Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1986 (93. évfolyam, 1-50. szám)

1986-01-05 / 1. szám

1986. január 5. Dr. Halmos Milán: Filmgyártás és történelem Minden liberál-demokrata tv-néző szíve táját hájjal kenegették, amidőn három estén keresztül a Mussolini életéről készült filmben gyönyörködött. Ha Mussolini történetesen angyal lett volna — pedig nem volt az — az ultraliberális filmgyártás még akkor sem ábrázolta volna őt szárnyakkal, hát még így! Kezdjük ott, hogy a filmipar se nem hivatott, se nem képes arra, hogy világtörténelmi méretű államférfiakról — legyenek bár jók, vagy rosszak — elfogultság nélkül, történelmi távlatban közvéleményt alakítson. Ezzel szemben a film hatása a tömegekre mélyenszántó, maradandó; a kérdéses történelmi személy megítélésénél a nézők többsége készpénznek veszi, amit a filmen lát. Ha Mussoliniról történetesen a maga idejében, hazájában készítettek volna filmet, arról a propaganda mázát soha senki le nem mossa. Fordított vonatkozásban hasonló a helyzet, amidőn egykoron ellenséges állam filmipara készít róla filmet a már jó előre ellenséges érzésű közönség számára. A film bírálása művészi és technikai szempontból nem feladatunk; a mögötte rejlő szándék és beállítás ellenzése annál inkább. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy a fő cél a diktatórikus rendszerek mentői tökéletesebb eláztatása, egykoron ellenséges, háborút vesztett állam diktátorának ellenszenvet kiváltó beállítása. E célnak a film tökéletesen megfelelt. A tragikusés cseppet sem épületes befejező jelenet végére a filmrendező jónak látta odaírni, hogy a Duce halála igen szerény fizetség a 2 millió életért, amely miatta pusztult el. Nem szükséges fasisztának lenni, hogy az ilyesmitől jó ízlésű ember megundorodjék. A II. világháború vége óta immár megszokott tény, hogy a vesztes oldal államférfiait, katonáit, sőt azok harmadrangú alárendeltjeit is azzal mérik, hány millió, de legalábbis hány ezer életért felelősek. Itt közbevetőleg feltehetjük a kérdést, mikor csinálnak Hollywoodban filmet Sztálinról, és ő hány emberéletért felelős? A Duce úgy felelős a 2 millió életért, mint Julius Caesar a polgárháború, a galliai és britanniai hadjárat halottaiért, mint Napóleon a saját kvótájáért, sőt Uram bocsá’, mint őbrit felsége demokratikus kormánya az angol-búr rablóháború halottaiért; nyugodtan hozzávehetjük az áldozatul esett polgári lakosságot is, mert enélkül még kevés háború esett meg. A logikai bakugrás kézenfekvő: ha nincs Mussolini, ezek nem halnak meg. De felelősek a Duce szülei is, mert nélkülük nem lett volna Duce. De felelős a Marcia su Roma-t megelőző kaotikus itáliai politikai rendszer, amely a fasizmust életre hívta; felelős a király, mert engedett az erőszaknak, ahelyett, hogy feláldozta volna önmagát. Felelős az egész olasz nép! Való tény, ami a filmen is látható, amint százezres tömegek „Duce-Duce” harsonáikkal hevítették Mussolini alatt a bátorító tüzet. Igenis, felelős a nép is; mindaddig, amíg a Duce munkát, kenyeret adott nekik, a pontini mocsarak helyére búzaföldet varázsolt, az országban rendet teremtett s Itáliát Európa egyik vezető hatalmává emelte, addig nagyon jó volt a népnek, lelkesedtek, őrjöngtek érte mediterrán temperamentumuk minden idegszálával. Amint beborult fölötte az ég, szidták, gyalázták, bukása és halála fölött örvendeztek, felszabadítóként üdvözölték azokat, akik fejére nem is