Kecskemét és Vidéke, 1920. május-december (1. évfolyam, 1-189. szám)
1920-09-16 / 101. szám
Kecskemét, 1920. szeptember 16. Csütörtök I. évfolyam, 101. szám. Mimon MIST ELŐFIZETÉSI ÁRAK : FELELŐS SZERKESZTŐ: JUSZT FERENC. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Egész évre 240 K. Negyedévre 60 K. : : »Dr : Kecskemét, III., Arany János u. 6. sz.. Félévre 120 K. Egy hóra 20 K. ÁLTALÁNOS KERESZTÉNY IRÁNYU, a róm. kath.bérház átjáró udvarában.. Telefon : 135. Egyes szám II. FÜGGETLEN POLITIKAI NAPILAP. Hirdetéseket felvesz a kiadóhivatal. Dolgozzunk! Egy óriási nincs, ez most Magyarország. A tejjel-mézzel folyó Kánaán kincses bányát elrabolván. S ami megmaradt, ott is hiába keresed, ami kell. Kenyér, bár fekete volna! Ruha, cipő, mesebeli álmok! Födél után hasztalan kutat a hajléktalan! Ahová csak tekintesz: nincs, nincs és nincs! Akik dolgozni akarnak, nem találnak munkát. Kezdenék szívesen szegények. Hajtja őket a szükség. Mindegy bármi, csak munka legyen és a munkáért kenyér. Házaló újságterjesztőnek csapnak föl menekült hivatalnokok. Talán még egyébbre is vállalkoznának, csak engednék a jóllakottak. A konjuktúrák bölcs csodagazdagjai azonban ülnek csökönyösen teli pénzsákjaikon. Ma nem kedvezők a viszonyok. Ingatag alap minden vállalkozás. Nem kockáztatják bennük fáradalmas (!) munkájuk gyümölcsét. Minden elpusztult. Ezer a tenni való. Mire várnak még? Termelni, dolgozni! Tettek kellenek most, nem óvatosság! Tettek, ha kell, még áldoozatok árán is. Körülöttünk bolseviki vagy félbolseviki népecskék. Nagyon rossz bizonyíték ez rólunk, vérszegény termelés. Súlyos a szavam, de nincs messze ez, a vállalkozók óvatosságából viruló rendszer, a termelési márkiától. És miért? Mit kockáztat a vállalkozós? Semmit, csak egy képzeletbeli számot, amihez merő babonából ragaszkodik. Igazán olyan rettentő csapás volna, ha a mai rossz pénzben egy milliót érő vállalkozás évek múlva csak százezreket érne? Nem volna szabad ilyesminek senkit visszatartani a munkától! Sőt! Az óvatosság szempontjából is bölcsebb cselekedet az értéktelen papírt reális értékekre átváltani, mint merő tartózkodásból lakásra gyűjteni. És miért mindez? Egy átok fekszik ezen a szerencsétlen országon. Nem tud itt dolgozni, aki akar. Legjobb szándéka is hajótörést szenved azok nemakarásán, akik dolgot tudnának adni. S fölülről jön ez az átok. Képviselőink közül 66 jelenik meg a nemzetgyűlésen, hogy életbevágó jelentőségű dolgokról tanácskozzanak!! Csoda-e, ha ilyen körülmények közt vígan folyhat az aknamunka. Aki még dolgozik, a kisgazda, a tisztviselő és kézimunkás napról-napra hallhatja a szavát a dologtalanságra csábítónak. És mi lesz, ha majd ők is gyöngének bizonyulnak? Nagy, önfeláldozó példák, tettek kellenek. Aki nem hajlandó dolgozni, bármi okból, félre kell lökni, mint a nemzet ellenségét és tetemén keresztül kell előre törnünk dologra, munkára! Mert mi igazi magyarok, dolgozni és élni akarunk. TÁRCABujdosók találkozása. Csaba királyfi ükunokája szorosra bogozta kicsi batyuját. Aztán megindult búsan, támolyogva el, ki, messze, hogy talán soha többé ne lássa a büszke ősi portát! Fájó pillantása körüljárta mégegyszer az udvart, a háztáját. Külön búcsúzott el a vén . . . diófától, oszlopos tornáctól, fafaragásu cifra eresztől. Megölelgette a kapu SL-a metszésekkel ékesített pogány bálványraját. Nem látta senki, sirt is egy sort. Kövér könnycseppek futottak végig arcán, lehullottak az ut porába. Ott ragyogtak, remegtek, mint elveszített drágakövek s amerre ment, mentek utána, kikisérték lopva a futva futó bujdosót. Futott, bújt Csaba királyfi ükunokája, gonosz vérszomjas üldözők