Katolikus Szemle 42. (1928)

8. szám - Könyvismertetések és birálatok - Várdai Béla: Kozma Andor: Petőfi. Költői regény

tások ezek, melyekhez most harmadikul a Parnasszus legnagyobb magyar meghódítójának, Petőfinek költői regénye társul. A három mű, mintha szoros eszmei vonatkozásban volna egymással: az első kettő a magyar­ságnak létéért a sorssal vívott diadalmas birkózásait, a harmadik a magyar költői szellemnek érvényesüléséért vívott azt a legdicsőségesebb küzdelmét dalolja meg, amely Petőfiben, az ő életpályájában öltött testet. A nemzetté létei, a hon megszerzése után Petőfiben ime előttünk áll a magyar szellemnek a költészet birodalmában vívott legnagyobb diadala. Kozma Andor újból nemzetét igaz hálára kötelező művet alko­tott Petőfi­jében. Műve nem afféle hideg, görögtüzes apotézisa a leg­nagyobb magyar költői géniusznak, hanem épen ellenkezőleg az ő oly emberi közelségbe hozása, ahogy azt semmiféle más írott könyvben, a prózaiakat is ideértve, nem találjuk meg. Epikájának nem eposzi szín­vonalat ad, sőt az alapjellegében inkább krónikaszerű. Ebbe az olcsóbb alapszövetbe azonban aranyfonalas, drágaköves igazi költészet van bele­hímezve, mely az alapot úgy beborítja, hogy úgyszólván eltűnik s a nagyon vizsgálódó is alig hogy rátalál itt-ott jelentéktelen nyomaira. Gyönyörűen állítja be Petőfi pályáját, mint az isteni Gondviselés művét, melynek jóvoltából számára a tenger-nyomor csodás alb­ymiával kife­jezendő anyag s így végső eredményben a kimondhatlan lelki örömök forrása lett. Ezt talán a költő székelyhídi és debreceni irtózatos szen­vedéseinek megindító festésénél érezzük a legjobban. De nemcsak Petőfi egyénisége emelkedik ki plasztikusan a kötetből, hanem szépen sorban mindazok, akiknek az ő élete sorsában jelentékeny szerep jutott, így elsősorban édesanyja, a feleségek felesége, aztán Tarczy, Bocsor, Megyeri, Vörösmarty, Bem, hogy csak a legnevezetesebbeket említsük. Valóban hatalmas feladat volt egy ily változatos pályát eleven, egységes kör­képbe foglalni és Kozma Andor ezt a nagy feladatot mindvégig igazi megjelenítő erővel, fokozatos érdekkeltéssel oldotta meg. Külön ki kell emelnünk a Petőfi házasságát megéneklő részt. Ebben annyi lélektanilag felvilágosító, mondhatnók adatszerű van, oly mesteri megörökítése annak a nagy lelki hullámzásnak, hogy talán költői formába öntéséül tekinthetjük ama felvilágosításoknak, melyeket Kozma Andor idevonatkozólag Gyulai Páltól kaphatott valamikor, aki családi összeköttetések alapján is legpontosabb, leghitelesebb ismerője lehetett Petőfi e nagy lelki drámájának. Petőfi, Júlia, Szendrey Ignác mind valami megragadó valószínűséggel élnek ebben a részben. Szendrey Júliával kapcsolatban azonban hadd említhessük meg, hogy az ő rajon­gása Georges Sandért, mely oly elismerést fakasztott Petőfiben, s amelyet mintha költőnk is értékelő hozzájárulással kísérne («a nagy George Sand», a 179. lap 3-ik versszakában), tulajdonkép nem oly örvendetes, mint futó tekintetre látszik. Georges Sandról helyesen mon­dották, hogy ő hű tükörképe kora erkölcsi dekadenciájának, az ennek felébe való emelkedés nélkül, afféle jelenség, szóval, mint volt pl. a

Next