oly rég, a Duce karmester pálcájának intésére átkot szórtak, akiket fenyegettek, s akik ellen ha jól, rosszul is, de még az imént harcoltak! Itália földjén hangzott el először: „Vae victis!” — Jaj a legyőzötteknek, mert egyedül az ő soraikból kerülnek ki a háborús bűnösök, csakúgy, mint egykoron a diadalmenetek díszszekerei előtt s után hajtott foglyok is. — Ki emlékszik már arra, hogy Mussolini az utolsó percben rántott vissza a szakadék széléről egy anarchia felé tántorgó népet? Valamint arra sem, hogy Európa egyik legtehetségesebb, egyben legfegyelmezetlenebb és leglustább népéből alakított oly nemzetet, amelyre a világ respektussal tekintett, de csak azóta, hogy a Duce nadrágba rázta őket! Ezt mindenki bizonyítja, akinek módjában volt személyes tapasztalatok útján lemérni azt a különbséget, amely a Duce előtti és alatti Itália között fennállt. Kétségtelen, a Duce nagyot hibázott. Túl sokat, főleg olyasmit várt népétől, amire az nem alkalmas. A százezres tömegek lelkesedését készpénznek vette; úgy képzelte, hogy az ilyen nép a háborúban is helyt fog állni. Bizonyos, hogy háborúra Itáliának és Mussolininek az ég világon semmi szüksége nem volt. A régi római példákon felhevülve úgy képzelte, hogy a lelkesedő tömeg azonos a hódító, világbirodalmat alkotó, kitartó római néppel, amiről természetesen szó sincs. A dicsőséget sem egyedül önmagának akarta, hanem az olasz népnek is, akik rohamos szaporodásuk folytán képtelenek megélni a szép, de szegény olasz földön. Ahelyett, hogy Amerikába vándoroltassa őket, inkább „birodalmat” szeretett volna teremteni számukra. Elszámította magát, elbukott, de vele együtt az olasz nép álma is. Ezután más nem maradt számukra, mint a kivándorlás az idegen világba; otthon viszont újra élvezhetik a szabadság és szabadosság minden áldását s kormányaikat, ha úgy tetszik évenként kétszer-háromszor is cserélhetik. A Duce tragikus vége is követte a római példát; Julius Caesar előtt és után mennyi császár és államférfi halt meg erőszakos halállal. Elmondhatjuk róla, hogy erényeivel, hibáival, jótetteivel és bűneivel együtt ő volt az utolsó római! Megizmosodott emigráció (Folytatás az 1. oldalról) gondolatban szüntelenül otthon jár és az öle már tele van kincsekkel, anyagi és szellemi értékekkel, hogy azt hazavigye, ha jön az idő. A külpolitikai kérdések között felvetődött a kérdés: mi az emigráció valódi célja. A válasz jött a Szentírás idézésével. A célunk nem a gazdagság, jólét, kényelem idegenben, hanem hazánk, testvéreink megmentése. A Bibliában egyiptomi József az emigráns, aki testvérei gyűlölete és álnoksága miatt került idegenbe. Mivel istenfélő és tehetséges volt, József gazdag és hatalmas lett Egyiptomban. Amikor bűnös testvérei remegve, koldustarisznyával álltak előtte, József szívében nem volt gyűlölet, bosszúállás, harag, csak szeretet, örvendezés és a Gondviselés dicsérete. „Az Isten előre küldött engem, hogy megmentse és a földön életben tartsa nemzetünket”, mondotta könnyek között testvéreinek. Átölelte és megcsókolta megalázott koldus testvéreit és zsákjaikat a legtisztább búzával színig megtöltötte. Az emigrációban nincs gyűlölet, bosszúállás, harag, csak szeretet, megbocsátás, segítőkészség és örvendezés. Minden egyes emigráns egy-egy egyiptomi József, aki hiszi és vallja, hogy nemzete megmentéséért küldte idegenbe az Úr, és anyagi, lelki javakkal színig akarja tölteni magyar testvérei csaknem