Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1984 (91. évfolyam, 1-50. szám)
1984-06-10 / 23. szám
FEB 187 DR GEORGE FAZEKAS 341 E LÁKEVIE* BLVD ERIE PA 16504 katolikus Ülagparok ^aöátnapja 91. évfolyam 23. szám Catholic Hungarians9 Sunday Volume 91. No. 23 A magyarsas legnagyobb katolikus hetilapja Egyes szám ára: 50 cent (USPS 291-640) 1984. június 10. June 10.1984 KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: P.0. Box 2464 Youngstown. Ohio 44509 Tel.: (216) 799-2600 es 799-3335 The world's largest Catholic Hungarian weekly Price of one copy: 50 cents STIRLING GYÖRGY: Kizsákmányolás szocialista módra A Központi Statisztikai Hivatal évkönyve szerint 1983- ban a fizetésből élő magyar dolgozók havi átlagkeresete (a bérkiegészítésekkel együtt) 5240 forint volt. Ha a pótlékokat — gyermekpótlék, veszélyességi pótlék stb. — nem számítjuk, az átlagos havi jövedelem kb. 4600 forintra tehető, ami — kétszáz munkaórával számolva — 20—25 forintos órabérnek felel meg. Ez az összeg sok is, kevés is. Ha az értelmiségi dolgozók nagy tömegeinek jövedelmi viszonyait nézzük, magasnak tűnik, hiszen ezek többsége csak élete derekán érheti el ezt a szintet. Ha viszont az élelmiszerek, a ruhaneműek és az iparcikkek áraival vetjük össze, elképesztően alacsony. Minden összehasonlítás sántít, de csak két mindennapi cikket alapul véve — a 400 forintos disznóhúst és a 600 forintos cipőt — ez anynyi, mintha egy amerikai munkás havi keresete nem haladná meg a 150—160 dollárt... Mégis hogyan mutat ki a statisztika ilyan havi átlagot? Nyilván úgy — okoskodtam —, hogy van egy réteg Magyarországon, mely igen nagy pénzeket vág zsebre"," többé-kevésbé legálisan, mert a hamis úton szerzett jövedelmek általában nem szerepelnek a statisztikákban. És ezek a keresetek „nyomják meg” az átlagot. De még ennél is jobban izgatott a kérdés, hogy az ismert hazai árak mellett miképpen tud valaki — esetleg egy egész család — ilyen, aránylag kis összegből megélni? Alku a gyárban Aztán véletlenül kezembe került a Budapesten kiadott Közgazdasági szemle egyik legutóbbi száma, s abból egyszerre mindkét kérdésemre választ kaptam. A Béralku az üzemben című cikk a kérdés elevenjére tapint, és megvilágítja: hogyan vihet haza viszonylag sok pénzt a magyar munkás, annyit, hogy mindennap jusson húsra, és ne okozzon gondot egy pár lábbeli megvétele sem. Azt tudjuk, hogy a szocializmusban egy munkából jóformán senki sem képes megélni. Majdnem mindenki vállal másodállást, mellékfoglalkozást, szabad idejében maszekok fusizik, háztájit művel vagy — és a munkások körében ez a legáltalánosabb — túlórázik. „A melósnak nincs más lehetősége a pénz feltornázására — idézi a Közgazdasági Szemle egy forgácsoló szakmunkás szavait —, csak az, ha rogyásig túlórázik. Hétköznap 12 órázik, felkel fél 5-kor, és hazamegy este fél 7-kor, túlórázik szombaton, és bejön vasárnap is, és akkor elájul, összeesik, hazamegy, leül a székre, és elalszik. Szóval ez van, tiszta képtelenség, a család lassan már csak fényképről ismer... ” Az alku — amire a cím utal — abból áll, hogy a gyár vezetői tudják: a 18—20 forintos szakmunkás alapórabérből nem lehet létezni. Ezért szemet hunynak a jórészt indokolatlan túlórázások fölött. Szó nélkül