Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1983 (90. évfolyam, 1-50. szám)
1983-12-25 / 49-50. szám
16. oldal Jonathan Swift, angol szatirikus író, a Gulliver szerzője, egy pamfletjében ezt írta: „Abban az országban, hol bolondok uralkodnak, a normálisakat zárják elmegyógyintézetbe.” Ez így igaz! A Szovjetunióban például bolondokházába utalják be azokat, akik nem az előírt pártnorma szerint gondolkodnak, cselekszenek, élnek és virulnak. Nem a marxista-leninista normát követik, tehát nem normálisak! De mi is az a norma, ami Lenintől kezdve Andropovig állandóan változik? Az első „normaigazság”: „Megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása.” — Van benne valami — dörmögte János bácsi számadójuhász —, nem is az emberek zsákmányolnak ki minket Magyarországon, hanem pártbarmok ! A második „normaigazság”: „Nincs már osztályharc, a dolgozó nép uralkodik.” De akkor miért vezetik a rendőrökkel a dolgozó népet Lengyelországban? Az uralkodó munkások maguk püföltetik saját magukat? Mi ez, mazochizmus? „Azért kellett a Szolidaritás szakszervezetet nekünk, lengyeleknek megszüntetnünk — okoskodik Jaruzelski —, mert ha ezt mi magunk nem tesszük, akkor bejön a szovjet hadsereg, és ők csinálnak itt rendet.” Ha ennyire félnek tévedhetetlen tanítómesterüktől, a hatalmas Szovjetuniótól, akkor minek ragaszkodnak a leninista szovjet kommunizmushoz? A varsói szerződés értelmében a Szovjetunió csak a lengyel kormány kérésére küldhet csapatokat Lengyelországba, hogy megvédje azt egy külső ellenség támadása esetén. Jaruzelski szerint a lengyel munkásság Lengyelországban külső ellenségnek számít? A harmadik alapforma szerint „a Szovjetunió legyőzhetetlen béketábor”. Ha ez így van, akkor miért nem igyekszik békéltetni a veszekedő elvtársakat? Miért rohan le egy telefonhívásra hadsereggel, tankokkal, repülőgépekkel baráti államokat? Miért nem vizsgálja meg előbb azt, hogy aki segítséget kér tőle, ez egyáltalán illetékes-e erre? Magyarországon például Kádár Jánosnak semmi joga nem volt ahhoz, hogy 1956-ban saját kormánya és hadserege ellen fegyveres segítséget kérjen a Szovjetuniótól... Csehszlovákiában sem kérhetett senki Dubceken kívül külföldről fegyveres segítséget. Neki viszont az esze ágában sem volt. Mifajta béketábort védelmez a vörös hadsereg Afganisztánban napalmbombákkal és harcigázokkal? Miért nem nyilvánítják az ENSZ-ben őrülteknek azokat a szovjet diplomatákat, akik Grenada megszállása ellen ordítva tiltakoznak? Miért nem vizsgálják meg azoknak az elmeállapotát, akik saját hazájukból bolondokházát csinálnak, gyarmataikat szögesdróttal és aknazárral veszik körül, de itt a Nyugaton szabadságot követelnek a dél-afrikai négereknek? A II. világháború óta köztudomású, hogy a győztes vörös hadsereg tagjai kleptomániában szenvedtek, és egyes „hősök” mindkét karjukat telerakták zabrált karórákkal. A cezaromániás Sztálin kijelentései: „a magyar kérdés csak vagonkérdés”, és „menynyi hadosztálya van a római pápának?” — szintén világhírnek örvendenek. Hruscsov dühkitörései az ENSZ-ben, mikor lehúzott cipőjével hisztérikusan verte az asztalt, hasonlóan, nem a szovjet nacsalnyikok józan esze mellett tanúskodtak. Moszkva nyugatra irányított propagandája tudathasadást árul el, de gyengeelméjű tömegeket mozgósítani tud. Az nem bolondság, hogy itteni propagandistáikat, kémeiket s terroristáikat