Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-06-10 / 23. szám
1984. június 10.| Vízválasztó (Folytatás az 1. oldalról) ből a szempontból pedig fontos, hogy legyen dialógus a szocialista Magyarországgal, mert Sinor Dénessel egyetemben tudom, hogy más Magyarország nincsen. " Mi A szellemi haza szolgálatában című cikkünkben (1982 július) tiltakoztunk az ilyenfajta ideológiai buktató ellen, s lám, az idő hamar igazolt bennünket. Sőt! Akkor csak a „szellemi hazát” állítottuk szembe a „szocialista Magyarországgal”, de azóta — főleg a fiataloknál — kialakult egy „demokratikus ellenzék”, nemcsak az anyaországban, de Erdélyben és Felvidéken is, mely a cenzúra megkerülésével, kéziratos, szamizdat formában egyértelműen elutasítja még a „szocialista” jelzőt is. Az Irodalmi Újság legújabb számában ad hírt arról a párizsi kerekasztalvitáról, ahol ifj. Rajk László és Nagy Bálint hazai szamizdatszerkesztők a vita során leszögezték: „Úgy gondoljuk, hogy a szocializmust a zászlónkra tűzni a 70-es és 80-as évek Magyarországán olyan taktikai hiba lenne, amely a jelenlegi szimpátiát is csökkentené. ” Ezért nevezik magukat „szocialista ellenzék” helyett „demokratikus ellenzéknek”. Történelmi fordulatnak vagyunk a tanúi. A korábbi emigrációs célkitűzések — melyeket Éltető tagad — ma már egybeesnek a mai otthoni demokratikus ellenzék célkitűzéseivel. Ha Éltető csak a „szocialist, Magyarországot” fogadja el mint valóságot, akkor ne csodálkozzék, ha nemcsak mi, az emigráció nagy többsége, hanem az otthoni közvélemény is bizalmatlanná válik vele szemben. Az amerikai Magyar Baráti Közösség gondnoka, Sass Márton két év előtti konferenciájuk köszöntőjében jól tapint rá erre a bizalmatlanságra: „Miért van az — írja —, hogy a velünk közös sorsú, ugyancsak szétszóródott honfitársaink lapjaiban nemhogy csak gyanúval, de sok esetben ellenségesen károsnak ítélik munkánkat?" Köszöntőjének további részében azonban maga is rászolgál erre a bizalmatlanságra, mikor leszögezi: „Nem vagyunk hajlandók a magunk által körülsáncolt, önbezárta, délibábos végvárból nagy hangon kiabálni az ellenségre. " A politikai emigráció az itt született új nemzedéktől nem is kívánja a „nagy hangot”, de azt joggal elvárná, hogy ha csendesebb tónusban is, de határozottan gyakorolnák a rendszerrel szemben a független bírálat jogát, és nem tennék gúny tárgyává a kommunizmust tapasztalatból ismerő nemzeti emigrációt és ellenzéki szerepét, így csak magukat zárják „délibábos végvárba”, amikor az otthoni közvéleménnyel ellentétben partnernek hiszik és otthonukban barátként fogadják például azt a Gosztonyi Jánost, aki 40 évvel ezelőtt a kommunista párt besúgója volt a Nemzeti Parasztpártban, és ezért kapta jutalmul mostani beosztását. Olvassák csak el Borbándi Gyula most megjelent könyvét vagy a legutóbbi Bécsi Naplóban A vitákról, melyek nincsenek című cikkét: „A József Attila Kört megfojtotta, az írószövetséget hónapok óta bénává teszi az igazi vita és eszmecsere lehetetlensége. Vitához ugyanis demokrácia kell.” Ne csodálkozzék tehát Sass Márton, ha a bizalmatlanság fennáll mindaddig, amíg az érintett problémákat nem tisztázzuk, és amíg ők fennhéjázó nyilatkozataikban az emigráció egészét „nagy mocsárnak” nevezik. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik Éltető is cikkében: „Én nem a Nemzetőrnek írom e sorokat, csak pár száz, Nyugaton élő magyar olvasónak, az értelmesebbek és a jobbak közül. S épp ezért nehezebb nekik írni, mint a Nemzetőr olvasótáborának. Tollas Tibor pontosan tudja, mi kell az övéinek, azt is, hogy ha nem azt adja nekik, amit várnak tőle, megbukik a cég." Ebből az öntelt és olvasóinkat is sértő sorokból világossá válik, hogy — magából ítélve — Éltető van tisztában azzal, mit kell nem a pár száz olvasója, hanem a hatalom képviselői felé írnia, hogy jó pontokat szerezzen. Ez a lelkűlét nem indokolja azt, hogy magukat „kiválasztottaknak” tartsák. Jogos tehát a kérdés: Ki választotta ki őket, és mire? Az otthoni demokratikus ellenzék minden bizonnyal nem őket választaná. Az is bizonyos, hogy az emigráció többsége sem választotta ki őket, így tehát csak két eset lehetséges: vagy ők maguk választották ki önmagukat, vagy pedig a rendszer választotta ki őket. Az a rendszer, mely hivatalos szervein keresztül (Magyarok Világszövetsége, anyanyelvi konferenciák, bloomingtoni magyar tanszék stb.) évek óta együtt dolgozik velük. Az a rendszer, amelyre Éltető szerint „már-már sokan büszkék voltunk". Felelőtlenség ezt mások, a Baráti Közösség nevében kijelenteni, mert közülük sokakat ismerek, akik barátaim, s tudom: nem a rendszerre büszkék, hanem a népre. S ez nagy különbség. A továbbiakban Éltető így folytatja: „Nos, közösségünk tagjai tudják, hogy egyike vagyok azoknak a keveseknek, akik a mai Magyarországgal szemben ha nem is minden tekintetben szimpátiával, de megértéssel, a lehető legnagyobb tárgyilagossággal foglaltam állást." Feltesszük a kérdést: Mikor volt tárgyilagos? Cikke megírása előtt vagy most? A tavalyi MRK-konferencián ennél is súlyosabb nyilatkozat hangzott el a közösség egyik vezetője részéről, aki több hetes magyarországi útjáról visszatérve nyilvánosan megrótta Csoóri Sándort a Kutyaszorító előszaváért. Szerinte az előszó nehézségek elé állította a rendszert. Sajnos a konferencián nem akadt senki, aki ez ellen tiltakozott volna. Még inkább ártott Csoórinak és rajta keresztül a magyarság ügyének a nyilatkozatot tevő azzal, hogy ezen negatív véleményét Washingtonban az Amerika Hangján keresztül rádióinterjú formájában is megismételte. Mit érezhetett és gondolhatott az a fiatal ellenzéki otthon, mindenekelőtt maga Csoóri, akit ezúttal nem Moszkvából, nem Budapestről, hanem Washingtonból, egyik „kiválasztott” honfitársa vágta orrba? Csoóri ügye nemcsak személyes ügy, de vízválasztó is, mely a hatalom birtokosai és a Baráti Közösség egyik vezetőségi tagja, az anyanyelvi konferenciák kezdeményezője, Nagy Károly által oly sokszor emlegetett „16 millió magyar” valós érdekei között húzódik. Aki ezután a 16 millió magyar érdekeiről ír vagy beszél, és azzal a hatalommal — vagy annak hivatalos képviselőivel — dolgozik együtt, amely az ország határain belül élő tízmilliós magyarságot is kiszolgáltatja az idegen érdekeknek, annak szájából ez a hivatkozás veszélyes demagógia! A mai hatalom birtokosai Magyarországon nemhogy a 16 milliós összmagyarság, de még a tízmilliós otthoni magyarság érdekeit sem képviselik, csupán azon 10 000 hívő párttagét, akik az új uralkodó osztályt alkotják. Megtévesztő és valótlan állítás az is, amit annyiszor nekünk szegeznek, hogy mi az ideológiát a magyarság érdekei fölé helyezzük; hogy eltiltani igyekszünk magyart a magyartól, és nem az egymáshoz vezető utakat egyengetjük. A kérdés csak az: mit értenek ők „ideológia" alatt? Az általános emberi és nemzeti jogok megvalósításának követelését a Kárpát-medencében