üres zsákját! A kongresszuson mindenki magyarul beszélt és az irodalmi est legszebb száma Flórián Tibor előadása volt a magyar nyelvről: „Hazánk a hontalanságban — anyanyelvünk.” Az emigrációban a nyelv a várunk, a hazánk, az otthonunk, benne van menedékünk. A nyelv az emigráció legtörékenyebb, legféltettebb, legnagyobb kincse. Feljött azért a kérdés, mi legyen a viszonyunk az anyanyelvi konferenciához. Nem lehetne megtenni, hogy ennek a drága, törékeny kincsnek az érdekében a legeszményibb síkon kapcsolatban legyünk a kommunista magyar kormánnyal? A kérdés észbontó kísértés és alig lehet neki ellenállni. Megértjük, ha egyesek közülünk áldozatul esnek a kísértésnek. De addig, míg nincs szabadság otthon, míg az elkövetett jogtalanságok nincsenek orvosolva, amíg a magyar alá van rendelve egy idegen, esztelen ideológiának, az emigráció nem tehet mást, mint „létének törékeny cserépedényében” hordozza, védi, őrzi nyelvét. Nem véletlen, hogy az emigráció vallásos. Vallásossága szembe helyezi az otthoni hivatalos ateizmussal, a materializmussal és erkölcsi relativizmussal. Persze minden szántóföldben van konkoly, minden tóban kuruttyolnak békák, minden kosárban van rothadt alma. Az emigrációban is vannak vallástalanok. De a kongresszus azt bizonyította, hogy a vallás életeleme az emigráció legértékesebb és legnagyobb részének. A kongresszuson a vallás jelen volt nemcsak a vasárnapi katolikus szentmisében és a protestáns istentiszteletben, hanem Mindszenty bíboros szentté avatásának a sürgetésében is. Katolikus és protestáns emigráns magyarok egyformán elismerik Mindszenty bíboros életszentségét és remélik, hogy a hivatalos egyház megdicsőíti a szentek dicsőségével. A bíboros az emigráció ékessége és annak kristályosodási tengelye. Amint erősödik az emigráció, úgy erősödik a tisztelete és szeretete a bíboros iránt. Mindszenty jel lett, melynek otthon ellentmondanak, de amelyet az emigráció magáénak vall, áhítattal tekint föl rá és hűségesen követi. A kongresszuson elhangzott az első Mindszenty-litánia. „Mindszenty József, akit hazug vádak alapján karácsonykor elhurcoltak . . . akit főpapi és közjogi méltóságában porig aláztak . . . aki összetörtén is elindultál megvigasztalni a magyar menekülteket... aki az anyanyelv megőrzésére, a magyar templomok, iskolák fenntartására tanítottál bennünket, könyörögj érettünk!” Könnyű László, a magyar irodalom fáradhatatlan hirdetője idegenben, írta és imádkozta az invokációkat. Tizenöt áhitatos megszólításra, mint tenger mormolása hallatszott a kérő ima: könyörögj érettünk! Gereben István, aki szellemi vezére volt az összegyűlteknek, a kongresszus második napján felvetette a kérdést, mire vagyunk büszkék az emigrációban és ez volt rá a válasz: Büszkék vagyunk Mindszenty bíborosra és azokra a magyar emigránsokra, akik úgy szeretik Istent, Hazát, Egyházat, mint ő tette. Büszkék vagyunk azokra, akik olyan áldozatosan szeretik magyar testvéreiket, mint ő tette. Büszkék vagyunk azokra, akik úgy remélnek, mint ő reméli. Büszkék vagyunk azokra, akikben ugyanazok az erények vannak, melyek őt naggyá tették. Büszkék vagyunk azokra, akik az emigrációban olyan magyarok, mint Mindszenty bíboros volt. Az volt az érzésem, Mindszenty bíboros az égből figyelte a szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusát, tetszett neki, amit látott és hallott és az égből küldte áldását a jelenlévőkre és a szervezőkre, Nádas