aláírják a túlórautalványokat, hogy aránylag tisztességes bér kerüljön a borítékba, és a munkás ne zúgolódjék. Ez politikai szempontból is fontos, de a gyár számára létkérdés: hiány van a munkaerőben — kiváltképp a szakmunkásokban —, és ha a melós továbbáll más munkahelyet keresni, befellegzett a tervteljesítésnek. Akkor pedig „ugrik” a vezetők prémiuma. Hallgatólagos megegyezés van az üzemekben a vezetőség és a dolgozók között: a melósok annyit túlórázhatnak, amennyit akarnak — és bírnak —, ennek ellenében viszont hűek maradnak a gyárhoz. A túlórázások szinte korlátlan engedélyezésének van persze egy másik oka is: a magyar munkás termelékenysége — főleg a gépesítés elmaradása és a rossz munkaszervezés miatt — alig fele a nyugati szintnek, de még a keletnémet és a cseh munkás mögött is elmarad 20—30 százalékkal. Ilyen körülmények között a nyolcórás munkaidő kevés lenne az összes gyártási folyamatra, a meglévő gépek kapacitásának kihasználására, így aztán főleg minden hónap végén, de leginkább az év utolsó negyedében nyakló nélkül folyik a túlórázás.’* Túlóra minden mennyiségben Hogy mennyit tud így megkeresni egy átlagos szakmunkás, és miből jön össze a keresete, arról pontos képet kaphatunk a Közgazdasági Szemle cikkében közölt interjúrészletből: — Ha 100-nak veszem az összes keresetemet — válaszolta az újságírónak egy szakmunkás —, akkor ebből az alapbér 30 százalék (!), és a többi 70 százalék jelentős része túlórázásból jön. Az órabérem 18 forint. Ha ezt 200 órával szorzóm, 3600 forint jön ki. Most 10 000 forinton felül kerestem, így körülbelül jó az arány. — Tehát ebben az évben 120 000 forintot keresett? — Hát ezt nem lehet átlagban számolni. Januárban, februárban, márciusban kevesebb a pénz, de novemberben, decemberben s még egy-két hónapban megvan a 10—12 OOO forint. Ebben az évben 90 OOO— 100 OOO forintra számítok, ami havi átlagban körülbelül 8000 forint. — Kérem, becsülje meg, ebben az évben mennyit túlórázott. A napi munkaideje eléri a 12 órát? Vagy esetleg meg is haladja? — Meghaladja! Napi 12 óra, és szombat, vasárnap. — Hány szabad szombatot és hány vasárnapot tölt bent? — Havonta? Van, amikor mindent. — Akkor műszaki normáról ne is beszéljünk ? — Ah, ilyesmiről nem is beszélhetünk. ” * * * De emberi életről se nagyon beszélhetünk! Ahogy az első megkérdezett melós mondta — „hazamegy, leül a székre, és elalszik” —, még arra sincs ereje, hogy a televíziót nézze. Szórakozás, művelődés, kultúra? Hogyan, mikor? Még egy kis „lazításra”, családi körben való kikapcsolódásra is képtelen időt szakítani, mert a hajszában nincs megállás. Ha a családjára gondol, a munkapad, az esztergagép, a műhelycsarnok képe jelenik meg előtte, és egy szó: hajtás! Hajtás a pénzért, a több keresetért, a család megélhetését biztosító tisztességes bérért. Amit nem ad meg a szocializmus, amit a munkásnak úgy kell kicsikarni a „munkások államától”. Robottal. Ez az igazi kizsákmányolás, nem a kapitalista munkásnyúzóké. Fekete Gyula amerikai körútja után azt szűri le az itteni életnívó körül tapasztaltakból, hogy a szocializmus mindaddig nem versenyképes a kapitalizmussal — „történelmileg nem igazolt” —, míg „a kizsákmányolt munkás nagyobb anyagi jólétben él, mint szocialista