élő minden magyar számára, vagy az együttműködést azzal a politikai rendszerrel, amely ezeket az emberi és nemzeti jogokat sárba tiporja, és nemcsak népünket, de a szabad világot is fenyegeti. Világméretekben kibékíthetetlen ellentétekről van itt szó. Ezt az ellentétet testesíti meg magyar vonatkozásban a Csoóri-ügy, amely igazi vízválasztó. Vízválasztó a Kárpát-medencében és az emigrációban, azaz Éltető szerint a „szétszórtságban”. Egyik oldalán a szovjet érdekeket kiszolgáló hatalom és szövetségesei, a másik oldalon azok állnak, akik a 16 millió magyar sorsát magukban hordozzák. Éltető cikkének az elmondottak ellenére is szívből örülünk, írásának őszinteségét azonban az adná meg, ha kritikus szavait jövőbeli magatartásával hitelesítené. könyvből imádkozunk, hanem saját gondolatainkkal szavainkkal szólunk hozzá. Mint gyermek atyjához, mint ember Jézus testvérhez vagy az égi Atyához. Amikor valamiért nagyon hálásak vagyunk, vagy amikor valami nagyon fáj, akkor szívünkben úgyis megtaláljuk a legszebb szavakat az imához. A súlyos keresztek hordozása idején születnek meg bennünk a legszebb imádságok. Csak a jó Isten a tudója annak, hogy milyen dicshimnuszok vagy milyen felsíró jajkiáltások szállnak fel hozzá a világ minden tájáról. A férjét búcsúztató özvegy vagy a gyermekét sirató édesanya szívében olyan néma, de mély szavakkal dúlnak fel, amiket nem lehetne a világ összes imakönyvébe sem belefoglalni. Vagy van-e olyan keresztúti imádság az imakönyvben, mint amilyet a fájdalmakban vergődő beteg suttog el az ágyán Jézushoz? A szenvedő vagy a gondokkal küzdő ember lelke a legérzékenyebb hárfa, amin a legszebb himnuszok szólalnak meg s törnek az ég felé. Nincs a világnak olyan zenésze, művésze, aki annál meghatóbb melódiát tudna komponálni. És nincs a világnak olyan írója, költője, aki az ilyen szívből jövő imákat le tudná írni. Szomorú jelensége a mai világnak, hogy akadnak, akik lemosolyogják az imát, s időveszteségnek tekintik, amikor a lélek Istenhez szól. Ezért kezd ma kihűlni az emberekben a szív, s ezért kezd meghalni közöttünk az egymás iránti szeretet. Aki hisz a Teremtőben, az imádkozik is, s aki imádkozik, az szebbé teszi a világot. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Hóvirág (Folytatás a 3. oldalról) ködmönkében jártam csak, viszont az eszem tokját a fejemben hordtam s vígan fütyültem a pantallós és füzescipős világra. Hanem — úgy tél végefelé — mi történt? Egyik délelőtt Poór Sándor rajztanár úr, miután beszedte tőlünk a házifeladatokat, megállt a katedrán s szúrós szemével végignézvén az osztályon kijelentette, hogy csodálatos felfedezésre jutott. Mégpediglen arra, hogy kilenc tanulónak a rajzai veszedelmesen hasonlítanak egymáshoz, nemcsak annyiban, hogy mind a kilenc rajzra jelest kénytelen adni, hanem annyiban is, hogy mind a kilencnek a kivitelezése, technikája és miegyebe, pontosan ugyanaz. S azt is hozzátette a tanár úr, hogy a kilenc tanuló rajzaival kapcsolatban ugyanerre a felfedezésre jutott már az elmúlt hetekben is, két hónap óta. Melyből kifolyólag a kilenc tanuló — a nevüket is felolvasta pontosan — azonnal sorakozzék ki a katedra elé s tegyen őszinte vallomást afelől: micsoda titokzatos kéz működött közre abban, hogy mind a kilenc rajz, ugyanazzal a kivitelezéssel, minden alkalommal jelesre sikerült. Az őszinte vallomás elhangzott s én, a titokzatos kéz, csak azért menekültem meg a legsúlyosabb büntetéstől, mert