Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)

1979-11-18 / 44. szám

AUG 1-73 LOUIS SZAT15ÁRT 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja ;— :i . .. ■ , .ja-aaas Hqves szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799 — 2600 és 799—3335. 1979. — VOL. 86. ÉVF. Nov. 18. — VASÁRNAP — 44. sz. The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. Price of one copy: 35 cents (USPS 291-640) TOLLAS TIBOR: „Nemzeti tragédia" vagy „Győztes forradalom// ÖTVENHAT MÉRLEGELÉSE OTTHON ÉS IDEKINT „A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszla­golásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba.” Ezeket a keserű szava­kat írta a közelmúltban elhunyt egyik legna­gyobb otthoni költőnk, Nagy László. („Adok nektek aranyvesszőt”, Magvető, 1979, Buda­pest.) A mellébeszélés, a sorskérdések elhall­gatása, az öncenzúra két évtizeden keresztül a többi, hasonló elnyomás alatt élő szomszéd né­peknél is jobban jellemezte irodalmi életün­ket. Ötvenhatnak nemcsak őszinte mérlegelése, hanem megemlítése is tabu volt. A párt hivata­losan „ellenforradalom”-nak bélyegezte, így ke­rült a sajtóba, az irodalomba és a köztudatba. Elsőnek azok a fiatalok tiltakoztak ellene, akik vagy gyermekként élték át a forradalmat, vagy csak szüleik elbeszéléséből ismerhették meg. A Fonográf Együttes népszerű lemezein üzenték: „Jelbeszéd az életünk, túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol!” lemezsorozatuk egyik legszebb dalát: „Ha én rózsa volnék”. Koncz Zsuzsa énekli, Bródy Já­nos szövegével, melynek egyik versszaka a for­radalom emlékének adózik: „Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék minden áldott este fényben megfürödnék, és ha engem egyszer lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna.” A lemez azóta hirtelen eltűnt. A második kiadásnál már törölték ezt a versszakot. A fia­talok közt azonban, mint a népdal, szájról száj­ra jár ma is. Az utóbbi években fiatal íróink legjava kezdi feszegetni a közelmúltat, és elsősorban az 56-os forradalom durva meghamisítása ellen tiltako­zik. Húsz év után már történelemmé váló sza­badságharcunkat fenti könyvében Nagy László „Nemzeti tragédiádnak minősítette, míg kor­társa, Csoóri Sándor idén megjelent, feltűnést keltő „Nomád napló”-jában ezeket írja: „1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát boly­gatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt... ötvenhat­ban minden megtörtént: az is, ami bekövetke­zett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos ér­telemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is... Hogy idejétmúlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyá­jan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dol­gozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejté­­seinkre, ítéleteinkre.” Kósa Ferenc rendező „Küldetés” címmel Bal­­czó András öttusázóról nagy sikerű filmet ren­dezett. A „Film, Színház,­ Muzsika” idei (ápr. 30.) számában többek között ezeket írja: „.. . felnőtté csak 1956 drámájában ügyünk és nemzedékünk halottai láttán váltunk. Nagy hirtelen, de riadalom nélkül megértettük, hogy látványos győzelmek helyett araszoló teremtés és általa a csöndes megörződés lesz a külde­tésünk. . Végh Antal, aki a magyar labdarúgás visz­­szásságairól írt könyvével lett népszerű ott­hon, a „Forrás” c. kecskeméti folyóirat au­gusztusi számában megállapítja: „Megírni csak azt érdemes, amit nem szabad .. Meglehet, hogy mostanában nincsenek túlságosan fájdal­mas