Katolikus Szemle 25. (1911)
8. szám - Értekezések, elbeszélő cikkek - Vay Péter: Spanyol képzőművészet. IV.
szat, a modor, egyszóval a megnyilatkozási forma eltérő, de maga az érzelem közös, az eszme azonos. Mindkettő ugyanazon végső ideál felé törekszik és az egyik, mint a másik, ugyanazon nemzeti eposz hirdeti. Murillo és Velasquez művészetéről és műalkotásairól köteteket írtak. Hol az egyiknek, hol ismét a másiknak ítélve az elsőséget. Jóllehet, hogy a két nagy festő tulajdonképen annyira eltérő minden tekintetben, hogy az összehasonlítás ki van eleve zárva. Művészetük homlokegyenesen eltérő irányt választott. Célpontjaikat egy-egy más hemyspherába helyezték. De eszményeik egyformán magasan ragyogtak — és mi több, azt egyforma virtuozitással is érték el. E dolgozat keretén kívül esik a két hatalmas tehetséggel részletesen foglalkozni. Ismétlésekbe se szeretnék bocsátkozni. Köteteket írtak mindkét ünnepelt festőről. Ujat ha nem mondhatunk, a kompilációk keveset használnak. De e két kiváló kortársnak, kiknek élete, tevékenysége az egész XVII. század festészetét nemcsak irányította, de úgyszólván betöltötte, a nemzeti művészetekhez való viszonyát és a spanyol festészetre való befolyását nem hagyhatom említés nélkül. Velasquez és Murillo csillogó egyéniségei köré csoportosul az egész spanyol festészet. Az ő művészetük ragyogása irányítja a jelenkorig a spanyol festészetet és nem egy hajdani mester jelentőségét ismerjük meg tündöklő visszfények világításában. Herera el Viejo, kiről fentebb volt szó, mint az első realistáról, vala Velasquez első mestere. A műterem iránya döntő maradt a festő egész életén át. A valóság visszaadása képezte a nagy arcképfestő művészetének főtörekvését, mégpedig nem csupán visszaadni a tárgyakat, amint azok léteznek, de azoknak a szemlélőre gyakorolt hatását is. A dolgok lényegét igyekezett megismerni elsősorban. Mindazt, mit fölöslegesnek tartott, eleve kiválasztotta és félredobta. A megmaradt Essencialis-vonásokat pedig úgy vetette a vászonra, amint azok a térben és légkörben a szemre hatnak. Ha e szó, látszat, fedné a fogalmat, mely túlságosan elvont, azt mondhatnánk, Velasquez a látszatok megfestője volt. XI. Innocent képmása ezt a legékesszólóbban bizonyítja. Soha tudatosabban nem eliminált festő és gondosabban nem hagyott ki fölöslegeset, mint az arcképfestészet e páratlan remekén. A háttér csak hatásaiban érvényesül. Maga a test.