kapitalista államoktól és bankoktól kikunyerált, soha vissza nem fizetendő kölcsönökből finanszírozzák, az ősi nyelven kifejezve „hücpe”, vagyis vagány agyafúrtság. Az is ravaszság, hogy azt a piszkos munkát, ami a boldogult Rákosi-korszakban Péter Gábor feladata volt, ma az Állami Egyházügyi Hivatallal végeztetik el Magyarországon, de az már kész őrület, ha ők akarnak papokat vallásra tanítani itt, a Nyugaton is. Békét hirdetnek, és ehhez felhasználják az evangélium szavait is, de közben sorozatban állítják fel az SS 20-as atomrakétákat mind Kelet- Németországban, mind Csehszlovákiában, és a szovjet gyarmati államok fiatal katonáit ellenünk, békés nyugati polgárok ellen dresszírozzák. Farizeus módon siránkoznak, ha végre a NATO is felszereli hadseregét, és felállítja Európában a Pershing-rakétákat. Színházat játszanak, és sértődötten elhagyják Genfben a tárgyalóasztalt, de közben kijelentik, hogy kölcsönöket továbbra is elfogadnak. Legutóbb két, falra ragasztott kommunista plakátot láttam egymás mellett. Az egyiken közép-amerikai partizánok vonulnak fel „Liberia do muerta” (Szabadság vagy halál) feliratú zászlókkal; a másikon az áll: „Lieber rot, als tot!’* (Inkább vörös, mint halott!). Tehát az ő céljaikért bátorságot, a mi céljainkért gyávaságot hirdetnek. Ennek a skizofrén propagandának ugranak be a Nyugat jól táplált és rosszul nevelt fiataljai? A bonni parlamentben beképzelt és magukat jól informáltnak tartó szociáldemokrata politikusok órákig tartottak előadást arról, hogy ők bizony meg akarnak maradni a NATO szövetségben, de ellenzik a Pershing-rakéták felállítását nyugatnémet területen. Kérdezem: mivel védjék meg őket az amerikai katonák? Csúzlival? Ragadós a Moszkvából importált elmebaj? Nyugat-Németország nem engedhet meg magának sem finnországi, sem svájci semlegességet. Amerikai hadsereg nélkül egy napig sem maradhatna demokratikus állam. Az oroszokat be sem kellene valakinek hívni, ők már rég itt vannak. Frankfurtban székel a szovjet katonai misszió annak bizonyítékául, hogy Németországnak nincs békeszerződése. Az itteni kommunisták, úgy látszik, ne tartják már elég dekoratívnak a vörös színt, ezért megalapították a Zöldek Pártját. Az illusztris párt politikusai, szakállas, rongyos nadrágú urak és kócos hajú, trehány hölgyek, átütő sikert arattak. — Minden hímnemű rongyos nadrágú, szakállas és nőnemű kócos hajú, trehány választó rájuk szavazott, — és ezekből bizony nagyon sok szaladgál errefelé, így egy csoportjuk bejutott a bonni parlamentbe is, mely tiszteletreméltó helyből rövid időn belül szintén elmeosztályt csináltak. Többek között benyújtottak egy javaslatot, melyben követelték — ez nem vicc —, hogy a rendőrök ezután ne farkaskutyákkal, hanem pincsi- és dakszlikutyákkal járjanak. Ezenkívül persze ők is az általános és totális leszerelés mellett szavaztak. Három órán keresztül „jobbnál jobb” beszédekkel szórakoztatták az ámuló képviselőket és boszszankodó polgárokat, akik a televízión keresztül egyenes adásban nézhették végig ezt a cirkuszt. Másnap a keletnémet és hasonló szovjet gyarmati sorsú országok újságjai vérfagyasztó komolysággal kommentálták a „népakarat” megnyilvánulását, és ezzel alaposan túllőttek a célon. Még az a német polgár is felébredt, akit idáig semmivel sem lehetett felébreszteni. Magyarországon kitört a nagyzási mánia. Ehhez budapesti látogatása alkalmával