Kecskemét, 1910. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1910-01-02 / 1. szám
i' / \ Kecskemét, 1910. január 2. Uh( Jjj. ' y. Vasárnap, XXXVIII. évfolyam, 1-ső szám. Szerkesztőség: _____ _ ____ ^ Kiadóhivatal: III. t., Görögtemplom-utca 149. | ttj ÉpÉI |A| P B IP® RRI JW BH HRN III. t., Görögtemplom-utca 149. A lap szellemi részét Hgif H m. “■ Wgffl §§[_ Rpf& Jgffiffj HlfH Előfizetési pénzek illető közlemények ide fmffl Sf&ggj MSSgB3 BBSaai ®S és a hirdetési dijak ide küldendők. ® Igf®“ Ep 111 llj Iff fffSf pH glg®" ®| küldendők. Előfizetési ára: |g___ gUS ILJI RM M___N jf H Rl Hj Előfizetési ára: Egész évre . . 10 kQr. H nl HHH Il O [11111 IV W Hl PASIME g| Egész évre . . 10 kor. Félévre ... 5 kor. Félévre ... 5 kor. Negyedévre . . 2 50 kor. Negyedévre . . 250 kor. Egyes szám ára 20 fillér. Kecskemét Város közügyeit szolgáló hetilap. Megjelenik minden vasárnap reggel. Egyes szám ára 20 miér. Pár szó a dijnokok helyzetéről. A napokban valami dolgom akadt a városházánál, de mivel a hivatalfőnök távol volt, el akartam jönni. Ekkor egy fiatalember megkérdezte, hogy hivatalos ügyben akarok-e főnökével értekezni. Válaszomra azt felelte, hogy főnöke helyett ilyenkor ő szokott hivatalos ügyben fölvilágosítást adni s tényleg el is intézte ügyemet. Erre megkérdeztem, hogy talán N. N. úrnak a fogalmazójához van szerencsém. „Nem kérem, csak annak csúfolnak, tulajdonképen napidíjas írnok vagyok.“ „S mi a végzettsége?“ „Negyedéves jogász vagyok.“ „S ha nem veszi tolakodásnak, mennyi a fizetése?“ „Havi hatvan korona“, felelte lemondó mosolylyal. „Az lehetetlen — válaszoltam. — Hisz egy most felszabadult iparos, vagy kereskedő-segéd, aki 4 elemit járt s 2—3 évig tanonckodott, csaknem kétszer annyit kap.“ „Tudom. De én még aránylag meglehetek elégedve a fizetésemmel; vannak itt, akik 30—40 koronáért másolnak reggeltől estig; nekem legalább meg van az a vigasztalásom, hogy ha éhen is, de ambícióval dolgozhatom s ha talán a főnökömnek esetleg nem ellenszenves az ábrázatom, talán majd újévre jó passzust állít ki rólam s a tanács esetleg emelni fogja a fizetésemet.“ „S mennyivel szokták emelni, ha szabad tudnom?“ „Embere válogatja. Akinek van egy kis protekciója a tanácsban, kaphat havi 20 korona javítást is, ha pedig valamelyik rokona, hozzátartozója a magistrátus tagja, vagy esetleg olyan szerencsés, hogy valamelyik potentát bájos leányának leendő vőlegénye, még havi 20—40 korona javítást is kaphat; mi szegény ördögök azonban, akiknek érdekét senki sem védelmezi a magistratusban, örülhetünk, ha évenként, néha két évenként egyszer részesülhetünk 10, mond: tíz korona javításban. „S önök nem tesznek ez ellen semmit?“ kérdeztem csodálkozva. „Ugyan mit tehetnénk? Hisz ha kérvényt akarunk beadni a tanácshoz, emiatt először is a hivatalfőnökünkkel gyűlik meg a bajunk, aki nem akarja láttamozni kérvényünket s ha anélkül adjuk be, a tanács ezen alaki hiba miatt visszautasítja. S ha mégis a főnökünk nem tagadja meg nagyrabecsült aláírását s kérvényünk a tanács elé megy, simán, minden végzés nélkül ad acta helyezik. Igazuk van, legalább megkímélnek egy napidijast attól a fáradtságtól, hogy egy hosszasan indokolt elutasító végzést lemásoljon s igy ez az elintézés végeredményében mégis csak a napidijasok érdekében történik. Mi ide vagyunk kötve vagyoni és családi körülményeinknél fogva, tehetnek velünk amit akarnak, követelnünk nem lehet, mert akkor elbocsájtanak bennünket.