Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1979 (86. évfolyam, 1-50. szám)
1979-11-18 / 44. szám
AUG 1-73 LOUIS SZAT15ÁRT 2218 N LINCOLN AVE CHICAGO ILL 60614 Amerika egyetlen katolikus Catholic Hungarians9 Sunday magyar hetilapja ;— :i . .. ■ , .ja-aaas Hqves szám ára: 35 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799 — 2600 és 799—3335. 1979. — VOL. 86. ÉVF. Nov. 18. — VASÁRNAP — 44. sz. The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the U.S.A. Price of one copy: 35 cents (USPS 291-640) TOLLAS TIBOR: „Nemzeti tragédia" vagy „Győztes forradalom// ÖTVENHAT MÉRLEGELÉSE OTTHON ÉS IDEKINT „A szó meggyalázása nem új lelemény, de látványosabb és fájóbb, mint valaha. Tanúi vagyunk, hogyan használják a nyelvet maszlagolásra, hazugságra. Nem csoda, hogy sokan elfordulnak a sorskérdésektől, jó, ha játékba, fájó, ha szótlanságba.” Ezeket a keserű szavakat írta a közelmúltban elhunyt egyik legnagyobb otthoni költőnk, Nagy László. („Adok nektek aranyvesszőt”, Magvető, 1979, Budapest.) A mellébeszélés, a sorskérdések elhallgatása, az öncenzúra két évtizeden keresztül a többi, hasonló elnyomás alatt élő szomszéd népeknél is jobban jellemezte irodalmi életünket. Ötvenhatnak nemcsak őszinte mérlegelése, hanem megemlítése is tabu volt. A párt hivatalosan „ellenforradalom”-nak bélyegezte, így került a sajtóba, az irodalomba és a köztudatba. Elsőnek azok a fiatalok tiltakoztak ellene, akik vagy gyermekként élték át a forradalmat, vagy csak szüleik elbeszéléséből ismerhették meg. A Fonográf Együttes népszerű lemezein üzenték: „Jelbeszéd az életünk, túl sok ember van, ki többre nem, csak jelszavakra gondol!” lemezsorozatuk egyik legszebb dalát: „Ha én rózsa volnék”. Koncz Zsuzsa énekli, Bródy János szövegével, melynek egyik versszaka a forradalom emlékének adózik: „Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék minden áldott este fényben megfürödnék, és ha engem egyszer lánckerék taposna, alattam a föld is sírva beomolna.” A lemez azóta hirtelen eltűnt. A második kiadásnál már törölték ezt a versszakot. A fiatalok közt azonban, mint a népdal, szájról szájra jár ma is. Az utóbbi években fiatal íróink legjava kezdi feszegetni a közelmúltat, és elsősorban az 56-os forradalom durva meghamisítása ellen tiltakozik. Húsz év után már történelemmé váló szabadságharcunkat fenti könyvében Nagy László „Nemzeti tragédiádnak minősítette, míg kortársa, Csoóri Sándor idén megjelent, feltűnést keltő „Nomád napló”-jában ezeket írja: „1956 óta jó néhány kényesnek mondható témát bolygatott meg irodalmunk. De ötvenhat drámai ábrázolásával máig adós maradt... ötvenhatban minden megtörtént: az is, ami bekövetkezett, s az is, ami nem. Lejátszódott bizonyos értelemben a múltunk, és lejátszódott bizonyos értelemben a jövőnk is... Hogy idejétmúlt e korszakot emlegetni? Ha igen, akkor mindnyájan idejétmúltak vagyunk, akik túléltük és dolgozunk, mert így vagy úgy, ennek a történelmi pillanatnak a katarzisa hatott és hat taglejtéseinkre, ítéleteinkre.” Kósa Ferenc rendező „Küldetés” címmel Balczó András öttusázóról nagy sikerű filmet rendezett. A „Film, Színház, Muzsika” idei (ápr. 30.) számában többek között ezeket írja: „.. . felnőtté csak 1956 drámájában ügyünk és nemzedékünk halottai láttán váltunk. Nagy hirtelen, de riadalom nélkül megértettük, hogy látványos győzelmek helyett araszoló teremtés és általa a csöndes megörződés lesz a küldetésünk. . Végh Antal, aki a magyar labdarúgás viszszásságairól írt könyvével lett népszerű