pontjaink. Vagy ha netán vannak is, azok még mindig tabunak számítanak. S van aztán még egy iszonyatos tabu, melyről nem tudni pontosan, ki minősíti annak, talán senki, csak úgy bennünk él, hogy 1956-ról még egy muk­kot se... Holott rendkívül fontos történelmi pillanat volt... Mert az nem igaz, hogy a hu­szadik században az egyik legnagyobb tragé­diája volt a magyar társadalomnak. Szerintem ezt már kellő távlatból meg lehet ítélni. Én ennél sokkal »meredekebbet« állítok: a magyar történelemnek 1956 volt az egyetlen győztes forradalma. Győztessé tette mindaz, ami az »események« után történt a konszolidáció idő­szakában ...” Végül idézhetjük az idén nyáron bekövet­kezett drasztikus áremelések után tüntető cse­peli munkásokat, akik több mint húszévi masz­lagolás után is, „7x8” ( † 56) jelszóval köszön­tik egymást, bizonyítván azt a lefojtott közhan­gulatot, amely ma is él a nép emlékezetében. Ha a fenti megnyilatkozásokat párhuzamba állítjuk azokkal a kinti „reálpolitikusokkal”, akik fölényesen próbálnak kioktatni bennün­ket, hogy­ húsz év után hagyjuk már el ötven­hatra való utalásainkat, vagy azokra az emig­ráns írókra, művészekre és nyelvészekre gon­dolunk, akik ünnepeink nyilvános szereplése elől óvatosan kitérnek, nehogy „politikailag” kompromittálja őket az a forradalom, amely­nek életüket és jólétüket köszönhetik, akkor látjuk csak meg igazán azt a kettős és ellenté­tes irányú változást, mely ötvenhat mérlegelé­sénél itthon és idekint végbemegy. Gondoljunk csak azokra a fiatal írókra, költőkre vagy diá­kokra, akik 23 évvel ezelőtt nemcsak ösztön­díjaikat, hanem írói rangjukat is 56-nak és menekült helyzetüknek köszönhették, s akiknek egy része most államköltségen a Magyarok Vi­lágszövetsége hivatalos vendégeként Boldizsár Ivánnal, Szántó Miklóssal és különböző minisz­terhelyettesekkel egy társaságban szólalnak fel a pártsajtóban, a televízióban vagy az Anya­nyelvi Konferenciákon, dicsérve azt a rend­­(Folytatás a 8. oldalon) SÖTE LAJOS: Hogy Illyés Gyula közismertté vált kifeje­zésmódját idézzem, valóban már hét éve dö­römbölünk angol nyelvű tájékoztatónkkal, a Carpathian Observerrel az amerikai kongresz­­szusban, a külügyminisztériumban, a Fehér Házban, egyetemeken, könyvtárakban, politi­kusoknál, tudósoknál, mindenütt az angol nyel­vű világban, az Egyesült Államokban, Angliá­ban, Kanadában, Ausztráliában és Európa or­szágaiban is, hogy felhívjuk figyelmüket az er­délyi magyar tragédiára. Igen, a Carpathian Observer bevált szellemi fegyver abban a hosszú küzdelemben, amelyet az amerikai és más sza­badföldi magyarság szerte a világon évek óta folytat erdélyi testvéreink védelmében, az er­délyi magyar nyelvért és kultúráért, az erdélyi magyar múltért, jelenért, és mindenek felett az erdélyi magyar jövőért. Gratulációk és elismerések özöne követte az első szám megjelenését 1973-ban, és az utóbbi években sokan újból felfedezik a Carpathian Observert, újból kifejezik elismerésüket a lap tartalmáról, hangjáról, angolságáról, tárgyila­gosságáról, és nem utolsósorban a lap külső megjelenéséről, mely a legjobb amerikai ha­sonló sajtótermékek nívóján áll. Közéleti sze­mélyek, egyetemi tanárok, történészek, erdélyi és más szervezeti vezetők, politikusok, köztük magyarok és nem magyarok véleménye erősít meg hitünkben, hogy jó úton haladunk, úttörő és hézagpótló munkát végzünk erdélyi tragé­diánk szomorú hírének angol nyelvű terjeszté­sében. Költői túlzással nagyszabásúnak, szenzációs­nak nevezhetnénk az Erdélyi Bizottság