Bush alelnök is nagyban hozzájárult, aki ott Kádárt tehetséges politikusnak nevezte, és Ceausescuhoz hasonlította. Én ezt sértésnek vettem volna. Hazajáró magyarok azt terjesztik itt a Nyugaton, hogy a magyar nép szereti Kádárt. Én csak azt tapasztalom, hogy csalódott szerelmesek még mindig érkeznek hazulról, és politikai menedéket kérnek. Miért nem próbálja ki Kádár a nép szeretetét? Miért nem engedélyez többpártrendszerű szabad választást? Mekkora pofon volna a reakciós magyar emigráció számára, ha túlnyomó többségben őt választanák meg ismét vezérnek! Miért szalasztja el a kitűnő alkalmat? Miért nem engedik meg Magyarországon az itteni emigráns újságok terjesztését? Ha annyira rajonganak Kádárért, akkor bizonyosan undorral hajítanák szemétre írásainkat. Micsoda bukás volna az számunkra, ha otthon senki se venné meg, mondjuk, a Katolikus Magyarok Vasárnapját? George Bush ellenőrizhetné e kísérlet eredményét. Budapesten újabban egy kapitalista játékkaszinó nyílt meg. Ide természetesen bennszülött magyar csak külföldi útlevéllel rendelkező turista kíséretében léphet be, de nem játszhat, csak bámulhat. Ezt a tényt figyelmébe ajánlom azoknak, akik errefelé a délafrikai négerek egyenjogúságáért szállnak síkra. Többen lelkendezve igyekeznek meggyőzni: — Budapesten egymás után nyílnak a magánüzletek, vidéken virulnak a magángazdaságok. Nincs igazad, ha szidod őket, és kitartasz primitív antikommunizmusod mellett! Itt van az ellentmondás, és ez árulja el a normális gondolkozás teljes hiányát. — Ha annyira jó a magángazdálkodás, akkor azt el lehetett volna érni a kommunizmus minden szörnyűségének kipróbálása nélkül is. Minek kellett ehhez a csengőfrászos Rákosikorszak, mire volt jó a marxista átnevelés és a több évtizedes elmebaj, amin szerencsétlen népünknek át kellett esnie? Ezt a „ragyogó” életszínvonalat az 1947-es koalíciós kormány sokkal előbb el tudta volna érni akasztások és haláltáborok nélkül is. Végezetül hadd mondjak el egy viccet: Kohn elmegy a rabbihoz, és panaszkodik neki: — Rettenetes körülmények között élek. Hatan lakunk egy 5x4 méteres lakásban összezsúfolva. Nincs ablak, és nagy a bűz, alig lehet kibírni! Kérlek, segíts rajtam! A rabbi rövid gondolkozás után ezt a tanácsot adja: — Keressetek egy kecskét, és vegyétek magatokhoz a lakásba! Kohn hüledezve megköszöni a tanácsot, hazamegy, és úgy cselekszik, ahogy a rabbi mondta. — Egy héttel később megint zörög a rabbi ajtaján, és sírva hörgi: — Nem bírom tovább! Rabbi, segíts rajtam! — Zavard el a kecskét! — kapja az újabb utasítást a zárt ajtó mögül. Két hét múlva a zsinagógában megszólítja őt a rabbi: — Na, hogy érzed magad? — Óh, atyám, remekül! — vagyok Kohn szeme. — Csak hatan vagyunk a lakásban, rengeteg helyünk van. Nincs már kecskebűz, boldogok vagyunk! Fiam ISTVÁN: Kész őrület KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Áldott karácsonyi ünnepeket boldog és békességes új esztendőt kíván Amerikában és Kanadában élő tagjainak és támogatóinak AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS EGYESÜLET Központi tisztikara dt. Bertalan Imre elnök Varga E. Elemér alelnök , titkár Washington, D.C. valamint szeretetintézménye a BETHLEN OTTHON Molnár S. József pénztárnok Ligonier, Pennsylvania Nt. Kovács Pál igazgató OLVASSA ÉS TERJESSZE A KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJÁT! DR. BÁLINT IMRE: Vörös ügynök-e a Nobel-díjas Esquivel? A malvinasi háború óta Argentína gyakran kerül fel a világlapok első oldalára. Nemcsak azért, mert a dél-atlanti állam 150 év után újra szembe mert helyezkedni Angliával, de azért is, mert a Nyugat lelkiismerete a NATO-s kardcsörtetés zajában is ki merte nyilvánítani szimpátiáját a történelmi igazság mellett. Azóta is azért szavaz minden alkalommal a békés tárgyalások érdekében. Világos, hogy a kommunizmushoz közel állóknak ez a háború kitűnő alkalmat nyújtott arra, hogy befészkeljék magukat Dél-Amerikába. Bizonyos fokig sikerült is elhidegíteniök a Nyugattól a dél-amerikai féltekét, amellett még igen olcsón gazdasági termékeket is szerezni saját hatalmuk felerősítésére. Itt a rubel azóta is egyre hömpölyög ki a Szovjetunióhoz hűséges követségek kapuin keresztül a megszámlálhatatlan diplomata és „alkalmazott” közreműködésével. Bárcsak hamis hírforrásokból kapná adatait a cikkíró, amikor azt írja, hogy Moszkva keze elnyúlt még a nagy, rivális pártok gócpontjaiba is. De vannak olyan szomorú események is, amikor kétes értelmű, burkolt nyilatkozatok terjengenek szét, amik könynyen megzavarhatják még a józanul gondolkodókat is, és rádöbbenthetik arra a mind világosabb tényre, hogy ma már sem a hivatali cím, de még a diplomáciai rang vagy a világhíresség sem nyújt biztosítékot arra, hogy valaki nem dolgozik az emberiség ellenségeinek a sorában. Itt van az 1980-as Nobel-békedíjas argentin Perez Esquivel. Most, hogy a hét év óta tartó katonai uralom — erkölcsi kényszerből vagy számításból — megnyitotta a demokratizálás nagy kapuit, és megengedte nemcsak a választásokat, de a sajtószabadságot is. Perez Esquivel ezzel a szabadsággal élve itt is, ott is sajtóértekezleteket tart. A legutóbbin mindjárt arra hivatkozott, hogy a hatalom átadásáig nem akar nyilatkozni, mert a katonai diktatúra most is üldözheti, ahogy éveken át megvonta tőle a szót, és gúzsba kötötte a béke és igazság szolgálatában tett működését. Ennek a békés igazságnak a nevében meg kell jegyeznünk, hogy a Nobel-díjas építészmérnök — újságaink tanúsága szerint — az üldözés ellenére az utóbbi években igen gyakran hallat magáról. Többször megjelent például az eltűntekért harcoló Plaza Mayo-i anyák (Madres de Plaza Mayo) hetenként tartott felvonulásán, ahol eleinte tucatnyi táblával, később már csak néma tüntetéssel, fehér fejkendővel követelték a sok száznyi eltűnt családtag előkerülését. Minden hazafias argentin csak helyeselheti akár egyszerű, akár hírneves honfitársai emberi és nemes szándékát, bátor kiállását az elnyomottak, üldözöttek, védtelenek felkarolására. De erről a nemes szándékról meg is kell győződnie, hogy hitelt és támogatást érdemeljen ki. De milyen érdekekért is harcol a mi Nobel-díjas hírességünk? A tv-ben jól lehetett látni, milyen gyorsan akart áttérni az ő igazi témájára, a nemzetközi politika egy ágazatára, amit ügyes fortéllyal igyekezett zengzetes békeszólamai közé beleszőni. Mikor megkérdezték, mik a legközelebbi tervei, szinte mámoros arccal felelte: — Legközelebb Nicaraguába megyek, ahol a kapitalizmus világhatalmassága akarja tönkretenni a nép hatalmán alapuló kormányt, elkergetni a választott vezetőket. Hogy a somosista lázadókkal, idegen bérenc hordákkal újra siralomvölggyé tegye a békés országot. Akik ismerik a nicaraguai forradalmat, a mostani átvedlett „sandinisták” igazi