Katolikus Szemle 25. (1911)

8. szám - Értekezések, elbeszélő cikkek - Vay Péter: Spanyol képzőművészet. IV.

szat, a modor, egyszóval a megnyilatkozási forma eltérő, de maga az érzelem közös, az eszme azonos. Mindkettő ugyanazon végső ideál felé törekszik és az egyik, mint a másik, ugyan­azon nemzeti eposz hirdeti. Murillo és Velasquez művészetéről és műalkotásairól köte­teket írtak. Hol az egyiknek, hol ismét a másiknak ítélve az első­séget. Jóllehet, hogy a két nagy festő tulajdonképen annyira el­térő minden tekintetben, hogy az összehasonlítás ki van eleve zárva. Művészetük homlokegyenesen eltérő irányt választott. Cél­pontjaikat egy-egy más hemyspherába helyezték. De eszményeik egyformán magasan ragyogtak — és mi több, azt egyforma vir­tuozitással is érték el. E dolgozat keretén kívül esik a két hatalmas tehetséggel részletesen foglalkozni. Ismétlésekbe se szeretnék bocsátkozni. Köteteket írtak mindkét ünnepelt festőről. Ujat ha nem mond­hatunk, a kompilációk keveset használnak. De e két kiváló kor­társnak, kiknek élete, tevékenysége az egész XVII. század festészetét nemcsak irányította, de úgyszólván betöltötte, a nemzeti művé­szetekhez való viszonyát és a spanyol festészetre való befolyását nem hagyhatom említés nélkül. Velasquez és Murillo csillogó egyéniségei köré csoportosul az egész spanyol festészet. Az ő művészetük ragyogása irányítja a jelenkorig a spanyol festészetet és nem egy hajdani mester jelentőségét ismerjük meg tündöklő visszfények világításában. Herera el Viejo, kiről fentebb volt szó, mint az első rea­listáról, vala Velasquez első mestere. A műterem iránya döntő maradt a festő egész életén át. A valóság visszaadása képezte a nagy arcképfestő­ művészetének főtörekvését, még­pedig nem csu­pán visszaadni a tárgyakat, amint azok léteznek, de azoknak a szemlélőre gyakorolt hatását is. A dolgok lényegét igyekezett megismerni elsősorban. Mind­azt, mit fölöslegesnek tartott, eleve kiválasztotta és félredobta. A megmaradt Essencialis-vonásokat pedig úgy vetette a vászonra, amint azok a térben és légkörben a szemre hatnak. Ha e szó, látszat, fedné a fogalmat, mely túlságosan elvont, azt mondhat­nánk, Velasquez a látszatok megfestője volt. XI. Innocent képmása ezt a legékesszólóbban bizonyítja. Soha tudatosabban nem eliminált festő és gondosabban nem hagyott ki fölöslegeset, mint az arcképfestészet e páratlan remekén. A háttér csak hatásaiban érvényesül. Maga a test.

Next