kiadá­sában tizedik évfordulója felé közeledő Carpa­thian Observer hatását, de mi nem akarjuk az olvasóközönséget nagy szavakkal bűvölni. Hisz­­szük, hogy az amerikai magyarság szellemi és politikai érettsége ma már a realitásokra van beállítva, és hisszük azt is, hogy az olvasókö­zönség a lap támogatását nem csodaígéretek varázsszavára, hanem reális megítélés alapján fogja elhatározni. Mi dörömbölünk évek óta, de hogy hango­sabbak lehessünk, és hogy más is, mindenki dörömbölhessen, az alábbi három dolog egyi­két javasoljuk és kérjük: 1. Jövő évi első számunk nagyobb terjede­lemben és sok ezer példányban fog megjelenni, ha az előállításhoz és szétküldéshez szükséges pénzösszeg idejében rendelkezésünkre fog állni. Ennek a számnak rendkívül fontos feladata lesz a nagy román jubileumi évben, 1980-ban. Ezt azonban nem lenne helyes most nagydobra ver­ni. Kérjük e lap olvasóit, tagjainkat, barátain­kat, akik átérzik és átérzik a cselekvés fontos­ságát, tegyék lehetővé a Carpathian Observer különszámának a megjelenését bármily kicsiny vagy bármily nagy adományokkal. (Utóbbira különösen a tehetősebbeket kérjük.) A csekket vagy money ordert — lehetőleg minél előbb — „Carpathian Observer Special” névre kiállítva, Committee of Transylvania, P. O. Box 3869, Rochester, N. Y. 14610 címre kell küldeni. 2. Legutóbbi számunk (Vol. 7. No. 1.) „The Hungarians of Rumania” címen részletes is­mertetést tartalmaz az erdélyi magyarság el­nyomásáról George Schöpflin, a University of London tanára tollából. Ezenkívül, több érde­kes tudósítás mellett a lap külön cikkben veszi célba a dákoromán elméletet. Ez a szám kivá­lóan alkalmas nem magyarok és magyarul már nem beszélő magyarok tájékoztatására. Egyes szám ára 1 dollár (tengeren túlra légipostával 1,50). Nagyobb megrendeléseknél növekvő ará­nyú kedvezményt adunk. Megrendelhető a meg­felelő pénzösszeg beküldésével Committee of Transylvania, P. O Box 3869, Rochester, N. Y. 14610 címen. A csekket „Carpathian Observer” névre kérjük kiállítani. (Az előző szám (Vol. 6, No. 2.) több száz példány különrendelés foly­tán elfogyott.) 3. A Carpathian Observer rendszeres küldé­séhez évi 10 dollár tagdíj befizetése szükséges ugyancsak a fenti címre. A csekket Committee of Transylvania névre kell kiállítani. Évenként rendszerint két Carpathian Observer és két Szé­kely Nép jelenik meg az Erdélyi Bizottság ki­(F­oly­tatás a 2. oldalon) Dörömbölünk... CSONKA EMIL: A pápa a búzamezők közepén Egy amerikai parasztember, bizonyos Joe Hayes nevezetű, kisebbfajta csodát művelt, amiről talán még századok múlva is beszélnek majd Amerika középső tájain, túl a Mississip­pin, a Des Moines folyó partján. Joe Hayes ugyanis elérte, amiben senki sem hitt, hogy a római pápa ellátogatott erre a vidékre. Mert II. János Pál amerikai útjának érdekes, különleges állomása volt ez a vidék, amely soha nem szerepelt a nagy amerikai út menet­rendjének terveiben; a római monsignorek vagy az amerikai püspökök és bíborosok álmukban sem gondoltak arra, hogy a pápa útiprogram­jába beiktassák Des Moines városát és Cum­­ming falucskát, egyáltalán Iowa államot, mely­nek Des Moines a fővárosa. A pápa kizá­ólag a keleti partvidéket, mindenekelőtt a nagy ka­tolikus városokat szándékozott meglátogatni, a Mississippi nagy folyamát nyugati irányba ez­úttal nem akarta átlépni. S hogy mégis meg­tette, annak különös, kedves története van. Az a bizonyos farmer, Joe Hayes ugyanis au­gusztus elején, amikor már híre járt, hogy a pápa jön