Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1978 (85. évfolyam, 1-50. szám)
1978-01-08 / 1. szám
SZITNYAI ZOLTÁN: Az álmodozók A magyar táj, magyar égbolt, magyar milliók sugalmazó hatását nélkülözve, az emigrációs irodalom maradandó alkotásokkal vált a magyar irodalom egészének jelentős részévé. Művelőinek többségét a nemzeti irodalom ősi hagyományainak követésében nem tudta megállítani az a hazai propaganda, amely a nyelvi konferenciák létesítésével igyekezett megosztani a nemzeti szellemű emigrációs írók és olvasók táborát. Egy újabb áramlat szószólói, akik a rendszerrel parolázó alku kölcsönös engedményeivel akarják közelebb hozni egymáshoz a vasfüggönyön túli és inneni magyarokat, reális törekvések képviselőinek vallják önmagukat, és álmodozóknak azokat, akik nem hajlandók lemondani egy tál lencséért arról, hogy egy történelmi fordulat visszahozhatja a nemzet szabadságát. Nem álmodozók, nem is maradiak, akik merkantil szellemtől befolyásolt szócsata tőzsdei zsivajában, kitartanak három évtizede vallott meggyőződésük mellett. Nem vonható kétségbe az említett áramlat szószólóinak jó szándéka, igaz magyarsága, de vitatható az álmodozás lekicsinylő jelzőjével kisebbíteni azokat, akik továbbra sem hajlandók alkura azzal a sápadt arcú, szelíd mosolyú pártvezérrel, aki az 56-os szabadságharc végső diadalnak látszó, örömtől mámoros napján még arról szónokolt a főtanács emelvényén, Nagy Imre miniszerelnök jobbján, hogy a magyar nép dicsőséges felkelése kivívta az ország függetlenségét, és követeli a szovjet katonai erők teljes kivonását. Aztán eltűnt, és a főváros falait romboló ágyúk tüzében, dübörgő tankok mögül, Moszkva magyarországi helytartójaként tért vissza. Ő volt az, aki letörte a becsületes magyarok összefogását, s az országban marasztalt orosz katonai erő jelenlétével nézőítja, hitvány engedményekkel szédíti megalkuvóvá a népet. A falusi szegénylegényből diktátori hatalommal rendelkező áruló közéleti pályáját bitófák hosszú sora szegélyezi, amelyekre a népbíráskodás vérszomjas színészei akasztottak ifjú hősöket, lányokat, tizenhat éves gyermekeket. De felakasztatták Nagy Imrét is, aki korábbi kommunista magatartásának tévedéseit avagy bűneit jóvá tette azzal, hogy nemzeti eszmék követője lett a szabadságharc idején, s az eltiportatáskor az igaz magyar kétségbeesésével küldte segítségért fajduló kiáltását a szabad világ felé. Az álmodozók valóban nem akarják követni azokat, akik álmodozóknak nevezik őket. Nem hajlandók kölcsönös engedményekkel parolázni Caraffa, Hocher, Haynau, meg a falvak népét akasztató, divatficsúr Szamuely utódjával. Többről van szó, mint pillanatnyi értékű engedményekről. A tragikusan nagy, történelmi realitás az, hogy a mai magyarság akarja-e, tudja-e folytatni a nemzet függetlenségéért, állami önállóságáért vívott évezredes harcot, amelyért a sokat, bár sokszor méltán kárhoztatott rendi világ magyarjai ontották vérüket. Avagy a vasfüggöny mögé börtönzött tizenegymillió magyar beéri azzal, hogy megszűnt az éjszakáit felverő csengőfrász; hogy az ávéhó szelídebb, az életszínvonal jobb; az ipari cikkek bősége, ha nem is minősége, vetekszik a nyugatival; hogy könnyebb útlevélszerzés teszi lehetővé a külföldre való utazgatást, és nem is gondol arra, hogy megalkuvó magatartása következtében a világ térképéről örökre eltűnhet az a parányi terület, amely ma még a