a saját nevemmel benyújtott rajzaimra még sohasem sikerült addig jelest kapnom Poór Sándor tanár úrtól. (Ezt az érettségi banketten árulta el a tanár úr, a városligeti "Kéményseprő” vendéglőben, miután megittuk a pertut.) Hanem a baj mégis rámszakadt. Elestem a “kundschaftok”-tól, nem volt többé ezüstpengő, nyomorogni kezdtem. Hovatovább az is gondot okozott, miből veszek irkát. Nyomorúságom akkor hágott tetőfokára, mikor kifogytam a rajzlapokból is és huncut fillérem se volt, hogy új tömböt tudtam volna venni. Keserű szívvel levelet írtam édesanyámnak: "Édesszülőm, mégis abbahagyom ezt a tanulást, mert tévedtem. Tévedtem, hogy megbízok vele magam is és nem szorulok magukra. Ott tartok, hogy rajzlapom sincs, pedig Poór tanár úr előtt most akartam kitenni magamért. Kezét csókolom, édesszülőm, lelkem, és a viszontlátásra, mert megyek haza Mocsra s beállok a Kukola Gyulához suszterosinasnak”. Éppen búcsúztam a Kálvária tértől, mikor a Karpfensteinutca sarkán hirtelen csak elibém ugrik Simsik József, a matróz. — Máma reggel hajóztam el Mécs alatt, — mondta — s apád egy ladikkal odaevickélt az uszályhoz. Ezt a csomagot dobta fel s azt mondta, hogy az anyád küldi neked. Kibontottam a csomagot s hát mi volt benne vajon? Hóvirág! Sok sok, pici, csokorba kötött hóvirág. S mellette egy levél: "Édesfiam, pénzt nem tudok küldeni, de itt van ez a hóvirág. Hajnalban szedtem a mocsolyai dombon. Tudom, hogy a városi népek kapnak rajta, hát add el és az árán vegyél irkát, meg rajzpapírt. Tán kifutja. Csókol édesanyád.” Ott álltam a Tavaszmező utca és Mária Terézia tér sarkán, a józsefvárosi templommal szemközt, ölembe fogtam a skatulyát, a friss pesti vízzel meglocsolt, dunamocsi hóvirággal, s kurjongattam, mint a mocsolyai dombon szoktam otthon: — Itt a tavasz! Hóvirágot tessék! Félóra sem telt es már csak egyetlen egy pici csokor volt a skatulyában. Ekkor látom, hogy a gimnázium irányából Poór Sándor tanár úr ballag felém. Bottal jön és szúrós, cvikkeres szemekkel, mint mindig. Megáll előttem, néz. Nekem torkomra forr a szó, rettenetesen szégyellem magam, lehajtom a fejemet és sírni szeretnék. Mire felnézek újra, látom, hogy a skatulyában nincs benne az utolsó csokor hóvirág, hanem egy ezüstpengő csillog benne. — De tanár úr, kérem... — futok a tanár úr után s úgy érzem, menten rámdől a józsefvárosi templom mind a két tornya. — Silencium! — fordul vissza a tanár úr s miközben szúrós, cvikkeres szeme rávillan a kezében való hóvirágra, ezt mondja: — A legutóbbi rajzod jelesre sikerült. Gondoskodni fogok róla, hogy néhány balkezes nebulót házioktatásban részesíthessél majd a rajzból. Hej, hóvirág, hóvirág! Tudod, ugye, hogy most, míg az örök tavaszban a narancserdőt járom, most is téged kereslek ...? Centreport Centreport amolyan filiája volt Northportnak. Egykor a New York-i színházi világ lakta nyaranta. Ez a tengeröböl fölötti település talán Long Island legbájosabb helye. Csupa hepehupa. Magas Homokdombok tetején, csücskén ülnek a házak. A nyaralók lassan kint téli lakások is lettek. Egy jómódú özvegyasszony, aki Kaliforniába költözött, egyházközségünkre hagyta a házát és a hozzátartozó területet. Kis dombon áll a ház, és a tengeröbölre néz. A garázs akkora, hogy kápolna lett belőle. Néhány éve meg kellett nagyobbítani, mert már majdnem ezer katolikus család járogatott oda. Az én egyik feladatom az volt, hogy a szombati gyóntatás és a vasárnapi misézés között