Amerikába, gondolt egy merészet és nagyot, vett egy szép sima fehér papírlapot, letelepedett a konyhaasztalhoz, maga alá húzta a széket, s szépen kicirkalmazott betűkkel le­velet írt a pápának. Meghívta Cumming fa­lucskába, mondván, hogy ha már itt jár Ame­rikában, ne sajnálja a fáradságot, jöjjön el ide is, szeretettel várják. Aztán kihozta kocsiját a garázsból, behajtott a székvárosba, s átadta a levelet püspökének. Maurice Dingman, a püs­pök magában csóválta a fejét, de nem akarta megbántani a derék hívőt. — Olyan rendes ember — mondotta később az újságíróknak a püspök —, megtettem hát, s elküldtem a levelet a Vatikánba... És akkor történt a csoda. II. János Pál el­olvasta a paraszti levelet, s egyszerre igent mondott. Igen, el akar látogatni Amerika egyik mezőgazdasági vidékére, a cummingi farmernek igaza van, ne csak a városok körengetegét lássa. Hisz ő maga is parasztok püspöke, s mint fiatal pap, a Krakkó körüli kis hegyi falvakat járta, földdel küszködő, keményvágású embe­reket keresztelt, esketett, temetett — feltét­lenül elmegy tehát az amerikai parasztok közé. Így került a zsúfolt útiprogramba még ez a kis falu is, ahol kereken félmillió ember hall­gatta a pápa miséjét. Mert nemcsak Iowa ál­lamból jöttek, nemcsak a 200 000 lakosú fő­város népe özönlött ki a búzaföldekre, hanem. (Folytatás a 2. oldalon) EZT A CIKKET NE OLVASSA EL az, aki a hazai enyhülés szószólója, mert biztos nem nyeri meg tetszését. A magyarországi dicső és feddhetetlen erkölcsű népi demokrácia immár három és fél évtizede tartó sze­líd, igazságos és békés országlása során megszokhattuk, hogy a művészeti és kulturális élet valamennyi ágát különleges figyelemben és elbánásban részesíti. 1945 után, a szabadság első éveiben, egyszerűen zúzdába küldték és ledarálták azokat a könyveket, amelyek nem restellték megkockáztatni azt a reakciós és elvakult véleményt, hogy a magyar nem­zet története nem 1919- ben, hanem valamivel előbb kezdődött. Ugyanerre a sorsra jutottak néminemű hajdanvaló firkászok regé­nyei és versikéi, amelyeket a Moszkvából szalasztott friss patkolású cenzorok nyilván sose olvastak, ám be­zúzattak, mert tarsolyukban kevés volt a műveltség, de annál több a párthűség. A könyvzúzdák zaja és a klasszikusok műveivel fű­tött kazánok lángja mellett közben megszülettek azok a szabályok, amelyek az új művészeti alkotásoknak vol­tak hivatottak irányt adni. Ebben az időben a festményeken a fák lombkoro­nája piros volt, mert a zöld a nyilaskereszteseket jut­tatta volna az emberek eszébe. Az erdei csendéletek ábrázolása során alaposan megcsappant a málnát ke­reső medvék száma, mivel ez a falánk és torkos jószág Berlin városának szimbóluma és címerállata volt, s va­laki még a Németország iránti vágyódásnak magyaráz­hatta volna a képet. Különben a néhány, valamiképpen mégis kegyelmet kapott medvét nem barnára, a német nemzetiszocialisták színére pingálták, ahogy az a mac­kóknak dukált volna, hanem sárgára mázolták őket, ami a felszabadítók lenhajának és a jó­létet biztosító végtelen orosz búzaföldek békéjének szimbóluma. A zenei életben sutba kellett dobni a szomorú alko­tásokat, mert azok minden bizonnyal a múltat siratták vissza, vagy a jelen miatt szomorkodtak. De a vidámak sem jártak jobban, mert azok meg a szebb jövőben bi­zakodtak. Az irodalomban nem az eszmék és szellemi irány­zatok, hanem a traktorok versenyeztek, s piros fejken­dős fejőlányok énekelték a béke dalát. Hősi eposzok születtek Burjatyin elvtársról, a vasmunkásról, akit