magyarok hazáját, Magyarországot jelenti? Valóban álmodozók azok, akik annak tudatára akarják ébreszteni honfitársaikat, hogy ezeréves állami lét örökségének megmentése és megőrzése vár rájuk? Az emigráció nem önmagáért van. Az emigráció történelmi küldetése több, mint a nyelv megőrzése és tisztaságának magától értetődő védelme az idegenben. Az emigráció azért van, és azért kell lennie, hogy megtegye mindazt, amivel az otthon élő magyarságban a haza felszabadulásába vetett hitet tartja. Álmodozás-e, ha nem akar belenyugodni abba, hogy az emberi jogok védelmét és az eszmék szabad áramlásának követelményét deklaráló helsinki megállapodás meghátrált az oroszok kitartó követelése előtt, és elfogadta a határok változhatatlanságát? Nincs elég erő és szervezettség a magyar emigrációban ahhoz, hogy napirenden tartsa a magyar sérelmeket a nyugati világ fórumainál, és lobogó lángként hirdesse a határokon belüli millióknak — miként Jézus Krisztus mondta —, aki mindvégig kitart, üdvözül? A magyar emigráció, a Szent Korona kiszolgáltatása elleni impozáns tiltakozásával bebizonyította, hogy birtokában van az erőnek, szervezettségnek és az üdvözülést hozó szívós kitartásnak. Hangja orkánként járta be Amerika, Kanada magyarlakta városait, behatolt az Egyesült Államok törvényhozásának Capitoliumába, tüntetett az állami főhatalom Fehér Háza előtt, és tiltakozott magánál az elnöknél. Ez a tiltakozás visszhangra talált Európában is, ahol a magyar katolikus lelkészek és hívek nevében dr. Ádám György vatikáni megbízott tiltakozó távirata találóan utal arra, hogy: „Az a magyar nép, amely otthon és idekint még nem tudta elfelejteni, hogy szabadsága ügyét 1956-ban a szabad világ nem segítette, nehezen tudná megérteni, hogy nemzeti függetlensége zálogát most ugyanazok gondjára bízzák, akik 1956-ban eltiporták szabadságát.” 1956 óta nem volt hasonló magyar megmozdulás, mint a mostani. Ismét magyar sérelmekre terelődött a világ figyelme. Tudomást vettek arról azok is, akik nem tiltakozhatnak a vasfüggönnyel körülzárt milliók karámjában, s azok is, akik már a rendszer szellemében nevelődve, alig tudnak valamit a Szent Koronáról, és bizonyára mit sem arról, hogy az nem csupán történelmi kegyelet tárgya, királyokat díszítő ék, hanem a magyar főhatalmat jelentő misztikus személy. Az emigráció tiltakozása érteti meg velük, hogy a Szent Korona miért nem kerülhet haza, miért nem szabad hazakerülnie mindaddig, amíg a magyar nép akarata nem dönthet sorsáról. E követelmény teljesülése nélkül muzeális érdekesség, idegenforgalmi látványosság. A világot bejáró tiltakozás jelentőségét nem csökkenti, s eljövendő hatását nem hatálytalanítja, hogy a négyesztendős főhatalom pünkösdi királya nem vette tudomásul a tiltakozást. A római pápa által, a kereszténység fejedelmi hittérítőjének, első királyunknak küldött Szent Korona (a mostani pápa ellenkezése nélkül) hazakerül ugyan, de nem a magyar nép kezébe, miként Carter szereti hangoztatni, nyilván olyan megokolásért, amely mentesítené őt a történelmi felelősségrevonás alól. A történelmi vádbeszéd azonban el fog hangzani, mert köztudott, hogy az orosz megszállás alatti ország népe nincs abban a helyzetben, hogy szabad akaratnyilvánítással elfogadhasson vagy visszautasíthasson valamit. Van valami keserű irónia abban, hogy a Szent Korona épp annak a rendszernek kerül a birtokába, amely tagadja