Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)

1984-06-10 / 23. szám

1984. június 10.| Vízválasztó (Folytatás az 1. oldalról) ből a szempontból pedig fon­tos, hogy legyen dialógus a szocialista Magyarországgal, mert Sinor Dénessel egyetem­ben tudom, hogy más Magyar­­ország nincsen. " Mi A szellemi haza szol­gálatában című cikkünkben (1982 július) tiltakoztunk az ilyenfajta ideológiai buktató ellen, s lám, az idő hamar iga­zolt bennünket. Sőt! Akkor csak a „szellemi hazát” állí­tottuk szembe a „szocialista Magyarországgal”, de azóta — főleg a fiataloknál — kiala­kult egy „demokratikus el­lenzék”, nemcsak az anyaor­szágban, de Erdélyben és Fel­vidéken is, mely a cenzúra meg­kerülésével, kéziratos, szamiz­­dat formában egyértelműen elutasítja még a „szocialista” jelzőt is. Az Irodalmi Újság legújabb számában ad hírt arról a párizsi kerekasztal­­vitáról, ahol ifj. Rajk Lá­szló és Nagy Bálint hazai szamiz­­datszerkesztők a vita során leszögezték: „Úgy gondoljuk, hogy a szocializmust a zász­lónkra tűzni a 70-es és 80-as évek Magyarországán olyan taktikai hiba lenne, amely a jelenlegi szimpátiát is csök­kentené. ” Ezért nevezik ma­gukat „szocialista ellenzék” helyett „demokratikus ellen­zéknek”. Történelmi fordulatnak vagyunk a tanúi. A korábbi emigrációs célkitűzések — me­lyeket Éltető tagad — ma már egybeesnek a mai otthoni de­mokratikus ellenzék célkitűzé­seivel. Ha Éltető csak a „szo­cialist­, Magyarországot” fo­gadja el mint valóságot, ak­kor ne csodálkozzék, ha nem­csak mi, az emigráció nagy többsége, hanem az otthoni közvélemény is bizalmatlan­ná válik vele szemben. Az amerikai Magyar Ba­ráti Közösség gondnoka, Sass Márton két év előtti konfe­renciájuk köszöntőjében jól tapint rá erre a bizalmatlan­ságra: „Miért van az — írja —, hogy a velünk közös sorsú, ugyancsak szétszóródott hon­fitársaink lapjaiban nemhogy csak gyanúval, de sok eset­ben ellenségesen károsnak íté­lik munkánkat?" Köszöntő­jének további részében azon­ban maga is rászolgál erre a bizalmatlanságra, mikor le­szögezi: „Nem vagyunk haj­landók a magunk által körül­­sáncolt, önbezárta, délibábos végvárból nagy hangon kia­bálni az ellenségre. " A politikai emigráció az itt született új nemzedéktől nem is kívánja a „nagy han­got”, de azt joggal elvárná, hogy ha csendesebb tónus­ban is, de határozottan gya­korolnák a rendszerrel szem­ben a független bírálat jogát, és nem tennék gúny tárgyá­vá a kommunizmust tapasz­talatból ismerő nemzeti emig­rációt és ellenzéki szerepét, így csak magukat zárják „dé­libábos végvárba”, amikor az otthoni közvéleménnyel ellentétben partnernek hiszik és otthonukban barátként fo­gadják például azt a Goszto­­nyi Jánost, aki 40 évvel ez­előtt a kommunista párt be­súgója volt a Nemzeti Paraszt­pártban, és ezért kapta jutal­mul mostani beosztását. Ol­vassák csak el Borbándi Gyu­la most megjelent könyvét vagy a legutóbbi Bécsi Nap­lóban A vitákról, melyek nin­csenek című cikkét: „A József Attila Kört megfojtotta, az írószövetséget hónapok óta bénává teszi az igazi vita és eszmecsere lehetetlensége. Vi­tához ugyanis demokrácia kell.” Ne csodálkozzék tehát Sass Márton, ha a bizalmat­lanság fennáll mindaddig, amíg az érintett problémákat nem tisztázzuk, és amíg ők fennhéjázó nyilatkozataik­ban az emigráció egészét „nagy mocsárnak” nevezik. Ugyanilyen értelemben nyilatkozik Éltető is cikké­ben: „Én nem a Nemzetőrnek írom e sorokat, csak pár száz, Nyugaton élő magyar olvasó­nak, az értelmesebbek és a