elhajló elemek és a kapitalista ügynökök fogkefével és mosdótálsal próbáltak eltéríteni az igaz ügy szolgála­tától, de ő nem hagyta magát, és öntudatos bolseviki­­hez illően továbbra is minden reggel a szájából a mar­kába köpött vízben mosta meg gondoktól barázdált, porlepte proletárarcát. Aztán változtak az idők, mégpedig olyannyira, hogy Magyarországon nemcsak az 1945 előtt megjelent köny­vek kiküldéséhez kell engedély. Most már a „kultúr­­forradalom” idején kiadott „művek” sem küldhetők ál­lami hozzájárulás nélkül nyugatra. Jelenleg 1957 az a dátum, amitől kezdve a rendszer magáénak vallja ki­adványait. A régebbi és újabb magyar klasszikusok műveiből odahaza megjelenő antológiák politikailag célzatos vá­logatások: a rendszernek nem tetsző írásműveket kihagy­ják a kötetből. Az úgynevezett „összes művek” eseté­ben két lehetőség van: vagy a függelékben, a jegyze­tek között szerényen megemlítik, hogy ez és ez a vers kimaradt,, „mert irredenta hangjával sértheti a szom­széd népek nemzeti érzését" (ez szegény Babitscsal történt meg), vagy minden teketória nélkül kihagyják a kifogásolt verset, mintha sose lett volna, és éppen úgy az „összes versek” cím alatt jelentetik meg a kö­tetet (Ady Endre járt így). A művészet és irodalom politikai célok miatti sunyi manipulálásának mintapéldája történt a közelmúltban Budapesten: 1935-ben Székely népballadák címmel Ortutay Gyu­la szerkesztésében, Buday György fametszeteivel díszít­ve nagyszerű kötet jelent meg, ami elnyerte az év könyve címet. Ugyanez a kötet második kiadásban 1940- ben látott napvilágot. Néhány héttel ezelőtt a budapesti könyvesboltok­ban órák alatt kapkodták szét a Székely népballadák új kiadását. Mert enyhülés van, demokrácia van, tehát odahaza ilyesmi is megjelenhetik. Csakhogy! Már a belső címlapon elkezdték a csalást. Erdély címere alatt az eredeti Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest felirat helyett az impresszumba tartozó Az 1945. évi első kiadás új szedéséről készült utánnyomása: Magyar Helikon, 1979 szöveg áll. De ez csak a kezdet, az a pont, ahol a hazai állapotokat ismerők hitetlenkedni és gya­nakodni kezdenek. Ám a valóságról csak az győződhetik meg, akinek megvan a Székely népballadák 1940-es második kiadása, és összehasonlítja azzal, ami most Budapesten jelent meg. Néhány perc múlva világos a helyzet, s az is érthetővé válik, hogy odahaza miért nem az 1940-es kibővített második kiadásról készítettek utánnyomást. Azért, mert a második kiadásban olyan mondatok fordulnak elő Ortutay Gyula tanulmányá­ban, amiket még az Ortutay-féle szalonkommunista társ­utasoktól sem lehet eltűrni. Az 1934-ben írt remek ta­nulmányához Ortutay Gyula 1940-ben még hozzáfűzött 33 szép és megindító sort, s hogy e sorok miről szóltak, azt elárulja a szöveg alatt olvasható keltezés: „1940 őszén, a Székelyföld visszatérésekor.” A balladák után közölt jegyzetekben két helyen fordul elő olyasmi, aminek kinyomtatására a mai Ma­gyarország demokratikus és hazafias légkörében nincs lehetőség. Az egyik: „Az 1940-es örvendetes politikai változás ismét lehetővé teszi majd a módszeres népköl­tészeti gyűjtést Erdélyben és a Székelyföldön.” A másik: „Reméljük, hogy nemzetünk ünnepi évében ez a máso­dik kiadás is szolgálatot teljesíthet: a hazatért erdélyi magyarság üdvözlésére szántuk.” A Székely népballadák című, Budapesten újra meg­jelentetett könyv szemre szép. Szép és dekoratív. Csak egészében véve hazug. Olyan, mint maga a rendszer, amelyik kiadta. Dunai Ákos

Next