otthon, a „Forrás” c. kecskeméti folyóirat augusztusi számában megállapítja: „Megírni csak azt érdemes, amit nem szabad .. Meglehet, hogy mostanában nincsenek túlságosan fájdalmas pontjaink. Vagy ha netán vannak is, azok még mindig tabunak számítanak. S van aztán még egy iszonyatos tabu, melyről nem tudni pontosan, ki minősíti annak, talán senki, csak úgy bennünk él, hogy 1956-ról még egy mukkot se... Holott rendkívül fontos történelmi pillanat volt... Mert az nem igaz, hogy a huszadik században az egyik legnagyobb tragédiája volt a magyar társadalomnak. Szerintem ezt már kellő távlatból meg lehet ítélni. Én ennél sokkal »meredekebbet« állítok: a magyar történelemnek 1956 volt az egyetlen győztes forradalma. Győztessé tette mindaz, ami az »események« után történt a konszolidáció időszakában ...” Végül idézhetjük az idén nyáron bekövetkezett drasztikus áremelések után tüntető csepeli munkásokat, akik több mint húszévi maszlagolás után is, „7x8” ( † 56) jelszóval köszöntik egymást, bizonyítván azt a lefojtott közhangulatot, amely ma is él a nép emlékezetében. Ha a fenti megnyilatkozásokat párhuzamba állítjuk azokkal a kinti „reálpolitikusokkal”, akik fölényesen próbálnak kioktatni bennünket, hogy húsz év után hagyjuk már el ötvenhatra való utalásainkat, vagy azokra az emigráns írókra, művészekre és nyelvészekre gondolunk, akik ünnepeink nyilvános szereplése elől óvatosan kitérnek, nehogy „politikailag” kompromittálja őket az a forradalom, amelynek életüket és jólétüket köszönhetik, akkor látjuk csak meg igazán azt a kettős és ellentétes irányú változást, mely ötvenhat mérlegelésénél itthon és idekint végbemegy. Gondoljunk csak azokra a fiatal írókra, költőkre vagy diákokra, akik 23 évvel ezelőtt nemcsak ösztöndíjaikat, hanem írói rangjukat is 56-nak és menekült helyzetüknek köszönhették, s akiknek egy része most államköltségen a Magyarok Világszövetsége hivatalos vendégeként Boldizsár Ivánnal, Szántó Miklóssal és különböző miniszterhelyettesekkel egy társaságban szólalnak fel a pártsajtóban, a televízióban vagy az Anyanyelvi Konferenciákon, dicsérve azt a rend(Folytatás a 8. oldalon) SÖTE LAJOS: Hogy Illyés Gyula közismertté vált kifejezésmódját idézzem, valóban már hét éve dörömbölünk angol nyelvű tájékoztatónkkal, a Carpathian Observerrel az amerikai kongreszszusban, a külügyminisztériumban, a Fehér Házban, egyetemeken, könyvtárakban, politikusoknál, tudósoknál, mindenütt az angol nyelvű világban, az Egyesült Államokban, Angliában, Kanadában, Ausztráliában és Európa országaiban is, hogy felhívjuk figyelmüket az erdélyi magyar tragédiára. Igen, a Carpathian Observer bevált szellemi fegyver abban a hosszú küzdelemben, amelyet az amerikai és más szabadföldi magyarság szerte a világon évek óta folytat erdélyi testvéreink védelmében, az erdélyi magyar nyelvért és kultúráért, az erdélyi magyar múltért, jelenért, és mindenek felett az erdélyi magyar jövőért. Gratulációk és elismerések özöne követte az első szám megjelenését 1973-ban, és az utóbbi években sokan újból felfedezik a Carpathian Observert, újból kifejezik elismerésüket a lap tartalmáról, hangjáról, angolságáról, tárgyilagosságáról, és nem utolsósorban a lap külső megjelenéséről, mely a legjobb amerikai hasonló sajtótermékek nívóján áll. Közéleti személyek, egyetemi tanárok, történészek, erdélyi és más szervezeti vezetők, politikusok, köztük magyarok és nem magyarok véleménye erősít meg hitünkben, hogy jó úton haladunk, úttörő és hézagpótló munkát végzünk erdélyi tragédiánk