job­bak közül. S épp ezért nehe­zebb nekik írni, mint a Nem­zetőr olvasótáborának. Tol­las Tibor pontosan tudja, mi kell az övéinek, azt is, hogy ha nem azt adja nekik, amit várnak tőle, megbukik a cég." Ebből az öntelt és olvasó­inkat is sértő sorokból világos­sá válik, hogy — magából ítél­ve — Éltető van tisztában az­zal, mit kell nem a pár száz ol­vasója, hanem a hatalom kép­viselői felé írnia, hogy jó pon­tokat szerezzen. Ez a lelkűlét nem indokol­ja azt, hogy magukat „kivá­lasztottaknak” tartsák. Jo­gos tehát a kérdés: Ki válasz­totta ki őket, és mire? Az ott­honi demokratikus ellenzék minden bizonnyal nem őket választaná. Az is bizonyos, hogy az emigráció többsége sem választotta ki őket, így tehát csak két eset lehetsé­ges: vagy ők maguk válasz­tották ki önmagukat, vagy pedig a rendszer választotta ki őket. Az a rendszer, mely hivatalos szervein keresztül (Magyarok Világszövetsége, anyanyelvi konferenciák, bloo­mingtoni magyar tanszék stb.) évek óta együtt dolgozik ve­lük. Az a rendszer, amelyre Éltető szerint „már-már so­kan büszkék voltunk". Fele­lőtlenség ezt mások, a Bará­­ti Közösség nevében kijelen­teni, mert közülük sokakat ismerek, akik barátaim, s tu­dom: nem a rendszerre büsz­kék, hanem a népre. S ez nagy különbség. A továbbiakban Éltető így folytatja: „Nos, közösségünk tag­jai tudják, hogy egyike vagyok azoknak a keveseknek, akik a mai Magyarországgal szem­ben ha nem is minden tekin­tetben szimpátiával, de meg­értéssel, a lehető legnagyobb tárgyilagossággal foglaltam állást." Feltesszük a kérdést: Mikor volt tárgyilagos? Cikke megírása előtt vagy most? A tavalyi MRK-konferen­cián ennél is súlyosabb nyi­latkozat hangzott el a közös­ség egyik vezetője részéről, aki több hetes magyarországi útjáról visszatérve nyilváno­san megrótta Csoóri Sándort a Kutyaszorító előszaváért. Szerinte az előszó nehézségek elé állította a rendszert. Sajnos a konferencián nem akadt senki, aki ez ellen tilta­kozott volna. Még inkább ár­tott Csoórinak és rajta keresz­tül a magyarság ügyének a nyilatkozatot tevő azzal, hogy ezen negatív véleményét Wa­shingtonban az Amerika Hang­ján keresztül rádióinterjú for­májában is megismételte. Mit érezhetett és gondolhatott az a fiatal ellenzéki otthon, min­denekelőtt maga Csoóri, akit ezúttal nem Moszkvából, nem Budapestről, hanem Washing­tonból, egyik „kiválasztott” honfitársa vágta orrba? Csoóri ügye nemcsak sze­mélyes ügy, de vízválasztó is, mely a hatalom birtokosai és a Baráti Közösség egyik vezetőségi tagja, az anyanyel­vi konferenciák kezdeménye­zője, Nagy Károly által oly sokszor emlegetett „16 millió magyar” valós érdekei között húzódik. Aki ezután a 16 mil­lió magyar érdekeiről ír vagy beszél, és azzal a hatalommal — vagy annak hivatalos kép­viselőivel — dolgozik együtt, amely az ország határain be­lül élő tízmilliós magyarsá­got is kiszolgáltatja az idegen érdekeknek, annak szájából ez a hivatkozás veszélyes de­magógia! A mai hatalom bir­tokosai Magyarországon nem­hogy a 16 milliós összmagyar­­ság, de még a tízmilliós ott­honi magyarság érdekeit sem képviselik, csupán azon 10 000 hívő párttagét, akik az új ural­kodó osztályt alkotják. Megtévesztő és valótlan állítás az is, amit annyiszor nekünk szegeznek, hogy mi az ideológiát a magyarság ér­dekei fölé helyezzük; hogy el­tiltani igyekszünk magyart a magyartól, és nem az egy­máshoz vezető utakat egyen­getjük. A kérdés csak az: mit értenek ők „ideológia" alatt? Az általános emberi és nemze­ti jogok