bírálója”. Ezúttal fején találta a szöget. Vajon melyik amerikai munkás fogadná el azt az életformát, melyben napi 12 órát kell dolgoznia ahhoz, hogy meg tudjon élni? És elfogad-(Tollas Tibor alábbi írása a müncheni Nemzetőr májusi számának vezércikkeként jelent meg. Közöljük, mert a sok kontroverziót keltő, sok indulatot felkavaró Itt-Ott ügyében nekünk is ez a véleményünk.) Az Amerikában megjelenő Itt-Ott legutóbbi számában a lap egyik szerkesztője, Éltető Lajos szinte restelkedve vallja be, hogy Csoóri Sándor védelmében kénytelen egyetérteni velünk. Mi nem szégyelljük elismerni, hogy Utószó egy utószóhoz című cikkével igen sok pontban egyetértünk, és megjelenésének örülünk. Csak azt nem értjük, miért vártak e tiltakozással kilenc hónapig, amikor az emigráció minden rétege, sőt: Csurka Istvánnal az élen az otthoni írók zöme az egyetemi ifjúsággal oly bátran és egyöntetűen kiállt Csoóri mellett. Tévedni emberi dolog, de nagy erkölcsi felelősség másokat, sokakat, különösen a kommunizmust nem ismerő, attól távol élő amerikai magyar fiatalokat — abban a hitben, hogy ők a „kiválasztottak” — magukkal vinni a tévedésbe. Éltető néhány társával, sajnos, nemcsak az elmúlt kilenc hónapon át, hanem 15 esztendőn keresztül ezt tette. Óvakodott az Itt-Ottban azt a rendszert kritizálni, amely elől ő és szülei elmenekültek. Cikke végén most levonja az erkölcsi konzekvenciát, nemcsak a Csoórit támadó Hajdú Jánossal, hanem az egész magyarországi vezetéssel szemben is. Ez a véleménye megegyezik nemcsak a mi, hanem az otthoni demokratikus ellenzék véleményével is. Számunkra azonban máig is érthetetlen: miért nem képes ugyanezt a megértést tanúsítani irántunk? Miért tart bennünket továbbra is „hőbörgőknek”? Illyés Gyula hat év előtti, otthon megjelent, Aczél György által elkobzott Szellem és erőszak című könyvében a következőketüzeni számunkná-e a szocializmust, ami csak ennyit tud nyújtani? A magyar munkás elfogadja, mert nincs más választása. Nem lázong, nem sztrájkol, nem tüntet, mint a lengyel munkás. A jelek szerint beletörődött sorsába. A mai Magyarország a kompromisszumok országa, az értelmiség kiegyezett a rendszerrel nyugalma, anyagi gyarapodása érdekében: a munkásság is alkut kötött munkaadójával — az állammal —, és ha az hagyja keresni, kifizeti a túlórákat, nyugton marad. Hogy persze meddig lehet bírni ezt a túlfeszített munkatempót, hogy milyen munkamorált alakít ki az állandó túlórázás,hogy a munkásosztály fejlődését, felemelkedését menynyiben segíti elő ez a modern rabszolgaság, az már mind más kérdés. A választ majd megadják a következő évtizedekra: „A dörömbölést kell — nem kétséges — felelősen közcselekvéssé tenni, oly fegyelmezett együttes mozgalommá, hogy végül ne csak dongjon, de törjön is be az ajtó. ” Vajon Éltető Illyést is és az őt követő otthoni fiatalok egész sorát ugyancsak ,,hőbörgőknek” tartja? Vagy tán még Csurka Istvánt is, aki az írószövetség elnökének írt drámai levelében helyenként szinte sorról sorra azokat a gondolatokat fogalmazza meg, melyeket mi évek óta ismételünk. Viszont minek nevezzük akkor mi azt az érthetetlen magatartást, ami az Itt-ott egyes tagjai részéről 15 éve megnyilvánul a hatalom hivatalos képviselői érdekében? Minek nevezzük a lap