Kecskemét, 1883. január-június (11. évfolyam, 1-52. szám)

1883-01-14 / 5. szám

1883. — 5. szám. KECSKEMÉ­T. Január 14. előadás matadorja M­i­k­l­ó­s­s­y volt. Don Caesar alakját, e nehéz alakot, amelynél a könnyelmű ka­­landorság a mesés lovagi érzülettel váltakozik, va­lódi bravourral állította elénk. Ott láttuk rajta a könnyelműség szeretetreméltóságát, a vig, eleven fiút, akit nem tud megtörni a szegénység, a ki palac­kok között várja a halált, a ki igazi lovag módra gondolkozik, de a kiből hatalmasan tör ki a meg­sértett becsület s a kinek bosszúja majdnem regébe illő dolog. E nehéz és változó alakot M­i­k­l­ó­s­a mindvégig hűen és a művészet igazi varázsától be­vontan játszotta s bőven megérdemlette ama szerény tapsokat a mivel kitüntették, s amelyhez mi feltétlen elismerésünket csatoljuk. Szakáll Don Jose sze­repében szintén igen szépen és igen jól játszott, ha­bár tehetsége érvényesítésére nem is igen nyilt al­kalom. G­a­z­s­ó Margit lehető jó Marijana volt. P­e­­­t­e­r­d­y a király szerepében kellő hévvel játszott. Bányay ez este igazi elemében volt; a márki erősen komikus alakját folytonos kaczaj tárgyává tette, a­mi legjobban bizonyít helyes alakítása mel­lett. Li­p­c­s­e­y Judit méltón sorakozott mellé. He­­v­e­s­y eddig már megtanulhatott volna legalább olvasni. Pénteken az „Angolosan“ czímes kis vígjá­tékot láttuk előadni. Peterdy (Gibbon) a szerző által festett alakot helyesen és szépen domborította ki. Hangsúlyozása, mozdulata mind az öntudatos ala­kítás látszatát viselte magát és pedig annál inkább jobban, mert az ő egyénisége és vele hibái, nem lép­tek előtérbe. Szinte jól esett látnunk Peterdyt e sze­repben, mert azon meggyőződést keltő bennünk, hogy alakításait el tudja választani egyéniségétől s olykor­olykor tud természetes is lenni, vagy legalább a s­z­e­­rep természet­ességét elő tudja tüntetni. Kü­lönösen ügyes volt az a rész, mikor a szerelmi vallo­másnál az előbbi hidegség helyébe egy kis hév ve­gyült, de olyan hév, amelynek e szerephez való al­kalmazása finom érzéket követel s a­mely az egyön­tetűséget nem rontja meg. Maszkírozása szintén jó ér­zékről tett bizonyságot. Némethy Kornélia (Adél) könnyedén és elevenen játszott. E szerep kü­­­löbein oly közönséges, hogy alakítani nem lehet s ha jót akarják játszani, elég hozzá egy kis elevenség és finom érzék. Némethy k. a. birt a kellékekkel s igy természetes, hogy a fiatal Özvegy szerepében jóí­zűen elnézette magát és tetszett. B­á­ny­ay Ippelber­­ger komikus alakját képviselte s mindenütt megtarta a mértéket ami ily szerepnél egy kissé nehéz az olyan színészre, a­ki erővel hatni akar. Szepessy egy fürge vendéglőshöz méltóan viselte magát. S­z­i­k­l­a­y az angol inas szerepében meglehetős volt, S­z­e­p­e­s­­si­n­é eleven komornaként működött. — 1. ----=5=^3^=«.--­ lám A HOTELEXHEZ. Nem tudok hol megpihenni, Veszve minden boldogságom, Fáj a szivem, búban élek, Mint madár a száraz ágon. Forró hévvel szerettelek, Drága gyöngyöm csak te voltál, Szivem titkos belsejében Képed volt a fényes oltár! Szerelmemnek csak te voltál Boldogsága, üdve, fénye, Tört szivemnek egyedüli Istenitett égi lénye ! De már ennek vége, vége! Nincs már többé rózsaszálam! Elrepült a hintés lepke, S visszatértét mért is várom! Nincs már többé semmi vágyam, Úgy is tudom meg van írva: Hogy szivem csak ott lel nyugtot, Odalenn a puszta sírba’!... Csongor. Az ördög háza. — Elbeszélés. — (—1 —1.) Szamarat keresett Saul és koro­nát talált...; az én igénytelenségem csak a közkert fiatal jól iskolázott elefántjának akart látogatót csapni ..., utamat Képzelet barátom keresztezé, kinek úti levelével jártam, és igy esett meg, hogy egy avas szerelem mesével tér­tem haza, a lapátfülű jószágot pedig meg se