“ „Hát a humanizmus?“ „Humanizmus?! Az kérem csak fölfelé nyilvánul. A bizottsági közgyűlés megadhatja tisztviselőnek a fizetésjavítást, mert a tisztviselők függetlenek, ők hivatkozhatnak a drágaságra, követelik a létminimum felemelését, mert nekik van szavuk. De nekünk?! Ugyan hol van nekünk szavunk? Ki tenné szóvá a mi érdekünket? Kinevez bennünket a polgármester, fizetésünk felől intézkedik a tanács s esetleg elcsaphat bennünket a hivatalfőnök. Hol szólhatunk mi itt bele saját sorsunk intézésébe ? ! A tanács csak akkor hiszi el valakiről, hogy fáj neki a mellőzés, a lekicsinylés, ha az jajgat, de az önérzetes ember, aki nem árulja el fájdalmát, aki csak maga tudja, hogy hol, hogy mi fáj neki, nem akad egyetlen jóakaróra, nem akad egyetlen érdeklődőre, aki előtt komoly szavakkal ecsetelhetné sérelmét, aki jóindulattal iparkodnék baját orvosolni. S még az is, aki csúszik-mászik, koldulva könyörög, kérdés, nyitott fülekre talál-e ? Ki kérdi meg az illetékes köröktől: „Hát ennek mért nem adtak, hisz éhen hal?“ A mi sorsunk, uram, a tűrés, a hallgatás. Egyikünk hallgat, mert nincs mersze, másikunk, mert tudja, hogy komoly szóval nem mehet semmire s jajgatni pedig tiltja a büszkesége. S épen ez az örökös tűrés, ez az örökös hallgatás az oka mindennek. Mert ha valamelyik hivatalfőnök előtt szóba kerül ez a helyzet, avval tromfolja le az embert, hogy mikor ő rongyos napidíjas volt, neki is hallgatnia kellett. Mindenki szereti, ha más is megjárja azt a kálváriát, amelyet ő megjárt. Nem nekünk kellene a mi ügyünket előbbre vinni, hanem akinek joga és hatalma van rá: a sajtónak, a közönségnek, a bizottsági közgyűlésnek. De ezek — talán a sajtó kivételével — nem hallják, a mi panaszunkat. Jó hangfogó az ember száján az alázatosság. Körülbelül negyvenen vagyunk a városnál s ha közülünk egy az összesség felelősségére a nyilvánosság elé akarná vinni panaszunkat, nem akadna tíz ember, aki a felelősség terhét magára vállalná, így szenved hajótörést minden mozgalmunk, hisz félti mindenki még azt a keserű könnyáztatta, penészes kenyeret is, a amelyet „egy magasztos hivatású erkölcsi testület jótékony kezei“ nyújtanak neki. S ilyen körülmények között sorsunk csak rosszabbodhat, amint roszszabbodott is. Mert tíz évvel ezelőtt, amikor a drágaság felényi volt, akkor a kezdő fizetés 60 korona volt, most 30—60 koronát csak 3—4 évi szolgálat után kaphat meg az ember, pedig a drágaság ránk nézve is indokolttá tenné helyzetünk javítását. Dehát ugyan ki törődnék a rongy napidíjasokkal. Sőt újabban elvi határozatban kimondotta a tanács, hogy senki, még joghallgató, 60 koronánál több fizetést nem kaphat, pedig vagyunk többen, akik fogalmazói munkakört töltünk be, de hát az elv az elv. Amíg