kritikában hallgatását a magyarországi égető sorskérdésekről és jogtalanságokról, ugyanakkor Gosztonyi János vagy Sinor Dénes egyoldalú, a rendszert védő írásainak megjelenését az Itt-ottban? Éltető érve, mely szerint ,,nem helyes olyan politikai akciókat támogatni, melyek nehezítik a magyar kormány nemzeti érdekérvényesítő cselekvőképességét" — sajnos csak akkor lenne elfogadható, ha a mai magyar kormány ilyen cselekvőképességgel rendelkeznék. Miután azonban ez a rendszer — az otthoni vezető írók szerint is — 1945 óta soha sehol semmit nem tett „a 16 millió magyar” érdekében, így csak arra tudunk következtetni, hogy ez a rendszer ilyen képességgel nem rendelkezik. Tehát Éltető elképzelése nélkülözi a realitást. ,,A cselekvőképességet korlátozó körülményekre pedig kár szót pocsékolni — írja a továbbiakban. — Hiába hőbörög a Nemzetőr, ez van. ” Ahogy Pesten mondanák: Ez van, ezt kell szeretni. Éltető felfogása nem új. Az Itt-Ottban már évekkel ezelőtt leszögezte: ,,Számomra a szórványmagyarság jövője magasabb szempont, mint az emigráció célkitűzései. Eb (Folytatás az 5. oldalon) TOLLAS TIBOR: Vízválasztó DR. MIHÁLYI GILBERT: ÖKUMENIZMUS A NYILVÁNOS ÉS IMATILALOM ISKOLÁKBAN E cikk témája nem az, hogy kardoskodjék a nyilvános iskolákban való imádkozás mellett. Sem az, hogy érveket sorakoztasson fel ellene. Hanem hogy a nyilvános iskolákban felújított imatilalmat az ökumenizmus szempontjából vizsgálja. ■ REAGAN ELNÖK IMÁT AKAR ALKOTMÁNYOS MÓDON Reagan elnök alkotmánymódosító törvényjavaslatot nyújtott be nemrégen a Kongresszusba, hogy a nyilvános iskolákban a nyilvános imádkozást visszaállítsa. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy itt csak nyilvános iskolákról, községi, városi, állami tanintézetekről van szó, ahol tilos a nyilvános imádság. De még arra is rá kell mutatni, hogy visszaállításról van szó. Mert az imatilalom nem volt mindig gyakorlat, noha alkotmányunk mindig ugyanaz volt. Mert kezdettől, azaz az ország alapításától kezdve volt imádság a nyilvános iskolákban, de a legfelsőbb bíróság 1962-ben alkotmányellenesnek nyilvánította. Mielőtt tovább megyünk, igen fontos hangsúlyozni, hogy Reagan elnök olyan imát akar bevezetni, ami megfelel az alkotmánynak. Vagyis önkéntes imádkozást, amit nem vezet se a tanító, se valami városi tisztviselő, senki, aki közszolgálatban áll. Olyan imáról van szó, amit a diákok készítenek és mondanak, s aki közülük nem akar részt venni, az egyszerűen nem kapcsolódik bele vagy távolmarad. ■ A LEGFELSŐBB BÍRÓSÁG 1962-ES TILALMA Mi váltotta ki a legfelsőbb bíróság 1962-es döntését? Az, hogy 1951-ben a New York-i tanügyi főhatóság vallásközi imát állított össze, s ezt ajánlotta imádkozásra a nyilvános iskolákban. Az imát a tanító vezette, s az egész osztály imádkozta: „Fölséges Isten, elismerjük tőled való függésünket, és kérünk, áldj meg minket, szüleinket, tanítóinkat és hazánkat!” Tudni kell, hogy a diákok, akiknek szülei ellenezték, egyáltalán nem voltak kényszerítve, hogy részt vegyenek. Több év után a New York-i Hyde Park-i szülők bíróság elé vitték az ügyet. A New York-i fellebbezési bíróság elvetette panaszukat, de fellebbeztek a legfelsőbb bírósághoz. Ez 1962. június 25-én 61 szavazattal igazat adott a szülőknek. A