Isten létét, és nem mond le arról, hogy kommunistává forradalmasítsák a szabad világot, elsősorban annak leghatalmasabb államát, Amerikát. Az amerikai magyarok heves tiltakozása anynyit máris elért, hogy Vance külügyminiszter nyilatkozatával (elszólásával?) kiugratta a nyulat a bokorból, és nyilvánvalóvá lett a döntés kufár háttere. Az elnök, aki a magyar népre hivatkozott, tájékozatlanságát bizonyította be a magyar népről és a Szent Korona misztikus jelentőségéről. Nem a nép, hanem a rendszer óhaját teljesítette kedvező kereskedelmi kapcsolatokért, és döntése a Kremllel folytatott tárgyalásain is hasznára lehet. Aki oly kétkedve vallja magát az emberi jogok védelmezőjének, ezúttal nem népjogot védett, hanem népjogot sértett. Megtagadta elnökelődeit, akik a korona kiadásának ismételten előterjesztett igényét azzalta(Folytatás a nyolcadik oldalon) DUNAI ÁKOS: Isten hozta az elvtársakat! Az utóbbi hónapok során lapunk majdnem mindegyik számában felhívással, kéréssel fordultunk előfizetőinkhez: segítsenek, szerezzenek új előfizetőket, mert ha az emigráció továbbra is nemtörődöm módon sorsára hagyja ezt a 84 éves lapot, hamarosan nem lesz kinek szerkesztenünk és kiadnunk a Katolikus Magyarok Vasárnapját. A lap előfizetőinek száma nemhogy a külföldön élő magyarok számával nincs arányban, de még azokéval sem, akik az emigráns életben aktívan részt vesznek. Amikor valaki meglátogat bennünket, és hosszasan elbeszélgetünk, mindig szóba kerül az előfizetők kérdése is. Eddig még mindenki megdöbbenését fejezte ki afölött, hogy a Vasárnapnak csak ilyen kevés előfizetője van. Persze, tudomásunk szerint csak egy észak-amerikai hetilap példányszáma szárnyalja túl a miénket, de ez nem vigasz, hanem igen szomorú keresztmetszete az emigráns magyar sajtó helyzetének. A „kevés” és „sok” mindig relatív fogalom. (Két hajszál az ember fején kevés, de a húslevesben sok.) Előfizetőink száma kevés, ha arra gondolunk, hogy mennyinek kellene lenni, de sok, ha azt vesszük figyelembe, hogy több tucatnyi lapnak még ennyi sincs. Egyelőre hálát kell adnunk az Istennek, hogy ennyi olvasónk is van egyáltalán, de be kell látnunk, hogy ebül állunk.★ Mindez pedig csak azért jutott az eszünkbe, mert a karácsony előtt meghirdetett előfizetésgyűjtő akciót követően beérkezett új előfizetések jegyzékét böngészve illusztris névre bukkantunk. (Az „illusztris” megint csak relatív fogalom.) Lám, mégiscsak vannak sokan, akik a szívükön viselik a magyar emigráns sajtó sorsát, és előfizetésükkel támogatják nemzetmentő szolgálatukban! Mégiscsak vannak, akiknek érdekük, hogy a Vasárnap továbbra is a kommunistaellenesség legfőbb magyar sajtóterméke legyen! Mégiscsak vannak, akik belátják, hogy mekkora szükség van a jó, hazafias újságra! Mégiscsak vannak, akik igazat adnak nekünk, támogatják minden törekvésünket! , Álljon itt ország-világ előtt új, „tekintélyes” előfizetőnk neve és címe, mert aki ennyire támogat bennünket, megérdemli a nyilvánosságot. MAGYAR RÁDIÓ H—1800 Budapest 5 Postafiók 118 Hungary — Europe Boldogan vettük tudomásul, hogy ha a magyar emigránsok nem is tülekednek az előfizetésnél, de elüzenik, a megszelídült gyilkosok, a megjámborodott gazfickók, a mosolygó haramiák, a megszalonképesült latrok nem hagyják elveszni a Vasárnapot, és 19 kemény tallért leszurkolnak a lapért és az évkönyvért. Örülünk, hogy ha a nagy szabadságban