megvalósításának követelését a Kárpát-meden­cében élő minden magyar szá­mára, vagy az együttműködést azzal a politikai rendszerrel, amely ezeket az emberi és nem­zeti jogokat sárba tiporja, és nemcsak népünket, de a sza­bad világot is fenyegeti. Világméretekben kibékít­hetetlen ellentétekről van itt szó. Ezt az ellentétet testesí­ti meg magyar vonatkozás­ban a Csoóri-ügy, amely iga­zi vízválasztó. Vízválasztó a Kárpát-medencében és az emigrációban, azaz Éltető sze­rint a „szétszórtságban”. Egyik oldalán a szovjet érdekeket kiszolgáló hatalom és szövet­ségesei, a másik oldalon azok állnak, akik a 16 millió magyar sorsát magukban hordozzák. Éltető cikkének az elmon­dottak ellenére is szívből örü­lünk, írásának őszinteségét azonban az adná meg, ha kri­tikus szavait jövőbeli maga­tartásával hitelesítené. könyvből imádkozunk, hanem saját gondolatainkkal szavaink­kal szólunk hozzá. Mint gyermek atyjához, mint ember Jé­zus testvérhez vagy az égi Atyához. Amikor valamiért nagyon hálásak vagyunk, vagy amikor valami nagyon fáj, akkor szívünkben úgyis megtaláljuk a leg­szebb szavakat az imához. A súlyos keresztek hordozása idején születnek meg ben­nünk a legszebb imádságok. Csak a jó Isten a tudója annak, hogy milyen dicshimnuszok vagy milyen felsíró jajkiáltások szállnak fel hozzá a világ minden tájáról. A férjét búcsúzta­tó özvegy vagy a gyermekét sirató édesanya szívében olyan néma, de mély szavak­kal dúlnak fel, amiket nem lehetne a vi­lág összes imakönyvébe sem belefoglalni. Vagy van-e olyan ke­resztúti imádság az imakönyvben, mint amilyet a fájdalmak­ban vergődő beteg suttog el az ágyán Jézushoz? A szenvedő vagy a gondokkal küzdő ember lelke a legér­zékenyebb hárfa, amin a legszebb himnuszok szólalnak meg s törnek az ég felé. Nincs a világnak olyan zenésze, művésze, aki annál meghatóbb melódiát tudna komponálni. És nincs a világnak olyan írója, költője, aki az ilyen szívből jövő imákat le tudná írni. Szomorú jelensége a mai világnak, hogy akadnak, akik lemosolyogják az imát, s időveszteségnek tekintik, amikor a lélek Istenhez szól. Ezért kezd ma kihűlni az emberekben a szív, s ezért kezd meghalni közöttünk az egymás iránti sze­retet. Aki hisz a Teremtőben, az imádkozik is, s aki imádkozik, az szebbé teszi a világot. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Hóvirág (Folytatás a 3. oldalról) ködmönkében jártam csak, viszont az eszem tokját a fejem­ben hordtam s vígan fütyültem a pantallós és füzescipős világra. Hanem — úgy tél végefelé — mi történt? Egyik délelőtt Poór Sándor rajztanár úr, miután beszedte tőlünk a házifeladatokat, megállt a katedrán s szúrós szemével végignézvén az osztályon kijelentette, hogy csodálatos felfede­zésre jutott. Mégpediglen arra, hogy kilenc tanulónak a rajzai veszedelmesen hasonlítanak egymáshoz, nemcsak annyiban, hogy mind a kilenc rajzra jelest kénytelen adni, hanem annyi­ban is, hogy mind a kilencnek a kivitelezése, technikája és miegyebe, pontosan ugyanaz. S azt is hozzátette a tanár úr, hogy a kilenc tanuló rajzaival kapcsolatban ugyanerre a felfe­dezésre jutott már az elmúlt hetekben is, két hónap óta. Melyből kifolyólag a kilenc tanuló — a nevüket is felolvasta pontosan — azonnal sorakozzék ki a katedra elé s tegyen őszinte vallomást afelől: micsoda titokzatos kéz működött köz­re abban, hogy mind a kilenc rajz, ugyanazzal a kivitelezéssel, minden alkalommal jelesre sikerült. Az őszinte vallomás elhangzott s én, a titokzatos kéz, csak azért menekültem