döntésben a bíróság hivatkozott az alkotmányra, az egyházak és az állam elválasztására: az állam nem alapíthat és nem támogathat vallást. Viszont ha állami közegek által készített imát mondanak az iskolákban, ezzel szerintük megsértik az alkotmányt, mert vallást támogatnak, így most már megértjük, hogy Reagan elnök javaslata nagy gonddal igyekezik ezt a problémát elkerülni. Az ő javaslatában éppen az a fő törekvés, hogy az állam nem vesz részt a nyilvános iskolákban való imádkozás megszervezésében. Viszont Reagan elnök becsületesen kijelentette, hogy az állam azt sem teheti ám meg, hogy ellenezze a vallást, vagyis megtiltsa az imádságot. ■ REAGAN ELNÖK LÉPÉSE FELKAVARTA A VALLÁSPOLITIKAI SZENVEDÉLYEKET Az államelnök alkotmánymódosító törvényjavaslata nagy port vert fel, és felkavarta a vallási és politikai szenvedélyeket. A Szenátus leszavazta, de itt most nem ez a lényeges. A legfurcsább, ami történt, ez a különböző vallások vezetői — s nemcsak az úgynevezett fundamentalista szektáké, hanem a nagyobb vallásközösségeké is — hevesen ellenezték a nyilvános iskolákba az imádkozás bevezetését. Ez olyan érthetetlen, hogy foglalkoznunk kell vele. ■ HOL VAN AZ ÖKUMENIZMUS AZ IMÁDSÁG TÁMOGATÁSÁRA? 1. Egyes vallási vezetők azt kifogásolják, hogy az imának az iskolába való bevezetése politika, és ez nem méltó hozzá. Sok igazság van benne, de azért mégiscsak sántít az ellenvetés. Főleg azért, mert az imát a nyilvános iskolákból a politika száműzte. A legfelsőbb bíróság — s ezt minden felnőttnek tudnia kell — jogi és bírói intézmény, s mégis igen sokszor a politika befolyásolja döntéseit. Ilyen politika szüntette meg az iskolai imádkozást. Most meg politika akarja viszszavinni. Mi rossz van ebben? Mi az igazságtalanság és a méltánytalanság ebben az igyekezetben? Megdöbbentő, hogy a vallások vezetői annyit tudnak beszélni ökumenizmusról, s több akciót tudnak közösen, összefogva létrehozni, de az iskolai imádság problémáját nem képesek közösen megoldani. Sőt: ellenzik azt! Milyen ökumenizmus az, amelyik az iskolai imádságért nem tud vagy nem is akar semmit megtenni? 2. Mások azzal érvelnek ellene, hogy az ima magánügy Isten és az egyén között. Ez is csak részleges igazság. Az Isten és az ember kapcsolata tényleg bensőséges személyes kommúnió. De a legteljesebb igazság az, hogy az ember társas lény, és így az ima társas vonatkozásába is beletartozik. Ezért imádkoznak például mindennap a Kongresszusban, imádkoznak az elnöki székfoglalón, imádkoznak politikai pártok konvencióin, banketteken stb. Mikor lesz már vége a vallási individualizmusnak, ami nagy eretnekség? Meddig akarják még az imát száműzni a közéletből, s így az iskolából? S hozzá még a vallások vezetői is ezek közé tartoznak. Kérdezzük őszintén: mit ér az az ökumenizmus, amely képes például „soupkitchent” megszervezni és fenntartani, de a nyilvános iskolákban nem akarja az önkéntes imádkozás bevezetését? 3. A különféle vallások lelkészeinek nem tetszik, hogy gyermekeik más vallások imáit is mondják, illetve hogy azok hatással lesznek rájuk. Újra csak hangsúlyozni kell: az elnöki alkotmánymódosító törvényjavaslat önkéntes imáról beszél, s aki nem akar benne részt venni, azt nem lehet rá kénysze(Folytatás a 2. oldalon)