élő magyar nép — a moszkvai mintájú demokrácia játékszabályainak megfelelően — nem is rendelheti meg a lapot (sőt: ha valaki külföldről próbál bevinni egy példányt, már azért súlyosan megbüntetik), de a Magyar Rádió hazugságbajnokainak és lódítóatlétáinak rendelkezésére áll a Vasárnap! A meghatódástól megtelik könnyel a szemünk, ha az jut eszünkbe, hogy ezentúl immár három példány Vasárnap indul útnak Magyarország felé minden szombaton! Eddig csak az Országos Széchenyi Könyvtár Gyarapítási Osztályára és a Sajtóirodára járt a Katolikus Magyarok Vasárnapja, de most — mivel az egeket ostromolja az enyhülés, és nagy szabadsághős lett a georgiai mogyorótermelő úriemberből — három példány mehet a vasfüggöny mögé bezárt tízegynéhány millió magyarnak! Nem is beszélve arról, hogy a Sajtóiroda a lap légipostával való küldésére fizetett elő, ami elég nagy különkiadást jelent az őszinteségéről és mindenekfeletti igazmondásáról híres irodának, de ők semmi költséget nem sajnálnak, ha nemes magyar ügyről van szó! Szeretettel üdvözöljük körünkben a Magyar Rádiót, új előfizetőnket! Nem fogunk elfeledkezni az új előfizetőnek járó jutalomkönyvről! Isten hozta közöttünk! 1978. — VOL. 85. ÉVF. Jan. 8. ~ VASÁRNAP - 1. sz. Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday The only Catholic Hungarian magyar hetilapja -------- Weekly Newspaper in the U.S.A Egyes szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 35 cents 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefont (216) 799-2600 DR. KOLLARITS BÉLA: KI LEGYEN A BÍRÓ? A belgrádi konferenciáról érkezett jelentés számol be arról, hogy az Egyesült Államok delegátusa a Szovjetuniót bírálta, mert 12—15 évig terjedő időre bebörtönzik az emberi jogok harcosait. „Washingtonnak nincs erkölcsi joga arra, hogy más országokat az emberi jogokra kioktasson. Kik bíráskodjanak mások felett? Azok legyenek a bírák, akik napalm bombákat és borzalmaspusztító fegyvereket használtak, hogy Vietnam népénekszázezreit öljék meg, és falvaik százait töröljék el a földd színéről?” — vágott vissza a szovjet delegátus. Súlyos vádakat mondott ki a szovjet kiküldött, olyant vádakat, amelyek felnyitják az emlékezés zsilipjeit . Gyújtóbombák, megsemmisült falvak üszkös romjai. Olthatatlan lánggal égő városokban pusztuló lakosság. Pótolhatatlan értékek, amelyeket az emberi tudás, művé-,szét és szorgalom évszázadokon át összegyűjtött, váltak hitvány hamuvá. Emlékeznünk kell az emberi életek kikí oltására létesített megsemmisítő táborokra, a katyni tö imegsírokra, a Baltikum népeire, a bolseviki forradalom és a világháború áldozatainak megszámlálhatatlan tömegeire. Emlékezünk kiirtott népcsoportokra, megsem- misített társadalmi osztályokra, rabságba hurcolt, földönfutóvá tett, hontalanságba kergetett embermilliókra. Még halljuk a meggyalázott asszonyok és leányok kétségbeesett, reménytelen segélykiáltását... Emlékezzünk! Karácsony volt, szomorú, reménytelen budapesti karácsony 1944-ben, amikor a szovjet hadsereg acélgyűrűje bezárult Budapest körül. A templomok harangjai nem hirdették a kis Jézus megszületését, nem hívták éjféli misére a főváros népét. Fegyverzaj, puskás ropogás, aknák robbanása a halál orgiáját vezette be, és 52 kábult, vérgőzös napon tombolt a harc. Azután elhallgattak a fegyverek. A „Duna királynője” megvívta harcát a Sátán hadai ellen , és elesett. A romváros