Kecskemét és Vidéke, 1889. január-november (1. évfolyam, 3-39. szám)
1889-01-17 / 3. szám
2 KECSKEMÉT és VIDÉKE szabósegédeket alkalmaznak. Márpedig tudjuk, hogy az ilyen üzletben alkalmazott szabásznak évi 1000- 1200 frt évi fizetése van, hanem igaz, hogy nem kecskeméti ember a szabász. Nem kecskeméti pedig azért mert erre itt alkalmas szabó vagy nincs, vagy pedig derogál a már egyszer mesterré lett szabónak ilyen alkalmazást elfogadni, pedig ha olyan alapos az a sok panasz, laikus észjárással is elképzelhető, hogy mint mesternek aligha van annyi évi jövedelme. Előbb az mondatott, hogy talán városunkban nem is találkoznék alkalmas szabász. Nem akarom derék iparosaink tehetségét a legkevésbé sem kétségbe vonni, de az tapasztalható, hogy a külföldről ide jövő szabászok a kor minden igényeinek és a divat minden követelményeinek megfelelő ruhák kiszabására alkalmasak, ami pedig azt hiszem folytonos tanulmányozás és a külföldi divat folyton éber figyelemmel kísérése folytán sajátítható el, ez azonban, sajnos, nálunk Kecskeméten aligha gyakoroltatik, mert a helyben kitanult szabósegédek itt maradnak, vagy önálló mesterekké vállnak, vagy pedig régi mestereiknél, vagy kész férfi-ruhakereskedőknél dolgoznak. Míg ellenben, ha néhány évet külföldön töltenének és a szabászatot teljesen elsajátítanák, vagy alkalmazást nyernének, vagy pedig mint önálló mesterek a külföldi szabászszal bátran versenyezhetnének. Természetes, ez nem szól azon iparosokról, akik a régibb fajtájú, úgynevezett parasztruhákat készítik,mert azokat sem a szabad, sem a gyáripar el nem nyomta, hanem az úri ruhát jobban fizetik, mert divatnak van alávetve és mert csakis ezen fajtánál vált a szabad verseny, a régi iparosokra nézve hátrányossá. A czipész iparosok általános panasza, hogy üzletekben gyári czipőt árulnak és a nagy közönség inkább vásárol, mint náluk rendelten. Ezen iparágnál két fájt kell megkülönböztetnünk, t. i. a czipészeket és csizmadiákat. A csizmadiák e tekintetben jogosan nem panaszkodhatnak, mert csizmát ugyan keveset vesznek kereskedésekben, panaszuk csak annyiban jogos, hogy a csizmaviselők száma csökkent a korral, vagy pedig, hogy az ő létszámuk megszaporodott. A czipészek valóban háttérbe szoríttattak a gyáripar által, de azon gyárakban is csak czipészek dolgoznak, és pedig oly kifejlett ízléssel, hogy ugyanazon arért bárki inkább a boltbeli czipőt választja, mert a szemnek tetszetősebb, és mert kényelmesebben juthatni hozzá. Nem lehet ugyan mondani, ahogy fiatalabb czipészeink nem tudnának éppen oly jó ízléssel dolgozni, de minthogy kényelmesebb a bolttól való vásárlás, sokan ezen előnyt tartják szem előtt, nem tekintve a tartósságot. Nem volna megvetendő dolog az sem, ha a czipészek vállalkoznának arra, hogy az üzletek részére készítenének czipőket, vagyis nehogy úgy tűnjék fel, mintha derék iparosainkat külföldre óhajtanák küldeni, aki gyárakban nem akar dolgozni, készítsen itthon olyan munkát, mint aminőt a kereskedők rakron tartanak, mert ha egyéb előnye nem lenne is a kereskedőnek, eltekintve attól, hogy hazai iparczikket értékesít, legalább a postaköltséget megtakarítaná; feltéve mindenesetre, hogy a carlsbadi és nem tudom miféle idegen ipartermékekhez hasonló minőségűt elő tudnak állítani, mit ha nem, úgy ismét csak az ajánlható, hogy tessék azt ott elsajátítani. De miután tény az is, hogy városunkban ez ipar szépen ki van fejlődve, s értelmes iparosaink vannak e téren, akik szak- és versenyképességüknek már annyi szép jelét adták, s miután a közönség kényelem szereteténél fogva raktárakon teszi mégis jobbára bevásárlásait, nem lenne czéltalan dolog, ha ők maguk közösen tartanának fen egy kész czipő árú csarnokot, ami előre láthatólag jól kifizetné magát. Az eszélyesség párosuljon mindig, és midenben a szakképességgel ! A szabókra visszatérve, lehetetlen elhallgatni azon körülményt, hogy míg városunkban férfiruha szabó fölös számmal van, addig női ruha szabásával foglalkozó férfi alig találkozik, sőt talán el lehet mondani, hogy egy sincs. Pedig tessék elhinni, sokkal jobban megfizetik a női ruha szabását mint a férfiét, és mint a főváros példája mutatja, hölgyeink előnyben részesítik a férfiszabászokat, és nem hihetetlen, hogy a nőszabászok nagyon meg se haragudnának, mert hiszen nekik még maradna elég tér a varrásnál, de még amúgy is más a nő hivatása. Szívesen elhisszük, hogy más bajok is elősegítik az ipar és kereskedelem pangását városunkban, melyek legnagyobbika a pénzhiány, illetve apénz drágasága. Ez azonban már túlterjed a felvett határon, ezen segítsenek azok, kik arra hivatva vannak, talán a pénzintézetek, a hatóságok és az állam, mert bizonyos, hogy iparosaink és kereskedőink érdekét elsősorban ezeknek kell istápolni, hogy a becsületes, szorgalmas iparos ne legyen kénytelen a tőke hiánya, vagy a roppant kamat terhe miatt a külföldi verseny elől szégyenkezve meghátrálni. Az iparosok jóléte egyszersmind az állam és a város, de az összes lakosság jóléte is. —z — z — — Az indiai nők sorsa, a mint missionáriusok beszélik, különösen a jobb módúaknál, valóban nem irigylésre méltó, amennyiben életük legnagyobb részét, mondhatni fogságban töltik. Minden előkelő indus házában van egy külön lakosztály, az úgynevezett Senara, a nők részére, mely folyton őrizet alatt áll. Ezen lakosztály a férfiak pompás berendezésű szobáikhoz képest valóságos lebujok. Bútorzatuk nem áll egyébből, mint egy fekhely, egy díván és néhány bőröndből. A nős férfiak a szülői háznál laknak, s minthogy némelyiknek több neje is van, a senarában néhol sok nő és gyermek van beszorítva. A nőknek erősen elfátyolozottan és szolgák kíséretében szabad lakhelyeiket elhagyniuk, de csakis legközelebbi rokonaik a szám.