Jánosra és munkatársaira. Az volt a benyomásom, hogy tetszett a kongresszus mindazoknak, akik jelen voltak. Nekem is tetszett. Megizmosodott, megszépült, kifinomult az emigráció. A kongresszus befejezésekor a 133. zsoltár csengett a lelkemben. Ennek a rövid zsoltárnak „testvéri egyetértés éneke” a címe. Nem tudjuk biztosan, de nincs kizárva, hogy a szép költemény a babiloni fogságban született és a zsidó emigránsok éneke volt. A zsidó főpap felkenésére van alludálás benne és ez bennünket emigrációnk főpapjára, Mindszenty bíborosra emlékeztet. A rövid zsoltár öröméneke mindazoknak, akik a szabadföldi magyarok IV. Világkongresszusán részt vettek: Nézzétek, milyen kedves és jó, ha egyetértésben élnek a testvérek! Olyan ez, mint a drága olaj a fejen, mely lecsordul a szakadra, lecsordul Áron szakállára, palástja szegélyére. Olyan az, mint a harmat a Hermonon, mint a Sionra hulló harmatcsepp, mert az Úr ott áldást ad: életet mindörökre. KATOLIKUS MAGYAROK VASÁRNAPJA Emlékezzünk Fatimára! A Friends of Fatima Committe ezúton megköszöni az eddig befolyt cick r'-céyokat a streeg4 r-t és a bőkezűeket egyórai... AndyCui szép lenne, ha aktívabb részvételt tapasztalnánk az emigráns magyarság szélesebb köre .t c, a ho-mat MAGYAR KÁLVÁRIA restaurálása érdekében. Vajo t .'cd ,arra j jut ezek a szep kegyhelynek a megmentését, ha mi a szabad világban élő magyarok nem, hozunk annyi áldozatot, hogy a már meglévő értékeinket megmentsük? Talán egy-egy család vagy kis magyar közösség, esetleg egy-egy magyar plébánia vállalna egy-egy stációt vagy a Szent István kápolnát, esetleg az útjavítás egy-egy szakaszának költségeit, stb. Legyen szabad ezt a felhívást a szent életű bíborosunk, Mindszenty prímás szavaival befejezni, amit mint zalaegerszegi plébános mondott: ,,Aki hitét megvallja, nemzetét és annak mértékeit megbecsüli, legyen annak neve az utókor számára megörökítve itt e földön és a mennyei Atya sem fog róla elfeledkezni, mert Isten dicsőségére hozott áldozat a legjobb befektetés az örök élet elnyerésére." Legyen Isten áldása minden adakozón és családján! Adományok a következő címre küldhetők: Friends of Fatima Committe P. O. Box 3344 Sarasota, Florida 33578 Leváltották a budapesti amerikai nagykövetet Nicolas Salgo (Salgó Miklós) nem képviseli tovább az Egyesült Államokat Budapesten. Nagyköveti pozíciójából leváltották, utóda R. Mark Palmer államtitkár, 45 éves hivatásos diplomata lesz. Salgó Miklós távozása miatt nem bánkódik a magyar emigráció. Az utód működése elé pedig várakozással tekintünk. (FMH) 5. oldal. Az idegenbe mentett veréb hideg-hideg, zimankós telet csapolt közénk ez a január. A sziszegő szél süvített a csonttá fagyott faágak között. Rázta az ablakokat. A hó is csonttá fagyott. A varjak keseregve károgtak. A verebek csak ültek, ültek a fatörzs repedéseiben vagy a párkányokon. ■ Arra lettem figyelmes, hogy egy veréb — ügyesen - az ajtó lámpa fölé telepedett. Bevárta, míg a bejárat előtt fölgyújtjuk a lámpát, s akkor a lámpameleg — mint valami dunyha a vacogó testen — úgy borította az átfázott kis verebet. Egy másik az ablakom párkányára ült és tollas kis testét nekitámasztotta az üvegnek, hogy elcsenjen egy kis meleget a szoba benti melegéből. Tört kukorica és búza magot tettem egy kistányérba és etetni kezdtem az árvát. Az ablakomat is fölcsúsztattam, hogy helye legyen a tányérnak meg a madárnak is kényelmes elhelyezkedése. Ez