megszervezzem, vezessem a gyerekek hitoktatását. Megnyertem négy apácát, hogy jöjjenek velem szombatonkint, s még egy tucat civilt, akik majdnem hogy paptársaim voltak csodálatos készségükben és rátermett szolgálatukban. A gyerekek füleltek, figyeltek. Ha valami nem ment rendjén, rájuk zúdítottam régi piuszista—jezsuita fegyelmezettségemet. Meglepettt, mennyire igénylik az irányítást, a rendet, ha az jól megfogalmazva nyúl feléjük vagy zúdul a nyakukba. Személyes orvosom is jelentkezett és tanított. Egy karácsony este nagyon sápadt volt az arcom, amikor borotválkoztam, és az erőm is teljesen elhagyott, pedig vacsorára voltam hivatalos. Lemondtam a vacsorát, és fölhívtam az orvosomat. — Jöjjön — mondta. — Az egész család szerteszét, egyedül üldögélek egy unalmas televízióműsor mellett. — Karácsony napján? — kérdeztem. — Beteg vagyok... — Akkor várom — válaszolta. Negyed óra múlva ott voltam. Panaszolta, hogy rengeteg a munkája. Egy szívrohamból kilábolt, de valami nincs rendjén. Igyekezett meggyőzni, hogy menjek a kórházba gyomorműtétre. Én pedig bizonykodtam, hogy jó fiú leszek, nem iszom kávét, abbahagyom a dohányzást, és a követem a diétát, amit egy nyomtatott papíron az orrom alá nyomott. Én rendbe jöttem, ő a második szívrohamban meghalt. Nagyon-nagyon nehéz érzés volt temetni. Búcsú Northporttól A szép és a szomorú nemegyszer karöltve járnak, mint a márkák vagy a jó testvérek. Új templomot építettünk Northporton. Nem volt különös alkotás, kívülről amolyan koloniális banképületnek látszott. Belül tiszta vonalú volt, és világos. Én papságom huszonötödik évéhez értem. A plébánosom a harmincadikhoz. Ki bír el ennyi ünneplést? Templomszentelést, két pap jubileumát? Plébánosom — szelíd, beteg, alig aktív ember — tiltakozott, amikor a püspökség fölhívta: jezsuita szerzetes vagyok, csak kölcsönöztek az egyházmegyének; áthelyezhető vagyok-e hát? Valaki utánam járt: plébánosom egy tarokkpartnere, akivel fölváltva játszottak egymás plébániáján. Én vállat vontam. Miért ne lennék áthelyezhető? Bár szeretem Northportot, adjanak két órát, addig összecsomagolok és autómba ülök, aztán mondják meg, merre menjek. A nép is, pap barátaim is ragaszkodtak egy búcsúestéhez misével, vacsorával. Egy kis csoport vállalkozott, hogy megszervezik. Milyen készségesek és mennyire képesek az amerikaiak a szervezésre! Ment is minden tökéletesen. A mise könnyesen, a vacsora jókedvűen. Százan és százan nyomtak borítékokat a kezembe, majd’ egy évi fizetésemet tette ki a sok ajándék. A legmeghatóbb mégis a rendező csoport meghívása volt. Egy tágas családi házban és annak kertjében gyűltünk össze vagy negyvenen. Még arra is megkértek, hogy hívjam meg magyar barátaimat. Mindenki remekül érezte magát. Néhány nap múlva a főrendezőnek ajándékoztam azt az aranyérmet és aranyláncot, amit a nyakamban hordtam. Időnkint — havonta egyszer — fölhívom. Azt mondja: az érem jól van, s reméli, én is. A JARSIIUcALAPACSOS BÖRTÖNRÁCSOK Felejthetetlen börtöntörténetek, börtönélmények és feleletek történelmet döntő kérdésekre. Ajándékként rendelünk meg rokonainknak, barátainknak és ismerőseinknek különféle alkalmakra! Ára: puha kötésben 7 dollár, kemény kötésben 10 dollár, mindkettőnél plusz 1 dollár portó. — Külföldre 1,50 a szállítás. Megrendelhető a szerzőnél: Krupa Sándor, P. O. Box 250, De Witt, Michigan 48820; és a Vasárnap könyvosztályán: P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509. 5. októl