felszólítva azt az eddig ellenük gyakorolt faji megkülönböztetés azonnali megszüntetésére. A két nemzetiség rámutatott arra, hogy együttesen az összlakosság 13 százalékát képviselik (2 millió magyar — a románok csak 1,6 millióról beszélnek — és hatszázezer német — a románok csak 383 ezer németet ismernek el). E két kisebbség követeli, hogy anyanyelvét mindenütt, így az iskolákban is használhassa, hogy teljes egyenjogúságot élvezzen minden téren: politikai, kulturális és gazdasági síkon egyaránt, hogy elkobzott szellemi javait azonnal adják vissza, s végül, hogy egy külön bizottságot állítsanak fel az Egyesült Nemzeteknél, amely az erdélyi magyar és német kisebbség védelmével lenne megbízva. E lépés most már nem hagyhatja közönyösen a nyugatnémet kormányt sem, amely eddig — román kívánságra — elhallgatta a német—román tárgyalásokon az erdélyi és bánsági kisebbségek ügyét.. * KOMMENTÁR: Most tehát már nemcsak mi, Amerikában élő száműzöttek és szervezeteink, a MAGYAR FELSZABADÍTÓ BIZOTTSÁG, ERDÉLYI SZÖVETSÉG, SZABADSÁGHARCOS SZÖVETSÉG, KÖZÖS KÜLÜGYI BIZOTTSÁG hangoztatjuk, hogy az erdélyiek kiáltását észre kell venni és azt támogatni kell, hanem a nyugatnémet sajtó is. — Sőt, szemére is veti a nyugatnémeteknek, hogy eddig elhallgatták az ügyet. Amit a Közös Külügyi Bizottság küldöttsége kért a washingtoni külügyminisztériumban és kongresszusban, ugyanazt követeli a nyugatnémet lap is. Hogy az illetékes állami szervek vegyék észre az erdélyi és bánsági magyarok és németek millióinak hat pontját, az egyéni és nemzeti élet szabad kifejtését anyanyelvükön és ennek politikai garanciáit. Az erdélyi és bánsági magyarok és németek deklarációja, amint ezt kezdettől fogva hangoztattuk, korszaknyitó politikai jelentkezés. Boldogok vagyunk, hogy jelenthetjük: az amerikai magyar száműzöttek már 1975. november 22-én így látták az erdélyiek és bánságiak jelentkezését, és így is cselekedtek. I K K A Pénzküldés és szabadválasztású árucikkek, öröklakás, autó, háztartási felszerelések, életjáradékbiztosítás. V I R A G és koszorú küldés, sírápolás, sírkövek. T U Z E X Pénz és csomagküldés Csehszlovákiába KUMANIABA Pénz és csomagküldés. Kelet Németországba és Lengyelországba úgyszintén GYÓGYSZERKÜLDÉS a leggyorsabban KÖZJEGYZŐSÉGI hitelesítések, fordítások, garancia- és megbízólevelek FORDULJON BIZALOMMAL HOZZÁNK TRANSEX 424 Bloor Street West TORONTO, ONT., CANADA M5S 1X5 Telefon: (416) 923-1193 mmui miu.rnimmm 5. oldal