lett az e-.. verebem veszte. Addig-addig eszegetett, addig-addig iszogatott (mert már langyos vizet is szolgáltam neki), mígnem egy napon ott találtán a nagy kabátomon üldögélve, bent a szobában. Mivel madarak társaságában élek évtizedek óta- most két kis papagály csattog a fülembe éppenúgy, mint az írógépem (micsoda mesterek a hangutánzásban!) — ezt a kis félig megfagyott ereket is nyakon csíptem és odatettem a papagályok közé. Alkonyodon már, papagályaim lécükre telepedtek a tágas ketrecükben. Új társukat némi érdeklődéssel fogadták, aztán csak úgy tudomásul vették. Történt azután, hogy verebem a jó melegben, a finom étel közelében evett, bóbiskolt, evett, bóbiskolt. Olyan jól érezte magát, hogy két nap után dagadni kezdett, s az ötödik napon már az elhízás jeleit mutatta, a hatodikon lefordult a lécről és lábait az égnek fordította. A szárnyai a homokba fogózkodtak. Bántotta a lelkem, nagyon bántotta. Miért is vetettem fogságba?! Miért vettem el a szabadságát?! Ha kint megfagyott volna, szabadon pusztult volna el. Mit ért neki a fogságban kapott étel-ital? Pótolhatta a meleg, a kényelem, a jólét az elveszett szabadságot?Ó, én ostoba! Vajon butaságáért megbünteti-e az embert az ég? Erre gondoltam és eszembe jutott, hogy egyszer egy gazdag úriasszony fölkeresett, mondván: beszéljek magyar származású szakácsnőjével, aki hozzá került. Boldogtalan szegény — magyarázta a jómódú amerikai asszony, pedig ellátom minden jóval. Még egyik bundám is odaadtam neki ajándékul, karácsonykor. Beszéltem a magyar asszonnyal. Elmondta, hogy házát bomba verte szét. Az ura, két gyermeke ottpusztult. Ő egyedül mit tegyen az életével? Idáig jött a menekülő magyarokkal. Igen, mindene megvan, csak a férje, a gyerekei, a háza pusztult el. Csak a rokonságától szakadt el. Csak édes anyanyelvétől, a megszokott tájaktól — mintha önmagát vesztette volna el. Amint újra találkoztam a gazdag amerikai hölggyel, azt javasoltam neki, hogy térdeljen a feszület, alá, takarja be Jézus összevert, haldokló testét egy használt perzsabundával, és ha még mindig azt suttogja: szomjazom, itassa jó amerikai nehéz vagy üdítő italokkal, és mondja neki: Uram, ne fájjon neked semmi... Az asszony könnyes szemekkel nézett rám és csak ennyit mondott: értem, most már értem! Én is jót akartam. Bocsáss meg nekem, te kis veréb! Mily hang a szívedben? Hangszeredés, ki vagyok, mily hang vagyok én, micsoda dallam játékos Uram? A közös dalban melyik az a dallam aki vagyok, az énekkarban, a Te dalodban én Uram, Isten? Hang a dalodban örök csend, a zajodban, zajgó iramodban, mily hang a szívedben Karmester-Úristen? Kérdezlek, idő! O, elet! A bőrömön érzem a csípésed, ha az ősz dere érint! Tavaszon meg rügyeid fakadnak szívemen. Tél hava hozza hideged s szunnyadsz bennem, mint medve a barlang mélyén. O, eletem mely elet! Hajnalod, nappalod, éjjeled, déli időd, a percek pataki suhogása! Hogy villan az idő villáma felettem s hogy simogatsz anyakéz! Apa is, te vigyázó, őrizem is mindig a helyén. Ostor is az Úr kezében s tenyerében féltett kisbárány. Ó, szárnyas idő, hogy mocorogsz bennem, körülem, értem, édes, sietős ketyegő órám! Meddig még bennem? S ha megállsz bennem falióra? Hol futok én akkor, hol terülök le? Mit kettyen a szívemben a végső perc? Szárnyad, idő hogyan is visz oda, ahol már nincsen idő? Élet ketyegése oda, ahol már nem kettyen idő, csak a Parttalan Élet árama éltet mindent, ami él?