meg a legsúlyosabb büntetéstől, mert a saját nevemmel benyújtott rajzaimra még sohasem sikerült addig jelest kapnom Poór Sándor tanár úrtól. (Ezt az érettségi ban­ketten árulta el a tanár úr, a városligeti "Kéményseprő” ven­déglőben, miután megittuk a pertut.) Hanem a baj mégis rámszakadt. Elestem a “kundschaf­­tok”-tól, nem volt többé ezüstpengő, nyomorogni kezdtem. Hovatovább az is gondot okozott, miből veszek irkát. Nyomo­rúságom akkor hágott tetőfokára, mikor kifogytam a rajzla­pokból is és huncut fillérem se volt, hogy új tömböt tudtam volna venni. Keserű szívvel levelet írtam édesanyámnak: "Édesszülőm, mégis abbahagyom ezt a tanulást, mert tévedtem. Tévedtem, hogy megbízok vele magam is és nem szorulok magukra. Ott tartok, hogy rajzlapom sincs, pedig Poór tanár úr előtt most akartam kitenni magamért. Kezét csókolom, édesszülőm, lel­kem, és a viszontlátásra, mert megyek haza Mocsra s beállok a Kukola Gyulához suszterosinasnak”. Éppen búcsúztam a Kálvária tértől, mikor a Karpfenstein­­utca sarkán hirtelen csak elibém ugrik Simsik József, a matróz. — Máma reggel hajóztam el Mécs alatt, — mondta — s apád egy ladikkal odaevickélt az uszályhoz. Ezt a csomagot dobta fel s azt mondta, hogy az anyád küldi neked. Kibontottam a csomagot s hát mi volt benne vajon? Hóvirág! Sok sok, pici, csokorba kötött hóvirág. S mellette egy­ levél: "Édesfiam, pénzt nem tudok küldeni, de itt van ez a hóvirág. Hajnalban szedtem a mocsolyai dom­bon. Tudom, hogy a városi népek kapnak rajta, hát add el és az árán vegyél irkát, meg rajzpapírt. Tán kifutja. Csókol édes­anyád.” Ott álltam a Tavaszmező­ utca és Mária Terézia­ tér sarkán, a józsefvárosi templommal szemközt, ölembe fogtam a skatu­lyát, a friss pesti vízzel meglocsolt, dunamocsi hóvirággal, s kurjongattam, mint a mocsolyai dombon szoktam otthon: — Itt a tavasz! Hóvirágot tessék! Félóra sem telt e­­s már csak egyetlen egy pici csokor volt a skatulyában. Ekkor látom, hogy a gimnázium irányából Poór Sándor tanár úr ballag felém. Bottal jön és szúrós, cvikkeres szemek­kel, mint mindig. Megáll előttem, néz. Nekem torkomra forr a szó, rettenetesen szégyellem magam, lehajtom a fejemet és sírni szeretnék. Mire felnézek ú­jra, látom, hogy a skatulyában nincs benne az utolsó csokor hóvirág, hanem egy ezüstpengő csillog benne. — De tanár úr, kérem... — futok a tanár úr után s úgy érzem, menten rámdől a józsefvárosi templom mind a két tornya. — Silencium! — fordul vissza a tanár úr s miközben szúrós, cvikkeres szeme rávillan a kezében való hóvirágra, ezt mondja: — A legutóbbi rajzod jelesre sikerült. Gondoskodni fogok róla, hogy néhány balkezes nebulót házioktatásban részesíthes­sél majd a rajzból. Hej, hóvirág, hóvirág! Tudod, ugye, hogy most, míg az örök tavaszban a narancs­erdőt járom, most is téged kereslek ...? Centreport Centreport amolyan filiája volt Northportnak. Egykor a New York-i színházi világ lakta nyaranta. Ez a tengeröböl fölötti település talán Long Island legbájosabb helye. Csu­pa hepehupa. Magas Homokdombok tetején, csücskén ülnek a házak. A nyaralók lassan kint téli lakások is lettek. Egy jómódú özvegyasszony, aki Kaliforniába költözött, egyházközségünkre hagyta a házát és a hozzátartozó terüle­tet. Kis dombon áll a ház, és a tengeröbölre néz. A garázs ak­kora, hogy kápolna lett belőle. Néhány éve meg kellett nagyob­­bítani, mert már majdnem ezer katolikus család járogatott oda. Az én egyik feladatom az volt, hogy a szombati gyóntatás és a