néztem. Egy rozzant falkerítés elhordása az arzenál mögött fekvő utczában csodálatosan elzordonult, borzasztóan elhagyott udvar titkát nyitotta föl; maradékba veszett növényvilág játsza­­tt senki­től nem zavart szeszélyes játékát; aranysárga jázmin bujálkodik szerte­szét és vet kéjes illatot, mint India hasis virága.... Nem tudtam ellen­állni, hogy ne szakítsak egyet belőle; átmász­tam egy nagy törmelékrakáson és majd csúszva, majd kapaszkodva leértem a mélységbe, hol egy bemohosodott kutat találtam világoszöld pázsit közé fúrva, fejetlen szobrokkal, összetörött virág­cserepekkel körítve; olyan költő- festőnek, mint Böcklin, a legszebb motívum lehetne. Amint két kezemmel a jázmin bokrot lehaj­tottam, egy festett üvegcserép csördült meg lá­bam alatt.... velenczei üvegszálkákat nem szokták hányni-vetni, hisz nagyon is hasonlíta­nak az Aladin barlangi drágakövekhez .... és mégis sötétvörös sugarak villámlottak ki belőle, midőn a nap felé forditottam..........talán egy törmeléke azon kelyheknek, minőket Murano még manapság is készít, bár silányabb anyagból és mégis szebbek, mint azok az aranyból s az ezüstből csináltak, melyekből hajdan a „roman­tika költő királynéja ivott .... kinek mosoly­gó vagy tobzódó ajka érintette egykor e darabka üveget, melyet most kezembe tartok ? Egy hangos kiáltás zavart fel éber álma­imból .... „szép kicsikém! szép kicsikém!“ Az a napbarnította férfi, ki tengeri ráko­kat árul és kinek mását nemrégen egy franczia festő műhelyében láttam , . ... ő is a romokon mászott, hogy útját rövidítse — mint később be­vallotta — „Különben signor“ —– téve hozzá — ha e környéken festeni akar, itt nem jó helye­­választott rá.“ — „S miért nem ?“ — „Iparkod­­jék csak, hogy elköltözzék innen alkonyat előtt.. . itt van az ördög háza (casa de diavole.“) — „Mit nem mondasz!“ — A rákos csak rázta holló für­téit, és alig hallhatóan morogta: a csapóajtó 1868 óta be van temetve, — de az apród. Csapóajtó .... apród . . . ! Hisz ez pompás! „Hát beszéld el! maradj itt!“ kiáltam kí­váncsiságomban az elsiető után, de emberem si­­zett, mintha már kergették volna a szellemek , nem hallgatott szavaimra, az udvar túlsó olda­lán felkapaszkodott és néhány percz múlva újra hallottam azt a velőt rázó kiállttást: „Szép kicsikém ! szép kicsikém !“ Én meg ott maradtam panaszos arczot vág­va, mint Jeremiás Jeruzsálem romjain. Hanem hiábavaló megerölködésem közben, hogy a rákost visszahívjam, agyamban egészen elkészült az apród és a végzetes oubliette tör­ténete .... Az aranysága jázmin izgató illata segített munkámban .... Hála legyen fent itt úti leve­lemnek, megtaláltam a regényes világba vezető utat, melyben selyem uszályok suhognak, s mely­ben Cargaccio és Tiepolo ruháit szép és meleg­vérű emberek hordozzák. Tehát volt egyszer — Nem, tisztelt olvasóm, ily borzasztó mód még sem akarok dicsekedni! Nem, a szellem és szerelem-történetek nem hullanak lábam elé a tavaszi cserjékről.... Igaz becsületességgel val­lom meg, hogy régen, nagyon régen (mikor még Flórencz volt Olaszország fővárosa) egy el­aggott velenczei költő (Dall’ Ongarónak hívták) mesélt nekem valamit, egy apródról és egy elő­kelő úrhölgyről .... és valószínű, hogy a rákos ezeket gondolta. Egy sajátságos ügy. A „Kecskemét“ 3-ik számában a fenti czím alatt egy közlemény jelent meg, amelyre a pol­gári leányiskola felügyelő bizottságától egy nyi­latkozatformát kaptunk. E nyilatkozat a dolog lényegén kívül a szerkesztőség számára utasítá­sokat is foglal magában, amelyek azonban oly naivok, hogy tisztelettel mellőzzük s csak azt jelentjük ki, hogy a 1. bizottság lehet igen jó felügyelő bizottság, de arra még bajosan szerzett jussot és ismeretet, hogy szerkesztőségünk szá­mára utasításokat adjon. A nyilatkozat lényeges része ez. Valótlan azon állítás, mintha Barlós Bertalan tánczmester az ismert igazgatói körirat ellenében a felügyelő bizottsághoz ügyét fölebbezte volna; valót­lan az is, hogy a felügyelő bizottság az igazgató kör­levelét hatályon kívül helyezte volna.