arculatát, azoknak mindjárt ökölbe szorul a keze, mert Perez Esquivel történelemhamisítást követett el. Tudni kellene neki is, hogy ma a határokon a volt, kiebrudalt, megcsalt, igazi sandinista vezetők harcolnak, hogy elűzzék a jogtalanul, orosz fegyverekkel és kubai katonákkal támogatott bitorló kommunistákat. A „dicsőséges” forradalmat Somosa tirannizmusa ellen valóban a szenvedő nép vívta ki, de arra már nem volt ereje és képessége, hogy a saját népét eláruló, besurranó új vezetők hatalomátvételét megakadályozza. Tapasztalt kubai vezetőkkel a kubai államcsínyt hajtották végre. Ma már ennek a szabadságért felkelt népnek nincs szava, szabadon választott parlamentje és alkotmányos jogrendje, a vörös medve árnyékában gubbasztanak csendesen. Nem kételkedhetünk jogosan Perez Esquivel karitászos, a minden elnyomott embert segíteni akaró békemozgalmában, amikor neki is tudnia kellene: az USA csak azért avatkozott be a közép-amerikai vörös térfoglalásba, hogy a népek akarata ellenére Moszkva álcázott forradalmakkal hátulról be ne kerítse és nehogy saját kapuja előtt robbantassa ki a harmadik világháborút. Hiszen a napokban került nyilvánosságra, hogy amerikai nyomásra most 8000 kubai katonának kell sürgősen elhagyni fegyveresen Nicaraguát, így nagyobb kilátás van arra, hogy idegen fegyverek hiányában a nép előbbutóbb lerázza magáról a vörös uralmat. Kinek a szolgálatában áll hát Perez Esquival úr? A szeretet és a béke álarca mögött nem a keleti rabszolgatartó világhatalom terpeszkedik? Miért nem szólt erről a hitet, szabadságot üldöző világhatalmi veszélyről? Miért nem ítélte el egyöntetűen és megkülönböztetés nélkül mindazokat, akik a jogos és igazságos béke ellen vétenek? Az újságírók is elismerték itt, hogy egyoldalú ítélkezéséből kilógott a vörös lóláb, a pártatlanság teljes hiánya. Minderről itt Argentínában most nem sokat írnak, mert nem sokat érdekel ez a közös amerikai veszély. Az új elnök, Raúl Alfonsin, nagy diplomáciai érzékkel mindenkit fogad, elment a püspökök gyűlésére, úgy igyekszik elkészíteni a talajt, mintha csak egyetlen párt volna az országban. Jó szándékkal akar vezető peronistákat beültetni a tanácsadó fórumokba, hogy a pajzánkodó, önállósággal kacérkodó „különhatalom”, a CGT, a peronista országos munkásszervezet, átszelídüljön, és ne a pártoskodás, hanem a közös haza megmentésének a vágya uralja őket ezután. Várakozással néznek december eleje elé, amikor Isabel Perón, a volt elnök özvegye, a peronista párt országos elnöknője Madridból visszatér. Sokan remélik, hogy rendet fog teremteni a viszálykodó pártban. Minden attól függ végeredményben, hogy a n nagy jobbulási, előrehaladási és gazdasági lázban, ígérgetésekben nem feledkeznek-e meg a vezetők az erkölcs, a tiszta kultúra átnemesítéséről, a tv-ben a mocskos műsorok kivetéséről, az ifjúság keresztény átformálásáról, hogy végre ez a jó szándékú nép az evangélium útján találja meg azt a boldogságot, amire történelmi hivatása, Európából leszármazott milliók kultúrája és hite rendelte. Perez Esquivelek helyett olyan harcos, gerinces, mély hitű embereknek kell majd jönniök, akik ismerik a valódi ellenséget, a milliók emberi gyengeségeit, és lesz erejük és akaratuk egybefogni azokat, akik ellenállnak majd a megvesztegetés, kishitűség, gőg és önzés országpusztító kísértéseinek is. Ezek fogják az új országot felépíteni.