vasárnapi misézés között megszervezzem, vezessem a gye­rekek hitoktatását. Megnyertem négy apácát, hogy jöjjenek velem szombatonkint, s még egy tucat civilt, akik majdnem hogy paptársaim voltak csodálatos készségükben és ráter­mett szolgálatukban. A gyerekek füleltek, figyeltek. Ha valami nem ment rend­jén, rájuk zúdítottam régi piuszista—jezsuita fegyelmezett­ségemet. Meglepettt, mennyire igénylik az irányítást, a rendet, ha az jól megfogalmazva nyúl feléjük vagy zúdul a nyakukba. Személyes orvosom is jelentkezett és tanított. Egy karácsony este nagyon sápadt volt az arcom, amikor borotválkoztam, és az erőm is teljesen elhagyott, pedig vacso­rára voltam hivatalos. Lemondtam a vacsorát, és fölhívtam az orvosomat. — Jöjjön — mondta. — Az egész család szerteszét, egye­dül üldögélek egy unalmas televízióműsor mellett. — Karácsony napján? — kérdeztem. — Beteg vagyok... — Akkor várom — válaszolta. Negyed óra múlva ott voltam. Panaszolta, hogy rengeteg a munkája. Egy szívrohamból kilábolt, de valami nincs rend­jén. Igyekezett meggyőzni, hogy menjek a kórházba gyomor­műtétre. Én pedig bizonykodtam, hogy jó fiú leszek, nem iszom kávét, abbahagyom a dohányzást, és a követem a diétát, amit egy nyomtatott papíron az orrom alá nyomott. Én rendbe jöttem, ő a második szívrohamban meghalt. Nagyon-nagyon nehéz érzés volt temetni. Búcsú Northporttól A szép és a szomorú nemegyszer karöltve járnak, mint a márkák vagy a jó testvérek. Új templomot építettünk Northporton. Nem volt külö­nös alkotás, kívülről amolyan koloniális banképületnek lát­szott. Belül tiszta vonalú volt, és világos. Én papságom huszonötödik évéhez értem. A plébánosom a harmincadikhoz. Ki bír el ennyi ünneplést? Templomszente­lést, két pap jubileumát? Plébánosom — szelíd, beteg, alig aktív ember — tiltakozott, amikor a püspökség fölhívta: jezsuita szerzetes vagyok, csak kölcsönöztek az egyházmegyének; áthelyezhető vagyok-e hát? Valaki utánam járt: plébánosom egy tarokkpartnere, akivel föl­váltva játszottak egymás plébániáján. Én vállat vontam. Mi­ért ne lennék áthelyezhető? Bár szeretem Northportot, adjanak két órát, addig összecsomagolok és autómba ülök, aztán mond­ják meg, merre menjek. A nép is, pap barátaim is ragaszkodtak egy búcsúesté­hez misével, vacsorával. Egy kis csoport vállalkozott, hogy megszervezik. Milyen készségesek és mennyire képesek az amerikaiak a szervezésre! Ment is minden tökéletesen. A mise könnyesen, a vacsora jó­kedvűen. Százan és százan nyomtak borítékokat a kezembe, majd’ egy évi fizetésemet tette ki a sok ajándék. A legmeghatóbb mégis a rendező csoport meghívása volt. Egy tágas családi házban és annak kertjében gyűltünk össze vagy negyvenen. Még arra is megkértek, hogy hívjam meg magyar barátaimat. Mindenki remekül érezte magát. Néhány nap múlva a főrendezőnek ajándékoztam azt az aranyérmet és aranyláncot, amit a nyakamban hordtam. Időnkint — havonta egyszer — fölhívom. Azt mondja: az érem jól van, s reméli, én is. A JARSIIUcALAPACSOS BÖRTÖNRÁCSOK Felejthetetlen börtöntörténetek, börtönélmények és feleletek történelmet döntő kérdésekre. Ajándékként rendelünk meg rokonainknak, baráta­inknak és ismerőseinknek különféle alkalmakra! Ára: puha kötésben 7 dollár, kemény kötésben 10 dollár, mindkettőnél plusz 1 dollár portó. — Külföldre 1,50 a szállítás. Megrendelhető a szerzőnél: Krupa Sándor, P. O. Box 250, De Witt, Michigan 48820; és a Vasárnap könyvosz­tályán: P. O. Box 2464, Youngstown, Ohio 44509. 5. októl

Next