gránáttépte, bombatölcséres utcáin durva, idegen csizmák rúgták, taposták a védők még jóformán ki sem hűlt holttesteit! Emlékezzünk! Leírhatatlan terror őrjöngött hazánkban. Futott aki tudott, rettegésben élt az ország népe. Egy, csak egy ember volt, aki felemelte szavát a magyarságért, aki népének védelmére mert sietni. Mindszenty József, Esztergom érseke, Magyarország hercegprímása. Tudta, előre látta sorsát, de nem tántorodott meg, nem lett úr felette a félelem. Vértanúk bátor elszántságával állt szemben ellenségeivel: „Istenért, Egyházért, hazáért”. Ezerszeresen megalázottan, megkínzott testtel, gyötörődő lélekkel szenvedett nyolc évig a kommunisták börtönébe zártan, hogy a szabadság néhány napja után 15 évig önként vállalt rabságban éljen. Azután „felvette élete legnehezebb keresztjét”, hogy ami még hátra volt életéből, szeretett hazájától, híveitől távoli száműzetésben töltse. És halljuk a szabadságharc legázolására induló páncélos szörnyetegek dübörgését, melyeknek Washingtonból küldött távirat adta meg a „startjelet”. Hol voltak akkor az emberi jogok „bajnokai”, akik most Szent István koronáját készülnek a vörös bestia prédájául venni? Ki legyen a bíró, aki Belgrádban igazságot tehet? Mi történjék azzal, akit a Helsinkiben kötött megállapodás megsértésében bűnösnek találnak? Nem tehetnek semmit, mert az egyezmény nem állított be szankciókat ilyen esetre. Bebizonyosodott, hogy a Nyugat nagy győzelmének mondott egyezmény mit sem érő papírrongy. Értéktelen, semmire se jó, mint a többi eddigi, a Szovjetunióval kötött megállapodás. A „belgrádi perben” vádlókra és megvádoltakra egyaránt marasztaló ítéletet a világ népeinek közvéleménye fogja kimondani. Martinián testvér elment Az Amerikában élő erdélyi ferencesek szomorú szívvel tudatják, hogy rendi testvérük, Horváth Martinián elhunyt. Martinián testvér 1907. február 7-én született a Háromszék megyei Gelencén. 1935-ben kezdte a noviciátust Medgyesen, és 1941-ben tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat. Mint segítőtestvér a csíksomlyói és a kolozsvári rendházakban dolgozott. 1944- ben bevonult katonának, és a kolozsvári 9-es helyőrségi kórháznál teljesített szolgálatot. A háború vihara Németországba sodorta, ahonnét 1945 szeptemberében több szerzetestársával Olaszországba ment. Először a római Szent Antal Egyetemen, a rend nemzetközi kollégiumában dolgozott, majd a Lateránban mint a gyóntatók szakácsa nyújtott ízelítőt a magyar konyha finomságaiból. Később a firenzei Szent Bonaventura Kollégium sekrestyése lett, innen pedig Alvernára ment remetének. 1968-ban jött át Amerikába, és innentől kezdve a youngstowni zárdában tevékenykedett. Gyenge, önmegtagadásokkal, örökös böjtökkel sanyargatott testét gyomor- és tüdőrák támadta meg, és a gyilkos betegség rövid idő alatt megölte. Csodálatos türelemmel, példamutatóan hősiesen viselt bonzalmas szenvedések után december 19-én hajnalban hívta magához az Örök Bíró, akinek egész életén keresztül hűséges szolgája volt. Martinián testvérünket — aki szinte minden idejét imádkozva, vezekelve, virrasztva a templomban töltötte, és aki soha nem szűnő aggódással esdekelt azég Urához elnyomott erdélyi véreiért és magyar hazájáért — december 21-én délelőtt kísértük utolsó útjára youngstowni kegyhelyünkről. Az Úristen adjon neki örök nyugodalmat! Boldog új esztendőt kívánunk minden kedves olvasónknak!