elől. „Halált“ kiáltottak reája. Éjjel nappal ott voltak nyomában. Fölkutatták utána a meserejtő székely rengetegeket s a csodagazdag góbé hegyek titkos zugait. Futott az üldözött. Maga sem tudta merre! Régi álmok éltek a szivében apáinak meséi nyomán. Régi álmok egy jó testvérről, aki ott lakik messze a délibábos magyar rónán és aki gazdag és aki segíteni fog földönfutó atyjafián. Ez a hit vitte előre! Csak ezért nem fordult szembe az üldözők túlerejével, bár pattanva feszültek izmai s szive szomjazta a biztos halált. Bus lelkében bízva élesztgette a testvérre épitő reménység szikráját. S képzeletében perzselő lángtengerré nőtt a szikra és ő rohant vissza jó testvérével az oldalán, hogy kiégessék az ősi fészekből az őrző, bitang rablót. Keményen megmarkolta a magafaragású fütyköst, igazított valamit batyuján és futott tovább. Összecsapódtak mögötte az erdő tépett lombjai. Eltakarták a dühöngő üldözők elől. Késő éjszakára a futó vándor ott pihent meg messze hegyeknek sikló ormán. Kis batyuja feje alatt, feküdt hanyatt és nézte az ükapja paripájának lábanyomaitól csillagporos „Hadak Utját“-t. Hej, ha most is hírül adhatná néki a föld, a víz, vagy a jég, hogy „bajba van a székely!“ Majd a testvér! Nem volt nyugta tovább. Fölugrott, szaladt le a hegyoldalon, arrafelé, ahol hívogató lánggal lobogtak a pásztortüzek... Nehéz, méltóságos léptekkel jött szembe vele a darutollas, sárgacsizmás dalia. Nem tudom ki volt. Csaba királyfi ükunokája megsüvegelte, nagyságos nagy uramnak nevezte. Úgy álltak azután egymással szemben s panaszolták fájó bajukat. — Ne is menj tovább, Csaba királyfinak, bujdosó, ükunokája. Hej! Labancabb a labancnál a magyar a magyarhoz. A gazdag testvér nem ismeri ágról szakadt atyjafiát. Az ő portáján nem uralkodik nyegle idegen. A jóllét nem érti a rajongók szavát, így a sárgacsizmás, darutollas, nagyságos jövevény. Mondta volna még tovább, de elcsuklott a hangja s csak bólogatott. A vállát verdeste süveg alól göndörgő haja. Sodort egyet torzonborz bajuszán. Megcsapkodta tarsolyos fringiáját, azután nézte busán Csaba királyfi földönfutó ükunokáját. Nézte, nézte, majd meg ideértette tüskés bajuszát a bujdosó sápadt arcához s megcsókolta, hosszan, szeretettel. Csak a bujdosó érti meg a hontalan panaszát... Csaba királyfi ükunokája eldobta kis batyuját és ment vissza, hogy szembe találja, amire szíve szomjazott, a halált. Csontos ökle pattogott a pribékek koponyáján. De azok sokan voltak és ő hiába hívta a testvért ... A darutollas, sárgacsizmás, nagyságos nagy úr pedig állt és bámulta az égen ragyogó szikrázó csillagokat! Kihirdették az ítéletet a Tisza-perben. Dobót és Sztankovszkyt halálra ítélték. Ma délelőtt pontban 10 órakor nyitotta meg a hadosztálybíróság tárgyalását Zoltán ezredes. A tárgyalási terem már 9 órakor megtelt előkelő főúri közönséggel, a Tisza-család tagjaival, képviselőkkel és katonatisztekkel. Az elnök kihirdeti az ítéletet, mely szerint a hadosztálybíróság Dobó Istvánt összes katonát kitüntetéseinek elvesztésére, a hadsereg kötelékéből való kizárásra és kötél általi halálra, Sztankovszky Tibort tiszti rangjától és kitüntetéseitől való megfosztásra, a hadseregből való kizárásra és kötél általi halálra, Hüttner Sándort tiszti rangjától való megfosztásra, a hadseregből való kizárásra és 15 évi súlyos börtönre ítélte és minden hónap 15-én sötétzárkával súlyosbítva. Vágó-Wilhelm Jenőt a bíróság 3 hónapi súlyos börtönre ítélte, melyet a vizsgálati fogsággal kitöltöttnek vettek és Vágót azonnal szabadon bocsájtották. A bíróság kimondotta azt is, hogy a halálos ítéletet előbb Sztankovszkyn azután Dobón kell végrehajtani.