szomorú hírének angol nyelvű terjesztésében. Költői túlzással nagyszabásúnak, szenzációsnak nevezhetnénk az Erdélyi Bizottság kiadásában tizedik évfordulója felé közeledő Carpathian Observer hatását, de mi nem akarjuk az olvasóközönséget nagy szavakkal bűvölni. Hiszszük, hogy az amerikai magyarság szellemi és politikai érettsége ma már a realitásokra van beállítva, és hisszük azt is, hogy az olvasóközönség a lap támogatását nem csodaígéretek varázsszavára, hanem reális megítélés alapján fogja elhatározni. Mi dörömbölünk évek óta, de hogy hangosabbak lehessünk, és hogy más is, mindenki dörömbölhessen, az alábbi három dolog egyikét javasoljuk és kérjük: 1. Jövő évi első számunk nagyobb terjedelemben és sok ezer példányban fog megjelenni, ha az előállításhoz és szétküldéshez szükséges pénzösszeg idejében rendelkezésünkre fog állni. Ennek a számnak rendkívül fontos feladata lesz a nagy román jubileumi évben, 1980-ban. Ezt azonban nem lenne helyes most nagydobra verni. Kérjük e lap olvasóit, tagjainkat, barátainkat, akik átérzik és átérzik a cselekvés fontosságát, tegyék lehetővé a Carpathian Observer különszámának a megjelenését bármily kicsiny vagy bármily nagy adományokkal. (Utóbbira különösen a tehetősebbeket kérjük.) A csekket vagy money ordert — lehetőleg minél előbb — „Carpathian Observer Special” névre kiállítva, Committee of Transylvania, P. O. Box 3869, Rochester, N. Y. 14610 címre kell küldeni. 2. Legutóbbi számunk (Vol. 7. No. 1.) „The Hungarians of Rumania” címen részletes ismertetést tartalmaz az erdélyi magyarság elnyomásáról George Schöpflin, a University of London tanára tollából. Ezenkívül, több érdekes tudósítás mellett a lap külön cikkben veszi célba a dákoromán elméletet. Ez a szám kiválóan alkalmas nem magyarok és magyarul már nem beszélő magyarok tájékoztatására. Egyes szám ára 1 dollár (tengeren túlra légipostával 1,50). Nagyobb megrendeléseknél növekvő arányú kedvezményt adunk. Megrendelhető a megfelelő pénzösszeg beküldésével Committee of Transylvania, P. O Box 3869, Rochester, N. Y. 14610 címen. A csekket „Carpathian Observer” névre kérjük kiállítani. (Az előző szám (Vol. 6, No. 2.) több száz példány különrendelés folytán elfogyott.) 3. A Carpathian Observer rendszeres küldéséhez évi 10 dollár tagdíj befizetése szükséges ugyancsak a fenti címre. A csekket Committee of Transylvania névre kell kiállítani. Évenként rendszerint két Carpathian Observer és két Székely Nép jelenik meg az Erdélyi Bizottság ki(Folytatás a 2. oldalon) Dörömbölünk... CSONKA EMIL: A pápa a búzamezők közepén Egy amerikai parasztember, bizonyos Joe Hayes nevezetű, kisebbfajta csodát művelt, amiről talán még századok múlva is beszélnek majd Amerika középső tájain, túl a Mississippin, a Des Moines folyó partján. Joe Hayes ugyanis elérte, amiben senki sem hitt, hogy a római pápa ellátogatott erre a vidékre. Mert II. János Pál amerikai útjának érdekes, különleges állomása volt ez a vidék, amely soha nem szerepelt a nagy amerikai út menetrendjének terveiben; a római monsignorek vagy az amerikai püspökök és bíborosok álmukban sem gondoltak arra, hogy a pápa útiprogramjába beiktassák Des Moines városát és Cumming falucskát, egyáltalán Iowa államot, melynek Des Moines a fővárosa. A pápa kizáólag a keleti partvidéket, mindenekelőtt a nagy katolikus városokat szándékozott meglátogatni, a Mississippi nagy folyamát nyugati irányba ezúttal nem akarta átlépni. S hogy mégis megtette, annak különös, kedves története van. Az a bizonyos farmer, Joe