­­Már magának az igazgatónak a hivatkozott kör­levélben nyilvánuló előleges — és épen nem defini­­tív jellegű — intézkedése is a felügyelő bizottság el­nökénél történt bejelentés után tétetett meg, és pe­dig a gyermekeknek csak egyik csoportjára, hol a szülői felügyelet kevésbé volt tapasztalható. A többi szülők figyelmeztetést sem kaptak. Ugyancsak az igazgató s gondnoksági elnök együttes kezdeményezése folytán tartotta meg a fel­ügyelő bizottság a fenforgó ügyben a szükséges vizs­gálatot. S ennek eredményekép, tekintve, hogy a nö­vendékek egyik csoportjának tánczóráin valóban for­dultak elő oly méltán kifogásolható rendetlenségek, melyek a helyes magaviselet, a megvárható ildom és illem tekintetében a megengedhetőség körén kívül esnek, s további folytatásokban könynyen a zsenge korú leánykák erkölcsi meglazulására vezethetnének: a felügyelő bizottság az igazgató intézkedését nem­csak hatályon kivül nem helyezte, sőt elnöke útján a tánczmestert megdorgálandónak s kötelességei szi­gorú teljesítésére utasitandónak találta. De mivel a tánc­tanítás és annak felügyelete közvetlenül és első­sorban a szülők joga, gondja és illetőleg kötelessége, é­s e tekintet­ben az iskolahatóságot csupán az ellenőrzés és főfel­ügyelet joga illeti meg, a felügyelő bizottság nem akarhatta őket sem jogaiktól megfosztani, sem köte­lességük alól fölmenteni, s a táncztanfolyam további folytatását és befejezését természetesen nem elle­nezte; ellenben viszont el nem mulaszthatta ugyan­azon szülőket hatásosan figyelmeztetni, hogy gyer­mekeik fölött kötelességükhöz híven a tánczórákon való megjelenésükkel éber figyelmet gyakoroljanak. Ehhez mi azon megjegyzést csatoljuk, hogy e nyilatkozat alaphangja meglehetősen elütő a Pásthy igazgató úr múlt számunkba kiadott le­velének alaphangjától. E levélben oly hangon beszél, mintha az érintett táncziskolában botrá­nyos dolgok történtek volna, oly botrányos dol­gok, amelyek miatt hatósági beavatkozás is szükségesnek ígérkezett. E nyilatkozat szerint pedig csak olyan csekélységek történtek, ame­lyek könnyen elsimíthatók voltak. Az egész dologban tehát az a bibi, hogy az igazgató úrnak a szülőkhöz írott levele sok­kal erősebb vádakat tartalmazott, mint aminő vádak felmerültek. Midőn ez ügygyel végezünk, kijelentjük, hogy megmaradunk azon megírt állításunk mel­­mellett, hogy vagy az igazgató úr vetette el a sulykot, vagy pedig a táncziskolában bűzlik valami. E kettő közül az egyik bizonyosan, de ba­josan az utóbbi. A vizityúk és szárcsa. — Természetrajzi csevegés. — I. Ki nem heverészett boldog ifjúsága lezajlott éveiben valaha egy-egy tó vagy nádas partján, a viz sima tükrét szegélyező gyep rugalmas bársonyán, midőn szemei a vizimadarak fáradhatlan járását­ke­­lését kisérték ? A szabad természetnek bizonyára minden barátja ismeri ez örökké nyugtalan, mindig mozgó lényeket, melyek majd kecsesen ringatóznak a habokon, majd bukdácsolva leselkednek zsákmány után, majd ismét ügyesen futnak végig a széles leve­lű növényeken és valódi életet, elevenséget kölcsö­nöznek a napfényben szelíd ragyogással tündöklő, az ég kékjét visszatükröző csöndes vízfelületnek. Valójában Tilmler szerint egy sima tó, vakító fehér vízirózsáktól ellepett láp vagy a bókoló káka és zörgő-zúgó nád által szegélyezett vizit­kör szárcsa és vizityúk nélkül épen olyan kihalt, néma és puszta lenne, mint egy-egy pompás lomberdő, mely bár a tavaszi nap éltető sugaraiban fördik, de hiányzik be­

Next