Hayes ugyanis augusztus elején, amikor már híre járt, hogy a pápa jön Amerikába, gondolt egy merészet és nagyot, vett egy szép sima fehér papírlapot, letelepedett a konyhaasztalhoz, maga alá húzta a széket, s szépen kicirkalmazott betűkkel levelet írt a pápának. Meghívta Cumming falucskába, mondván, hogy ha már itt jár Amerikában, ne sajnálja a fáradságot, jöjjön el ide is, szeretettel várják. Aztán kihozta kocsiját a garázsból, behajtott a székvárosba, s átadta a levelet püspökének. Maurice Dingman, a püspök magában csóválta a fejét, de nem akarta megbántani a derék hívőt. — Olyan rendes ember — mondotta később az újságíróknak a püspök —, megtettem hát, s elküldtem a levelet a Vatikánba... És akkor történt a csoda. II. János Pál elolvasta a paraszti levelet, s egyszerre igent mondott. Igen, el akar látogatni Amerika egyik mezőgazdasági vidékére, a cummingi farmernek igaza van, ne csak a városok körengetegét lássa. Hisz ő maga is parasztok püspöke, s mint fiatal pap, a Krakkó körüli kis hegyi falvakat járta, földdel küszködő, keményvágású embereket keresztelt, esketett, temetett — feltétlenül elmegy tehát az amerikai parasztok közé. Így került a zsúfolt útiprogramba még ez a kis falu is, ahol kereken félmillió ember hallgatta a pápa miséjét. Mert nemcsak Iowa államból jöttek, nemcsak a 200 000 lakosú főváros népe özönlött ki a búzaföldekre, hanem. (Folytatás a 2. oldalon) EZT A CIKKET NE OLVASSA EL az, aki a hazai enyhülés szószólója, mert biztos nem nyeri meg tetszését. A magyarországi dicső és feddhetetlen erkölcsű népi demokrácia immár három és fél évtizede tartó szelíd, igazságos és békés országlása során megszokhattuk, hogy a művészeti és kulturális élet valamennyi ágát különleges figyelemben és elbánásban részesíti. 1945 után, a szabadság első éveiben, egyszerűen zúzdába küldték és ledarálták azokat a könyveket, amelyek nem restellték megkockáztatni azt a reakciós és elvakult véleményt, hogy a magyar nemzet története nem 1919- ben, hanem valamivel előbb kezdődött. Ugyanerre a sorsra jutottak néminemű hajdanvaló firkászok regényei és versikéi, amelyeket a Moszkvából szalasztott friss patkolású cenzorok nyilván sose olvastak, ám bezúzattak, mert tarsolyukban kevés volt a műveltség, de annál több a párthűség. A könyvzúzdák zaja és a klasszikusok műveivel fűtött kazánok lángja mellett közben megszülettek azok a szabályok, amelyek az új művészeti alkotásoknak voltak hivatottak irányt adni. Ebben az időben a festményeken a fák lombkoronája piros volt, mert a zöld a nyilaskereszteseket juttatta volna az emberek eszébe. Az erdei csendéletek ábrázolása során alaposan megcsappant a málnát kereső medvék száma, mivel ez a falánk és torkos jószág Berlin városának szimbóluma és címerállata volt, s valaki még a Németország iránti vágyódásnak magyarázhatta volna a képet. Különben a néhány, valamiképpen mégis kegyelmet kapott medvét nem barnára, a német nemzetiszocialisták színére pingálták, ahogy az a mackóknak dukált volna, hanem sárgára mázolták őket, ami a felszabadítók lenhajának és a jólétet biztosító végtelen orosz búzaföldek békéjének szimbóluma. A zenei életben sutba kellett dobni a szomorú alkotásokat, mert azok minden bizonnyal a múltat siratták vissza, vagy a jelen miatt szomorkodtak. De a vidámak sem jártak jobban, mert azok meg a szebb jövőben bizakodtak. Az irodalomban nem az eszmék és szellemi irányzatok, hanem a traktorok versenyeztek, s piros fejkendős fejőlányok énekelték a béke dalát. Hősi eposzok születtek Burjatyin elvtársról, a vasmunkásról, akit elhajló elemek és a kapitalista ügynökök fogkefével és mosdótálsal próbáltak eltéríteni az igaz ügy szolgálatától, de ő nem hagyta magát, és öntudatos bolsevikihez illően továbbra is minden reggel a szájából a markába köpött vízben mosta meg gondoktól barázdált, porlepte proletárarcát. Aztán változtak az idők, mégpedig olyannyira, hogy Magyarországon nemcsak az 1945 előtt megjelent könyvek kiküldéséhez kell engedély. Most már a „kultúrforradalom” idején kiadott „művek” sem küldhetők állami hozzájárulás nélkül nyugatra. Jelenleg 1957 az a dátum, amitől kezdve a rendszer magáénak vallja kiadványait. A régebbi és újabb magyar klasszikusok műveiből odahaza megjelenő antológiák politikailag célzatos válogatások: a rendszernek nem tetsző írásműveket kihagyják a kötetből. Az úgynevezett „összes művek” esetében két lehetőség van: vagy a függelékben, a jegyzetek között szerényen megemlítik, hogy ez és ez a vers kimaradt,, „mert irredenta hangjával sértheti a szomszéd népek nemzeti érzését" (ez szegény Babitscsal történt meg), vagy minden teketória nélkül kihagyják a kifogásolt verset, mintha sose lett volna, és éppen úgy az „összes versek” cím alatt jelentetik meg a kötetet (Ady Endre járt így). A művészet és irodalom politikai célok miatti sunyi manipulálásának mintapéldája történt a közelmúltban Budapesten: 1935-ben Székely népballadák címmel Ortutay Gyula szerkesztésében, Buday György fametszeteivel díszítve nagyszerű kötet jelent meg, ami elnyerte az év könyve címet. Ugyanez a kötet második kiadásban 1940- ben látott napvilágot. Néhány héttel ezelőtt a budapesti könyvesboltokban órák alatt kapkodták szét a Székely népballadák új kiadását. Mert enyhülés van, demokrácia van, tehát odahaza ilyesmi is megjelenhetik. Csakhogy! Már a belső címlapon elkezdték a csalást. Erdély címere alatt az eredeti Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest felirat helyett az impresszumba tartozó Az 1945. évi első kiadás új szedéséről készült utánnyomása: Magyar Helikon, 1979 szöveg áll. De ez csak a kezdet, az a pont, ahol a hazai állapotokat ismerők hitetlenkedni és gyanakodni kezdenek. Ám a valóságról csak az győződhetik meg, akinek megvan a Székely népballadák 1940-es második kiadása, és összehasonlítja azzal, ami most Budapesten jelent meg. Néhány perc múlva világos a helyzet, s az is érthetővé válik, hogy odahaza miért nem az 1940-es kibővített második kiadásról készítettek utánnyomást. Azért, mert a második kiadásban olyan mondatok fordulnak elő Ortutay Gyula tanulmányában, amiket még az Ortutay-féle szalonkommunista társutasoktól sem lehet eltűrni. Az 1934-ben írt remek tanulmányához Ortutay Gyula 1940-ben még hozzáfűzött 33 szép és megindító sort, s hogy e sorok miről szóltak, azt elárulja a szöveg alatt olvasható keltezés: „1940 őszén, a Székelyföld visszatérésekor.” A balladák után közölt jegyzetekben két helyen fordul elő olyasmi, aminek kinyomtatására a mai Magyarország demokratikus és hazafias légkörében nincs lehetőség. Az egyik: „Az 1940-es örvendetes politikai változás ismét lehetővé teszi majd a módszeres népköltészeti gyűjtést Erdélyben és a Székelyföldön.” A másik: „Reméljük, hogy nemzetünk ünnepi évében ez a második kiadás is szolgálatot teljesíthet: a hazatért erdélyi magyarság üdvözlésére szántuk.” A Székely népballadák című, Budapesten újra megjelentetett könyv szemre szép. Szép és dekoratív. Csak egészében véve hazug. Olyan, mint maga a rendszer, amelyik kiadta. Dunai Ákos